Vasvári Vivien - a Feleségek luxuskivitelben c valóságshow szereplője - a minap feljelentette Puzsér Róbertet becsületsértésre hivatkozva. A perpatvar a szőkeség egyik Facebook bejegyzésével vette kezdetét, mely a járvány kezdetén született: "Mindenki lehetőséget kap ebben a csendben önmagába nézni úgy igazán és mélyen. (...) Munka nincs, pénz nincs, a pazarló életmód most megszűnik létezni." Puzsérnál ez annyira kiverte a biztosítékot, hogy azonnal beleszállt Luxus Vivienbe: "Így képzeli Chanel-kosztümjéből, a BMW volánja mögül, Yves Saint Laurent parfümkreációjának illatfelhőjéből a járványt és a világválságot Miss Koronavírus. Próféciájában a magyarok értésére adja, miként kell túlélni, gyereket nevelni, és számlát fizetni. Hisz ennél a vészhelyzetnél ugyan mi lehetne jobb alkalom, hogy valahol a Rózsadomb egy luxusapartmanjában zászlót bontson a Prada Eljövetele."

Világos, hogy nem Vasvári Vivien a leghitelesebb tolmácsolója az általa - és még sok más híresség által - megfogalmazott gondolatnak, ettől függetlenül üzenetében bőven van igazság. A mögöttünk hagyott időszak karantén-létezése valóban lehetetlenné tette a költekező létformát. Ami engem illet: talán az elmúlt tíz év során nem volt olyan visszafogott hónapom, mint az idei április. Nem tankoltam, nem tömegközlekedtem. Nem jártam vendéglőben, koncerten, pókerteremben, masszőrnél, s a Bruges-be tervezett kiruccanásunk is ugrott. Nem költöttem sportra, szórakozásra - szinte kizárólag a közeli Spar forgalmához járultam hozzá. Jóllehet a bevételeim is csökkentek, azonban a kiadásaim legalább ugyanolyan mértékben. Ahogy mindenki más, magam is kifejezetten várom a járvány végét, hogy végre indulhassanak a fociderbik és az élő pókerversenyek, ugyanakkor azt kell mondanom: az utóbbi két hónapban sem szenvedtem különösebb módon. Pár napja egy Ausztriában forgatott dokumentumfilmet néztem, mely arról számolt be, hogy helyenként valósággal megrohamozták az újra nyitó divatüzleteket. Az egyik női riportalany így nyilatkozott: "Eljöttem, vettem pár pólót. Nem azért, mert szükségem lenne rájuk, csak egyszerűen érezni akartam, hogy élek..." Elgondolkodtatott a jelenet. Természetesen megértem az illetőt, azonban a magam részéről az elmúlt hetek során egyetlen másodpercig sem éreztem azt, hogy nem éltem igazán. Nyilván a magányos kocogás nem ugyanaz az élmény, mint a csapatsport. Az online szerencsevadászat sem téveszthető össze a valódi zsetoncsörgéssel. Mindazonáltal ha az ember alapvető szükségletei kielégülést nyernek, azért egész jól el lehet ketyegni minimál üzemmódban is. Számomra ez nagyon új és kifejezetten érdekes tapasztalás.

Mivel kis családommal a szokásosnál lényegesen több időt töltöttünk a négy fal között, kézenfekvő lehetőségnek tűnt, hogy rendet vágjunk a gyerekszobában, a gardróbban, a különböző fiókokban. (Ahogy a mostanság mindig zsúfolt szeméttárolót elnéztem, a házban nem mi voltunk az egyetlenek.) Nem élünk több száz négyzetméteres luxusapartmanban, nincs igazán tér a kacatok felhalmozására, és nem is sorolhatjuk magunkat a fanatikus gyűjtögetők táborába. Mindezek ellenére elképesztő mennyiségű felesleges holmitól tudtunk megszabadulni - részben végleg, részben a pincébe száműzve azokat. Amikor belevágtunk a projektbe, még magam sem hittem volna, hogy teljes szekrényeket tudunk majd kiüríteni. Ismét egy újabb tapasztalás: a kényelmes jóléthez nem feltétlenül szükséges a hatalmas, cifra palota. Egy közepes méretű kecó bőven megteszi, feltéve, hogy intelligensen, körültekintően, ergonomikusan rendezzük be.

Ferenc pápa - bizonyára Vasvári Viviennel összebeszélve - szintén előszeretettel nyilatkozik úgy: a koronavírus-járvány megfelelő alkalom arra, hogy az emberiség kissé visszavegyen a tempóból, s elsősorban a fogyasztásból. Az egyházfő Austin Ivereigh brit újságírónak és pápai életrajzírónak adott interjújában arról beszél, hogy nem szabad visszatérni oda, ahol a pandémia előtt jártunk. Le kell lassítanunk a termelést és egy emberségesebb gazdaságot kell létrehoznunk. Puzsér Róbert is hasonló álláspontot képvisel - nem is üzenetének tartalma miatt piszkálja a szőke luxusfeleséget. A világ azonban nem egészen úgy forog, ahogyan azt Ferenc pápa és Puzsér elképzeli. A kapitalizmus működése leginkább a biológiai evolúcióhoz hasonlítható: szüntelenül, minden egyes másodpercben a világot pásztázza, egyre hatékonyabb és gazdaságosabb megoldások után kutatva. Teljes nonszensz azt gondolni, hogy a kínálati oldal - valamiféle önmérséklettől vezérelve - majd magától behúzza a kéziféket. Hiszen egyetlen küldetése létezhet csupán: kiszolgálni a vevői igényeket. Tisztán piaci környezetet feltételezve tehát csakis a keresleti oldalon jelentkezhet bármilyen változás. Ez valamiféle tudatos vásárlói magatartást jelentene, széles egyetértést a címbéli mondás visszautasítását illetően - ehhez azonban nem fűznék nagy reményeket. Akik Ferenc pápához és Puzsér Róberthez hasonlóan a gazdaság visszafogását, ha úgy tetszik: a fenntartható fejlődést szorgalmazzák, elsősorban a természet, a klíma megőrzéséért aggódnak. Ugyanakkor a koronavírus - lássuk be - csapnivaló hírnöke volna az elkövetkező szebb világnak, hiszen akárhogy is nézzük, meglehetősen felemás munkát végzett. A mögöttünk hagyott időszakban jóval kevesebbet közlekedtünk - a repülőgépjáratok például csaknem teljesen leálltak - ami a légszennyezést tekintve mindenképpen pozitívum. Ám ezzel gyakorlatilag véget is érnek az áldások. Nem fogyasztottunk kevesebb élelmiszert, otthonainkban nem használtunk kevesebb energiát. Amiről muszáj volt lemondanunk, azok elsősorban a kényelmi szolgáltatások, melyek környezetvédelmi szempontból abszolút semlegesek, ugyanakkor az egyes nemzetgazdaságokat tekintve nagyon is számottevő részarányt képviselnek. Vagyis többségében pont azok maradtak munka és bevétel nélkül, akik a legkevésbé felelősek a bolygó ökológiai problémáiért. Egy szó mint száz: alig hiszem, hogy a lassan véget érő járvány - hosszútávon -  jelentős változásokat hozna a kapitalista gazdaságok működését és környezeti externáliáit illetően.

"Nem úr, aki nem herdál" - mondja a dzsentrilelkű, miután ledöntötte italát és poharát a falhoz csapta. Bevallom: igen széles szakadék választ el ettől a mentalitástól; jómagam még attól is rosszul vagyok, ha két szelet sonka tönkremegy a hűtőben. Ha körbenézek, ugyanezt látom: a jólétben élő barátaim túlnyomó többségét hasonló, puritán takarékosság jellemzi. No de nem vagyunk egyformák - mindenkinek szíve joga, hogy úgy pazaroljon, ahogy a csövön kifér. Ezt az attitűdöt nevezhetjük bohémnek, őrültnek, felelőtlennek, ostobának - ki-ki vérmérséklete szerint. Morális vonatkozásról azonban csupán attól a pillanattól kezdve beszélhetünk, ha a tékozló magatartás, illetve a gazdaság bármely szereplőjének bármilyen tevékenysége valós ökológiai többletterhelést okoz - függetlenül attól, hogy ezt mi, kívülálló nagyokosok pazarlásnak, vagy méltányolható szükségletkielégítésnek látjuk. Ez az a pont, ahol a központi hatalom legitim módon tilthat, korlátozhat, vagy büntető adót szabhat ki. Egy igazán erkölcsös állam a legfőbb bevételi forrásának a környezetterhelési díjat tekintené. Nem a jövedelmeket és a vagyont sarcolná, még csak nem is a fogyasztást, hanem kifejezetten a károsanyag-kibocsátást. Az adók beépülhetnének az üzemanyagok és egyéb energiahordozók árába, a csatornadíjba és mindenek előtt a hulladékszállítás díjába. Ez morálisan is védhető és az ökológiai lábnyomunk csökkentését is mindennél hatékonyabban elősegítené. Pillanatokon belül elképesztően környezettudatosakká válnánk mindahányan, ha a pénzünk múlna ezen. Százszor is meggondolnánk, hogy megvásároljunk-e bármit, amire nincs égető szükségünk. Ilyen javaslatokkal azonban nemigen találkozunk, még a legzöldebb pártok programjában sem. Talán mind csak arra vár, hogy maga Ferenc pápa dobja fel az ötletet. Esetleg Vasvári Vivien...