Január 20-án Joe Biden letette az esküt, ezzel ő lett az Egyesült Államok negyvenhatodik elnöke. Húszperces beszéde nem sok meglepetést hozott: a demokrácia győzelméről, a megbékélésről, a nemzet újraegyesítéséről szónokolt. A beiktatási szertartáson résztvevők egy jellegtelen, szürke figura meglehetősen unalmas frázisgyűjteményét hallgathatták végig; alig volt pár olyan gondolata, mely külön kiemelést érdemel.

Az egyik ilyen, a fehér felsőbbrendűséggel való leszámolás sürgető igénye már a beszéd elején elhangzik. Biden mint politikai szélsőséget említi, vagyis szűk értelmezési keretben gondolhatnánk akár a nem túl jelentős, amerikai Nemzetiszocialista Mozgalom megfékezésére is. Nagy valószínűséggel azonban az új elnök ennél többre céloz. A fehér felsőbbrendűség fogalma évtizedeken át csakis a rabszolga-kereskedőkkel, a szegregáció-pártiakkal, a nácikkal és a Ku-Klux-Klan-nal összefüggésben hangzott el, csupán tavaly, a BLM mozgalom elindulásával került újra elő, immáron általános szitokként. Az elmúlt pár hónap során az Egyesült Államokban a közösségi megszégyenítés első számú kifejezésévé vált, s talán nem vállalunk túl nagy kockázatot, ha arra fogadunk, hogy Donald Trump zsebelte be leggyakrabban a "fehér felsőbbrendűséget hirdető" jelzőt.

 CARMELO ANTHONY

Érdemes volna pár pillanatra elmerengeni, mit is jelent valójában e kifejezés. Képzeljük magunk elé Carmelo Anthony-t, a háromszoros olimpiai bajnok kosarast! Képzeljük el azt is, hogy a Melo becenévre hallgató szupersztár büszke afroamerikai származására, felmenőire, bőrszínére. Büszke arra is, hogy egy fantasztikus pályafutást tudhat magáénak; tudja, hogy ebben genetikai adottságai is jelentős szerepet játszanak; és meggyőződése, hogy a feketék közt sokkal több a tehetséges kosárlabdázó, mint a fehérek körében. Hogyan értékelnénk ezt az attitűdöt? A magam részéről azt mondanám: egészséges, önbizalommal teli. A mimózalelkűek talán kissé nagyképűnek találnák. Ám azok, akiknek nincs más céljuk, mint a sértődés, a politikai korrektség eszköztárával vértezve azonnal harsoghatnák: fekete felsőbbrendűséget hirdet. Pedig mindhárom esetben ugyanazt a szimpatikus srácot látjuk, aki feltehetően nagyszerű családapa és a légynek sem ártana. Ugyanazt a lelkületet a nyelv költői eszközével százféle módon írhatjuk le. De maradjunk a legszigorúbb verziónál! Vajon mi a baj azzal, ha valaki ténylegesen felsőbbrendűnek érzi önmagát? Mit árt a világnak azzal, ha jobbnak gondolja magát másoknál a bőrszíne, a vallása, a neme, vagy épp egyéni kvalitásai nyomán? Ha ebből fakadóan pökhendi és lekezelő stílust alakít ki, azzal csupán a saját életét nehezíti. Emlékszünk még Nietzsche "übermensch" fogalmára? Olyan emberfeletti embert takar, aki szellemében, gondolkodásmódjában és ízlésében fölülmúlja a múlt embereszményét. (Valójában Jézus és Buddha sem beszél másról, mindketten az új és megvilágosodott embert hirdetik.) Nem is volt semmi baj Nietzsche tanaival, amíg a nácik ki nem forgatták, s meg nem töltötték gyilkos erőszakkal. Ha tehát Biden hitet tesz amellett, hogy fellép az agresszió, és a terrorizmus ellen, annak jár a taps: államférfiként ez az első számú feladata. Ugyanakkor szinte mindegy, hogy az erőszak miből fakad: rasszizmusból, vallási fanatizmusból, vagy egyéni őrületből. Magát a tettet kell megfékezni, a mögöttes gondolatot aligha lehet. Ráadásul: a felsőbbrendűség érzése - jámborsággal vegyítve - kifejezetten pozitív karaktert szül. Alighanem ez a lelkület jellemez minden karizmatikus előadót és politikust is. Mi több: bárkit, aki valamiben kiváló, s ennek tudatában van. Az agresszió a legtöbbször éppen az alsóbbrendűség érzetéből fakad. Szóval: a magam részéről biztosan nem üzennék hadat a felsőbbrendűség gondolatának semmilyen formája ellen, sőt annak drukkolnék, hogy a feketék is növesszenek maguknak békés felsőbbrendűség-tudatot. De minimum az egyenrangúság meggyőződéséig jussanak el - és ez elsősorban saját magukon múlik. A térdepelés és a cipők csókolgatása totális zsákutca; aligha hozza el a kívánt felemelkedést.

 EDWARD NORTON ÉS WOODY HARRELSON

"Ez Amerika, a békés egyet nem értés joga mindenkit megillet. Ez talán nemzetünk legnagyobb erőssége." - Ezek csodás szavak Biden részéről, a szívemből szólnak. A kérdés csak az, hogy igazak-e még 2021-ben. Sokan vagyunk, akik mindig is úgy tekintettünk az Egyesült Államokra, mint a szabadság hazájára. A mai napig boldog elégtételt érzünk, amikor egy-egy hollywoodi fimben győzedelmeskedik az igazság, a szólásszabadság eszménye. Legutóbbi ilyen élményem a Milos Forman rendezte Larry Flynt, a provokátor című mozihoz kötődik, melyben Woody Harrelson formálja a címszereplőt, a Hustler magazin alapítóját. (Jó-jó, nem egy mai film, de jobb későn, mint soha...) A hetvenes évek prűd korszellemétől még meglehetősen idegen volt a nyíltan pornográf tartalom, ezért a lapot jogi úton kívánták ellehetetleníteni. Flynt ügyvédje (Edward Norton) azonban az esküdtszék előtt parádés védőbeszéddel rukkol elő: "Nem akarom meggyőzni önöket arról, hogy helyes az, amit Larry Flynt csinál. Nekem sem tetszik, amit Larry Flynt csinál. De az már tetszik, hogy én olyan országban élek, ahol önök és én önállóan dönthetünk. Szeretek olyan országban élni, ahol vehetek - mondjuk - Hustler magazint, és ha akarom elolvashatom, vagy kidobhatom a szemétbe, ha odavalónak ítélem. Sőt kinyilváníthatom a véleményemet azzal, hogy meg sem veszem. Örülök, hogy megvan ez a jogom. Ez fontos nekem és önöknek is fontos kell hogy legyen. Komolyan. Ugyanis mi szabad országban élünk. Tudom, sokszor mondogatjuk, de gyakran elfelejtjük, mit is jelent ez. Ismételjük meg: mi egy szabad országban élünk. És ez egy magasztos eszme, ez egy csodálatos módja az életnek. De ennek a szabadságnak ára van, az, hogy néha el kell viselnünk dolgokat, amelyeket nem feltétlenül szeretünk. (...) És ha mi falakat kezdünk emelni az ellen, amit némelyikünk obszcénnek tart, könnyen lehet, hogy egyik reggel arra ébredünk, hogy immár falak állnak körülöttünk a legkülönbözőbb helyeken, ahol nem is vártuk. És nem látunk semmit. És nem tehetünk semmit. És ez már nem a szabadság." A magazin alapítóját - filmbéli karakteréhez hűen - vénségére sem hagyta el provokatőr attitűdje; 2017-ben például könnyed tízmillió dollárt ajánlott fel annak, aki Trump megbuktatására alkalmas bármilyen anyagot szolgáltat számára. Úgy tűnik: négy évvel ezelőtt még tökéletesen működött az amerikai szólásszabadság. És mi a helyzet manapság? Január 6-án a Facebook és a Twitter felfüggesztik Trump fiókját, majd csatlakozik a Youtube, az Instagram és a Snapchat is. Még Angela Merkel és a francia pénzügyminiszter is kiakad. Az, hogy Joe Biden egy ilyen környezetben az egyet nem értés jogáról, mint klasszikus amerikai értékről beszél, mintha vetélytársa teljes elnémítása meg sem történt volna, egyenesen arcpirító.

Egy biztos: erős fantáziára lesz szükségünk, ha Joe Bident, mint nemzetegyesítőt kívánjuk látni. Beiktatását követően azonnal eltörölte Donald Trump ikonikus intézkedéseit, megszüntette a bevándorlási korlátozásokat, leállította a mexikói határfal építését. (Kifejezetten beszédes, hogy elnökségének első napján aláírt tizenhét rendeletéből hat a bevándorlást támogató.) Nincs ebben semmi meglepő, körülbelül ez volt a várható forgatókönyv: olyan világot teremteni, mintha az előző négy év meg sem történt volna. Igen ám, de ez nem az a mód, amellyel hetvennégymillió Trump-szavazó elfogadott elnökévé lehet válni. A fene se tudja, miként alakul Amerika sorsa a közeljövőben, de bizonyosan nem a békés összeborulás, az ígért nemzetegyesítés jellemzi majd.