"Minden egyszerű. Az emberek komplikálják túl a dolgokat." - írja Albert Camus, és a magam részéről mélységesen egyetértek vele. Az élet nem bonyolult, a politikai pozicionálás és hitvallás pedig különösen szimpla dolog.

Ha maradunk a klasszikus jobb- és baloldali felosztásnál - amelyben a jobboldal konzervatív, hagyományőrző, míg a baloldal képviseli a progresszív irányt -, úgy azt fogjuk látni, hogy ezek mérsékelt szárnyai csaknem összeérnek. Az Egyesült Államokban egy józan republikánus és egy visszafogott demokrata politikus között aligha tátong jelentős ideológiai szakadék. Németországban a két meghatározó párt nagykoalícióban is képes együttműködni. Ebből következhetne akár az is, hogy a különböző politikai irányzatokat felfűzhetnénk jobb-bal tengely mentén. Igen ám, de pontosan tudjuk, hogy a szélsőségek is összeérnek. Egy kommunista diktátort nem sok különböztet meg egy fasiszta zsarnoktól, s a hírhedt ÁVH verőlegényei közt szép számmal akadtak egykori nyilasok. Úgy tűnik, közelebb kerülünk a valósághoz, ha ideológiai palettánkat inkább egy teljes körív mentén helyezzük el:

Valójában mindkét oldal valamiféle rendpártiságot jelent. Mindkettő azt mondja: létezik olyan érték, amely többet jelent számukra az egyén szabadságánál. A baloldalnál ilyen lehet a gazdasági egyenlőség, avagy a legkülönbözőbb kisebbségek sajátos jogainak kérdése; a jobboldalnál pedig a nemzeti kultúra és a vallás védelme. Ami az alkoholfogyasztást, a droghasználatot, vagy épp a prostitúciót illeti, e területeken a történelem során láttunk már szigorú korlátozást és elnéző engedékenységet is mindkét oldal részéről.

Két lényeges pontot muszáj szem előtt tartanunk. Először is: mind a bal-, mind a jobboldali pártok számára széles az ideológiai játéktér. Nem csupán a felvállalt értékek összetételét tekintve, de olyan szempontból is, hogy ezen értékek érvényesítése során meddig hajlandók elmenni. Egy szociáldemokrata ugyanúgy a bérből és fizetésből élő kisember érdekeit tartja szem előtt, ahogy egy fekete öves kommunista is. A különbség csupán az, hogy az előbbi megelégszik a demokratikus keretek közt elérhető célokkal - minimálbér, nyugdíj, méltó munkakörülmények -, míg a másik a vérontástól sem retten vissza. Ugyanígy a másik oldalon: egy keresztényszocialista és egy piacpárti konzervatív között ég és föld a különbség. Ebből fakad a másik megállapítás, amit érdemes rögzíteni: ha kimondjuk, hogy ezen ideológiák túltolása, a totalitárius diktatúra jelenti a mindenkori erkölcsi mélypontot, ez értelemszerűen azt hozza magával, hogy ennek ellenpontja, az ideológiai semlegesség, vagyis a klasszikus liberalizmus jelenti a morális plafont. Egy érett, magas tudati szintű társadalomban körülbelül itt érne véget e dolgozat.

A gond csak az, hogy mi még nagyon messze járunk attól a bizonyos tudati szinttől. A legtöbben aprócska diktátorok vagyunk, akik lelkesen tapsolunk minden népnyúzó, korlátozó intézkedésnek, feltéve, hogy minket nem érint az ügy. Megszavaznánk az alapjövedelmet, mely azonnal tönkre vágná a teljes gazdaságot? Szerintem simán. Megszavaznánk a prostitúció, a marihuána, vagy épp a melegfelvonulások teljes tiltását? Hitem szerint a többség - aki nem él ezekkel - azonnal. Nem igazán látunk túl a saját szűk világunkon, így nem is értjük, pláne nem tiszteljük a másik ember - tőlünk eltérő, nekünk mit sem ártó - szabadságvágyát. Mindez azt eredményezi, hogy a 2020-ban a klasszikus liberalizmus a legkevésbé sem trendi - talán még azt az 5-10%-os társadalmi támogatottságot sem tudhatja magáénak, amit a huszadik század második felében azért stabilan hozott. A különböző pártok kénytelenek megfelelni a választói igényeknek, így mindkét politikai oldal hozzáhülyül a néphez, s egyre mélyebbre hatolunk a szélsőségek felé vezető ingoványban.

Az elmúlt napok történései azt mutatják, hogy az ideológiai béklyók nem csupán a társadalmat fosztják meg egy felszabadult és hatékony működéstől, de maguknak a pártoknak is súlyos terhet jelentenek. A Fidesz - politikai értelemben - elveszítette egyik alapító tagját, mégpedig egy - önmagában - tökéletesen ártalmatlan tett kapcsán. Ha bármelyik barátunk az ereszcsatornán menekülve hagyna el egy szexpartit, csak mosolyogva legyintenénk, mint a nagy szakállú Mikulásra, aki elnézte a napot, a házszámot és a puttony tartalmát. A gond csak az, hogy egy kereszténydemokrata értékeket hirdető párt meghatározó politikusaként ez rém cinkes - a Borkai ügy után most egy újabb repedés tátong a hitelesség falán. Pedig ennek a legkevésbé sem kéne így lennie. Amennyiben a Fidesz képes volna valódi néppártként működni, úgy simán elférne benne több, egymástól igen különböző szekció. Lehetne egy jól megkülönböztethető liberális szárnya, amely nem hisztizne a vallásgyalázó karikatúrák miatt, a másik végponton meg Semjénék nem járnának orgiákra. A lényeges identitáskérdések - gazdaságpolitika, az EU-hoz fűződő viszony, bevándorláspolitika stb. - továbbra is közösek maradnának, ugyanakkor senkinek sem kéne képmutató módon viselkednie. Sanszos persze, hogy a közéleti marketingguruk százszor felmérték és kiszámolták, hogy e diverzifikált pártstruktúra hány szavazatot hozna liberális oldalon, s mennyit vinne a jobbszélről, s valószínűleg nem volt pozitív a szaldó. (Fura, hogy a teljes szexuális szabadság korában a politikai színtéren még mindig a prüdéria a meghatározó. Egy könnyű szexbotrány még a demokrata Clinton imidzsébe sem fért bele...)

A politikai identitás valójában nem bonyolult kérdés, csupán mi komplikáljuk túl a dolgokat. A Szájer-ügy csak megerősíti, hogy az ideológiai béklyók pokollá teszik világunkat. Természetesen a 2022-es választások idején már senki sem fog emlékeztetni a jelen botrányra, ám attól még komoly figyelmeztető jel a Fidesznek, s különösen a kormányzópárt szavazótáborának. Lassan ideje volna eldönteni, hogy mennyire ragaszkodunk e törékenynek tetsző, egyre terhesebb képmutatáshoz.