Amikor arról ábrándozunk, hogy a hazai iskolarendszernek bőven volna hová fejlődnie, s pozitív példák után kutatunk, mindenki kapásból vágja rá: figyeljünk a finn csodára! A nemzetközi felmérések szerint a világ legeredményesebb oktatási rendszerét sikerült felépíteniük úgy, hogy közben a diákok is jól érzik magukat a bőrükben. Akárhány beszámolót látunk, hallunk, olvasunk, mind arról szól, hogy Finnországban - szemben a nagyvilág más tájaival - a legkevésbé sem szívás iskolába járni. Hogy a fenébe lehetséges ez?

Mindjárt az elején érdemes leszögezni, hogy a finn csoda sem egyik pillanatról a másikra következett be. Hosszú, immáron 25 esztendeje tartó, apró lépésekkel haladó folyamatról van szó, melynek még közel sem értek a végére. A lényeg: a korábbi, porosz típusú oktatási szisztémájukat a sutba vágták, s ma már nincsenek tantárgyak, nincsenek dolgozatok, s házi feladat is alig, miközben napi négy óránál többet nem sok diák tölt az iskolában. Projekt-típusú tanítás zajlik, ahol egy-egy kérdést alaposan körbejárva, számos lehetséges - földrajzi, történelmi, kulturális - szemszögből megvilágítva elemeznek. A cél a világ megismerése, az önálló gondolkodás fejlesztése, a használható tudás gyarapítása a felesleges információdömpinggel szemben. Semmi olyan érdektelen adattal nem terhelik a tanulók agyát, amelynek az interneten pillanatok alatt utána tudnak nézni. Napestig sorolhatnánk még a finn iskolavilág vonzó aspektusait a kényelemtől és lazaságtól kezdve a kiváló étkeztetésen át egészen a teljes ingyenességig, ám számomra nem ezek az igazán perdöntő érvek. Amit mindennél fontosabbnak tartok, az a megfelelő attitűd, amely sugárzik a riportfilmekben megszólaltatott minden pedagógusból és oktatáspolitikusból: az első helyre teszik, hogy a gyerekek boldogok legyenek, hogy legyen idejük gyereknek maradni. Itt kezdődik minden.

Most utazzunk 1500 kilométert délre, s nézzük, hogy fest a helyzet idehaza! A Fidesz az idén a harmadik kormányzati ciklusát kezdte, s kétharmados parlamenti többsége bőven lehetővé teszi, hogy gyakorlatilag bármilyen reformot keresztülvigyen. Tudjuk, hogy az  iskolarendszerhez már 2012-től kezdődően erőteljesen hozzányúltak. Tudjuk azt is, hogy Orbán Viktornak személyes szívügye az oktatáspolitika. S mindeközben azt tapasztaljuk, hogy az elmúlt évek során egyetlen olyan téma sem akadt, ahol olyan intenzíven támadták volna a kormányzatot, mint éppen az oktatás kapcsán. Értjük is, hiszen gyerekeinken keresztül a cudar valóságra is elég jó rálátásunk nyílik. Valami itt nagyon nem stimmel. Ha egy területre ennyi energiát és odafigyelést szentelnek, ennek ellenére továbbra is bitang gyengén - sokak szerint egyre rosszabbul - működik, ott nem biztos, hogy csupán a kivitelezéssel van baj. Attól tartok, hogy már az alapvető irányvonal is elhibázott.

A magam részéről nem vagyok oktatási szakértő, csupán egy átlagos szülő. Nem tudom és nem is kívánom megítélni, hogy a hagyományos, tantárgyakra bontott tanítási szisztéma miként, s milyen ráfordítások árán cserélhető le a finn módszerre, illetve hogy szükséges-e ez egyáltalán. Léteznek azonban olyan elemei is a kérdésnek, amelyek kapcsán minden józan laikus képes releváns véleményt formálni. Először is abban kellene társadalmi konszenzusra jutnunk, hogy egyáltalán mi az általános oktatás célja. (Tényleg, erről miért nincs nemzeti konzultáció?) Személy szerint azt gondolom, hogy messze a legfontosabb, hogy a gyerekek élvezzék a tanítást és érezzék magukat jól az iskolában, ezért az a fajta elmebeteg túlterhelés, ami manapság zajlik, mindenképp elvetendő. A másik lényeges szempont, hogy használható tudással gyarapodjanak, ne meddő és száraz információhalmazzal, amelyet egy hét múlva úgyis elfelejtenek. Az már egy tisztán szakmai kérdés, hogy ezek a célok mely módszerrel érhetők el a leghatékonyabban. Ha a kormányzatnak nincs elég bátorsága/forrása/szándéka egy radikális reform meghirdetésére, a hagyományos keretek még mindig bőven adnak teret a pozitív elmozdulásra.

Az első, amiről le kéne szokni, hogy betegesen számon kérünk minden jelentéktelen, tökéletesen periférikus részinformációt. Csak hogy konkrétumokkal is szolgáljak: az ötödikes fiamnak történelemből tudnia kell, hogyan készül a paticsfal, mi jellemzi a boronafalú házat és hogy milyen a jurták szerkezeti felépítése... . Tényleg elhiszi bárki, hogy ezzel az idióta követelményrendszerrel meg lehet szerettetni egy tantárgyat? Ki a fenét érdekel a paticsfal? Ha létezik olyan perverz diák, akit ez dob fel, majd utánaolvas. De miért kell a többséget ilyen nevetséges hülyeségekkel fárasztani? Hangsúlyozom: nem az a baj, hogy mesél róla a tanár, hanem hogy számon kéri. Az ideológiai befolyásolás szintén nem tűnik jó ötletnek: "Nagyszüleitek, dédszüleitek még vallásos, templomba járó, istenfélő emberek voltak. Életüket, mindennapi cselekedeteiket a tízparancsolat határozta meg. Ez azt jelentette, hogy csak nagyon ritkán követtek el bűnt." (Honismeret tankönyv, ötödik osztály.) Vicces. Talán a letűnt korok fényezése helyett érdemesebb volna elbeszélgetni magáról a tízparancsolatról, hogy mely pontjainak van még lépjogosultsága a 21. században. S ha már történelem, megítélésem szerint ennek a tárgynak három szinten kellene építkeznie. Egyrészt kívánatos végeredmény volna, hogy a diákok - idővel - megértsék a nagy és általános összefüggéseket; a gazdasági, társadalmi, vallási és politikai kérdések egymást formáló hatását; az egyén és az állam viszonyának változásait; s mindezeken keresztül meglássák a történelem valós ívét, hogy képesek legyenek megkülönböztetni a tényleges fejlődést a rossz emlékű zsákutcáktól. (Ez persze nehéz mutatvány ideológiailag torz tankönyvekből építkezve.) Másrészt szükség lesz néhány évszámra - nagyságrendileg a tizedére annak, amit jelenleg elvárnak - csak hogy az egyes eseményeket hozzávetőlegesen el lehessen helyezni az időskálán. Minden egyéb szólhatna azokról a színes fejezetekről, amelyek a historikus bulvár kategóriájába tartoznak - szövetségek, szerelmek, összeesküvések, intrikák, hatalmi játszmák, megható hőstettek és irtózatos baklövések - minden jöhet, ami ébren tartja a diákok figyelmét. (A tisztesség úgy kívánja, hogy megemlítsem, a gyerekem mai történelemkönyve nagyságrendekkel színesebb, gusztusosabb és fogyaszthatóbb, mint az enyém volt harmincöt éve. Mi több, az általam pedzegetett bulvárjelleg is megjelenik néha, például a királyi lakomákról szóló olvasmány mellett egy korabeli nyúlrecept is helyet kap... Rém zavaró ugyanakkor, hogy minden negyedik szó vastagon szedett, emlékeztetve a tanulót, hogy ezeket kötelezően tudnia kell. Két-három kifejezésnél/évszámnál többet nem érdemes kiemelni egy-egy tanóra anyagán belül, amennyiben a célunk az érdeklődés felkeltése, és nem a frusztráció.) Az irodalom legalább ennyi finomsággal szolgál, melyek nem csupán önmagukban érdekesek és szórakoztatóak, de a költőket és alkotásaikat is közelebb hozzák a diákokhoz: Ady irgalmatlan italozásai, Heltai csajozásai, Arany János végtelen prűdsége, mellyel Petőfi céltáblájává vált - a lehetőségek kimeríthetetlenek. Csak könyörgöm, ne írassanak dolgozatot mindezekből...

Bevallom őszintén: nem igazán hiszek az államban. Mi több: lépten nyomon azt hirdetem, hogy minél kisebb a központi hatalom, annál jobb a polgárnak. A finn iskolarendszerért mégis tudok lelkesedni, bár ez a kettő látszólag üti egymást. Ezt az ellentmondást feloldandó muszáj említést tennem három lényeges körülményről. Az első a realitásról szól: az alapszintű oktatás világon mindenütt jellemzően állami feladat. Semmi jel sem mutat arra, hogy ebben bármiféle változás volna várható; nem jeleznek ilyen irányt sem a nemzetközi trendek, sem a hazai politikai szándékok. A második szempont elvi természetű: hiszek abban, hogy a társadalom magasabb tudati szintre emelésében az iskola jelentős szerepet játszhat. Ha az alapszintű oktatás is teljes egészében piaci alapon működne, a legalsóbb rétegekre a teljes analfabetizmus várna, ami még tovább mélyítené a társadalmi különbségeket. Ha már adekvát feladatokat keresünk az állam számára, úgy az általános iskolarendszer működtetése ilyen lehet. (Szemben például az egyházak támogatásával, a kultúrafinanszírozással, vagy épp az állami nyugdíjrendszerrel.) A harmadik aspektus gyakorlati természetű: úgy tűnik, hogy a finnek jelesre vizsgáznak oktatásszervezésből. Ettől még persze nem fogok hinni a gigahatalommal bíró államban, ám el kell ismerni, hogy bizonyos területeket akár sikerrel működtethet. 

"Nem az iskolának, az életnek tanulsz." - A mondást Senecának tulajdonítják, a római filozófus azonban ilyet nem mondott. Sőt, éppen az ellenkezőjét fogalmazta meg, korának iskolarendszerét kritizálva. A magam részéről annak drukkolok, hogy a címbéli frázis - Finnországot követve - Magyarországon is mielőbb valósággá váljon. Jelenleg sajnos még a téveszmék feliratú dossziéban pihen.