Az a gondolat, hogy az emberi élet célja nem a földi boldogság, hanem muszáj feláldoznunk magunkat valami rajtunk túlmutató célért, akár csodálatos húsvéti üzenet is lehetne. Már ha nem volna üres, romantikus képzelgés. Már ha nem volna tökéletesen ostoba téveszme. 

A magam részéről nagyon bírom Puzsér Róbertet, s most, világjárvány idején, amikor nemigen oszt meg új tartalmakat, igyekszem szemezgetni a régiekből. Így akadtam rá az Önkényes Mérvadó Hazugság vs boldogság című adására. Az esetek döntő többségében egyet tudok érteni Puzsér meglátásaival, ám ezúttal olyan távol jár az igazságtól, hogy annál távolabbra talán nem is tévedhetne.

"A saját vágyak és célok a kárhozatnak az útja. Én az gondolom, hogy nem saját vágyak és célok kellenek. Fel kell áldoznod magad. Egy nagyobb cél kell. Valami nagyobb, mint a saját cél. Valami nagyobb, valami hatalmasabb, ami meghalad téged, amiben fel tudod magad áldozni. És akkor abban tudod megváltani magad." A rádióműsor egyik hallgatója üzenetében tökéletesen megfogalmazta azt, amit magam is érzek: ez olyan, mintha az Iszlám Állam propagandaszövege lenne. Puzsér igyekezett helyrerakni a dolgot: "Az ISIS-térítő azt is megmondja, hogy mi az a nagyobb cél. Én ezt neked nem fogom megmondani. (...) Mert hogyha te leszel a magad célja, és a legnagyobb célja magadnak te leszel, azt a te személyes halálod le fogja rombolni a nulladik emeletig." Mélyen megnyugtató, ha nem másokat kívánunk feláldozni erőszakos, tekintélyelvű ideológiák oltárán, hanem önmagunk számára kutatunk értelmes életcélokat. Az alapelv ettől persze még nem lesz igaz, valójában több sebből is vérzik a történet. Az első gond rögtön az, hogy földi pályafutásunk befejeztekor az égvilágon semmit sem viszünk magunkkal. Abban a pillanatban, amikor a dunai szél a hamvainkba kap - miközben a hangszórókból Mike Oldfield harangjai szólnak - tökéletesen mindegy lesz számunkra, hogy mit hoztunk létre életünk során. Még ha van is feltámadás, akkor sem attól lesz jókedvünk, hogy a felhőkön ülve mutogatjuk egymásnak pazar alkotásainkat, melyeket magunk mögött hagytunk. Mindaz tehát, amit célként tűzünk magunk elé, aligha képes túlmutatni a földi létünkön. A második probléma abban áll, hogy az emberiség túlnyomó többsége legfeljebb annyi kreatív energiával bír, hogy a saját életét úgy-ahogy menedzselni képes. Igénye sincs arra, hogy valaha szobrot emeljenek róla. A harmadik, és egyben legfontosabb gond a szóhasználat kapcsán érhető tetten. Az ÉLETCÉL pozitív jelentéstartalmú kifejezés, nincs is baj vele. Az ÁLDOZAT ugyanakkor mindenféle szövegkörnyezetben negatívan cseng. (Még akkor is, ha a húsvéti ünnepkörről beszélünk.) Puzsér abban téved igazán, hogy itt szó sincs semmiféle áldozatról. A világ legnagyobb koponyái és történelemformálói közül nem sokat tudnék megemlíteni, akik életük feladásának és nem örömforrásnak tekintették volna alkotó (vagy épp pusztító) tevékenységüket. Természetesen Puzsér Róbert is tisztában van azzal, hogy a magas rendű célok ostromlása valódi, földi boldogságot eredményezhet. Ő azonban ezt melléktermékként kezeli, s ez pszichológiai és filozófiai tekintetben is súlyos melléfogás. A valóság az, hogy minden racionális ember a földi boldogságot tekinti fő céljának. Az önmagunkon túlmutató küldetések ugyancsak ezt a célt szolgálják, semmi egyebet. (Aki végignézte a Breaking Bad c. sorozat mind az öt évadát, az bizonyára emlékszik az utolsó epizódra, melyben Walter White búcsúzik a feleségétől. A katarzis pillatatai ezek: itt ébred rá, hogy mindvégig hazudott még saját magának is. Bármit is mondott eddig, nem a családjáért hozott áldozatot, hanem nagyon is élvezte a kalandot. Talán soha azelőtt nem érezte magát ilyen jól.)

Puzsér Róbert valamiért ki nem állhatja a különböző motivációs trénereket, s voltaképpen a szóban forgó teljes műsor az ő vélt hamisságuk leleplezésére épül. Puzsért annyira hajtja az irántuk érzett ellenszenve, hogy még az sem zavarja, ha nyilvánvaló igazságokat támad. Elvitatja a pozitív gondolkodás jelentőségét. Tagadja a mosoly fontosságát és erejét. Összemossa az önismereti oktatókat a szektavezérekkel. A téma kapcsán az egész gondolatvilága egy sztereotip képre épül, melyet talán az Amerikai Szépség című film Carolynja testesít meg leginkább. Mintha a motivációs előadások és hanganyagok tipikus hallgatója a frusztrált, a problémáival megbirkózni képtelen, a boldogtalanságát műmosollyal palástoló ember lenne. Mi több: mintha az Oravecz Nóráknak és Szabó Pétereknek az lenne a kifejezett célja, hogy ilyen szörnyszülötteket hozzanak létre. "Nem szabad megúszni a kútmélységű boldogtalanságot és nem kell megúszni a pocsolyakiterjedésű boldogságot sem. Ezek állapotok. A nagyon nagy tévedés az, hogy a cél a permanens boldogság, és hogy valami ilyesmiben, egy tócsában kéne élnünk. Na ez a nagy tévedés. Én azt gondolom, hogy az életnek vannak pillanatai, adott esetben vannak szakaszai, amikor az ember egy tócsában él, és vannak szakaszai, amikor egy kút mélyén van és ott szorong bent. Én azt gondolom, hogy mindez a teljes élethez tartozik és ezeket nem kéne akarni megúszni. Ezeknek a trénereknek a sikere tudod miből fakad? Abból, hogy az ember fél a fájdalomtól. És szeretné megúszni. És a tréner elvezet téged egy végtelenül felszínes posványba, ahol soha-soha nem kell alámerülnöd a szorongásod mélyére." Bevallom őszintén: csak kapkodom a fejem, amikor ilyen mondatokat hallok. Ugyanolyan érthetetlenek számomra, mint a szenvedést dicsőítő papi frázisok. Mégis mit kell ezzel kezdeni? Nem az a legtermészetesebb ösztönkésztetésünk, hogy igyekszünk elkerülni, illetve megszüntetni a fájdalmat? Vajon mit kéne tennie a magamfajtának, aki megtanulta minimálisra csökkenteni a földi szenvedését? Vajon hová merüljön alá az, aki felszámolta szorongásait, vagy soha nem is küzdött ilyesmivel? Nincs az az ember, aki sohasem élt át borzalmas kínt, gyötrő hiányt, maró kielégületlenséget. Minden cél, amiért küzdünk, verejtékkel is jár. Minden szerelembe, amely az egekig emel, egy kicsit bele is pusztulunk. Miért kéne külön keresni az alkalmat, hogy ezeket a fájdalmas fejezeteket minél gyakrabban és minél hosszasabban átélhessük? Ahhoz, hogy megismerjük a kontrasztokat, bőven elég annyi csapás, amennyiben egyébként is részesülünk. Csak az ostobának kell leamputálni a lábát ahhoz, hogy értékelni tudja a futás örömét. Csak egy idiótának kell elkártyáznia a házát ahhoz, hogy képes legyen hálát érezni az otthon melegéért. Világos, hogy József Attila és Radnóti gyöngyszemei sem függetlenek szenvedéseiktől. Ám azt sosem tudhatjuk meg, miket alkotott volna e két zseni, ha életük langyos pocsolya-boldogságban telik. Abban pedig egészen biztosak lehetünk, hogy egyikük sem kívánta feláldozni magát; sokkal inkább választották volna a komfortos jelentéktelenséget, mint a földi kínt és a műveikben megvalósuló halhatatlanságot.

"A Buddha nem mondott hülyeséget ezzel kapcsolatban. Hogyha eloszlatod a vágyaidat, akkor máris megtörténik a boldogság. Pont az a lényeg, hogy nem kell akarni, be kell érni azzal, amid van. Elégedettség. A boldogság nem más, mint elégedettség. No ezt egy trénertől soha nem fogjátok hallani. Soha!" Egészen biztos vagyok abban, hogy százával találnánk olyan trénert, gurut és lelki vezetőt, aki ugyanezt a gondolatot képviseli és közvetíti a hallgatóságának, ám a legkevésbé sem ez a lényeg. Sokkal fontosabb, hogy az adás végére végre kaptam egy olyan gondolatot, amellyel azonosulni lehet, számos fenntartás mellett. Az első gondom mindjárt az, hogy e buddhista tanítás nem általános érvényű. Számomra például - jelen élethelyzetemben - nem jelent különösebb problémát beérni azzal, amim van. Ám ha ugyanezt harminc évvel ezelőtt hallom - lakás, kocsi, szerelem, család, diploma, érettségi, tapasztalatok, sikerek és anyagiak teljes hiányában - valószínűleg hangosan felröhögtem volna. A másik probléma az, hogy az elégedettség passzivitást szül. Aki annyira jóllakott az élettel, hogy már szinte vágytalan, az sosem fog világmegváltó projektekbe kezdeni, s pláne nem fogja feláldozni magát valami ködös, de nagyszerű célért. Buddha bölcsessége ugyanígy szembemegy Puzsér másik meglátásával is, mely szerint szükség van a gyötrelem és a boldogtalanság időszakaira is. Aki már maga mögött hagyta a vágyait, az búcsút intett a szenvedésnek is, vagyis megérkezett a pocsolya-boldogságba, s pont azt a permanens mosolyt fogja viselni, melyet Puzsér Róbert pár mondattal korábban még tökéletesen természetellenesnek tartott. 

A kereszténység húsvétkor Jézus feltámadását ünnepli, aki a mainstream katolikus teológia szerint feláldozta magát az emberiségért. Rajta kívül még számos vértanút ismerünk, akik életüket adták egy-egy eszméért, hitért, ideológiáért. Alig hiszem, hogy ezek példaértékű cselekedetek volnának. Alig hiszem, hogy egy érett, kiegyensúlyozott, érzelmileg stabil ember bármiért is fel akarná áldozni az életét, s hogy értéket látna a szenvedésben. A szomorúság, a tragédia, a gyász pillanatai elkerülhetetlenek, s nem kell, de nem is igazán lehet az ezekkel járó negatív érzéseket elfojtani. Viszont semmi sem egészségtelenebb annál, mint amikor hosszútávon berendezkedünk a kút mélyén való szorongásra. Ha egy tréner képes segíteni abban, hogy örömre hangolódjunk, hogy mielőbb megszabaduljunk a kínjainktól, azzal minden kétséget kizáróan jó szolgálatot tesz. Hitem szerint Buddha és Jézus sem mások, mint motivációs trénerek, mégpedig a legkiválóbbak közül. És ők is pontosan ugyanezt tanítják. Még akkor is, ha utóbbi brutális kínhalálát tekintve sokan - köztük Puzsér Róberttel - hamis következtetésekre jutnak.