Egy biztos: még véletlenül sem szeretném a járványügyi szakember szerepét játszani. Bevallom: halvány fogalmam sincs, hogy mennyivel többen betegednének meg, ha a kijárási korlátozás csak este tíztől indulna, és arról sem, hogy javulnának-e a mutatók, ha már hattól bezárkóznánk. Tippelni sem mernék, mennyi pluszterhet rakna az egészségügyi rendszerre, ha a vendéglők és a sportpályák végre kinyitnának, és arra sem, lenne-e bármiféle áldása, ha a plázákat és a játszótereket is lelakatolnánk. Ugyanakkor azt sem gondolom, hogy ez lenne a fő szempont. Azt meg pláne nem, hogy a téma valódi szakértői - operatív törzsön kívül és belül - precíz és megkérdőjelezhetetlen kalkulációkkal rendelkeznének mindezek kapcsán.
Ha körbenézünk, azt látjuk: fogy a türelem egész Európában. A közelmúltban Hollandia számos városát dúlták fel a tüntetők, több helyen a rendőrökkel is összecsaptak. Ugyanez történt Dániában kicsiben - azért kilenc főt itt is letartóztattak. Lengyelországban széles körű polgári engedetlenség zajlik, számos vendéglő kinyitott, sőt egyes klubok egyenesen beperelték az államot károkozásért (szerintem teljes joggal). Számomra a legöntudatosabbnak az olaszok tűnnek: már január közepén egy sor kocsma, kávézó és bár kinyitott, s az italozó vendégek úgy hajtották el a betérő rendőröket, hogy öröm volt nézni. Úgy tűnik, a mediterrán virtus hatásos: Itáliában a kormány - a kontinensen egyedülálló módon - enyhítéseket jelentett be. Idehaza is belengette pár étterem-tulajdonos, hogy február elsejével nyitni fog, azonban a miniszterelnök reakciója meggyőzően határozottnak tűnt. A múlt hétvégére meghirdetett tüntetésen sem vonultak fel komoly tömegek, így egyelőre marad mindenki a fenekén. Bevallom: vegyesek az érzéseim. A szabadságvágyam a nyitás felé terel, és kevés dolog áll hozzám oly közel, mint a békés, polgári engedetlenség - főképp az, amely képes meggyőzni a hatalom képviselőit. Végtelenül szimpatizálok a lengyelekkel és az olaszokkal, ugyanakkor szívből szurkolok a kormány azon törekvésének is, hogy végképp magunk mögött hagyjuk a járványt, harmadik, negyedik és további hullámok nélkül.
Létezik egy sor olyan társadalmi kérdés, melynek megválaszolása rém egyszerű. Progresszív, avagy egykulcsos jövedelemadót alkalmazzunk? Érdemes-e emelni a családi pótlék összegét, vagy inkább a gyerekek után járó adókedvezmény mértéke növekedjen? Gondolkodjunk-e az alapjövedelem bevezetésében, avagy felejtsük el az ilyen extrém marhaságokat? E dilemmákat minden szavazópolgár, minden politikai párt és minden kormányzat gyorsan eldöntheti a saját gazdaságfilozófiája mentén. A koronavírus-járvány azonban nem ilyen. A korlátozás és a nyitás szószólói nem a pártszimpátiák mentén rendeződnek táborokba. Sokkal inkább meghatározó, hogy mennyire féltjük magunkat, hozzátartozóinkat, illetve az egész társadalmat magától a kórtól. Valódi szabadelvűek változnak a szemünk előtt kőkemény rendpártivá és fordítva (lásd: Mi Hazánk Mozgalom). A kormány részéről nem babra megy a játék; simán bele is bukhatnak, ha rosszul kezelik a járványt. A sokáig elhúzódó karantén politikai öngyilkosság, ahogyan a kezelhetetlen tömegben jelentkező megbetegedések is rengeteget rontanának a kabinet megítélésén. Muszáj hát finom kötéltáncot járni, s azt sem akárhogy: a játékszabályok rugalmas és gyakori változtatása kapkodásról árulkodna, mely ugyancsak aláásná a kompetenciába vetett bizalmat. Igaz, ami igaz, az ellenzék sincs könnyű helyzetben. Ha a kormány sikeresen menedzseli a pandémia adta válságot, az jelentősen gyengíti a 2022-es esélyeiket. Amennyiben viszont ellendrukkerek, úgy a választók jelentős hányada fog elfordulni tőlük. És az sem nyerő stratégia, ha nemrég még az enyhe korlátozást rótták fel Orbánéknak, most pedig a túlzott szigort.
A magam részéről megértem, ha a focimeccsek még zártkapusak; ha nincsenek arénakoncertek, s ha az éjszakai szórakozóhelyek is egyelőre zárva maradnak. A vendéglők és a sportpályák kapcsán azonban nem igazán értem a szigorú tiltást. Egy-egy éttermi asztalt minden esetben olyanok ülnek körül, akik egyébként is találkoznak, érintkeznek egymással, a különböző társaságok pedig - a szokásosnál szellősebb elrendezéssel - bőven szeparálhatók egymástól. A focipályákat és a konditermeket pedig elsősorban azok az életerős honpolgárok látogatják, akik jó eséllyel makkegészségesek - s ha mégsem, aligha okoz tragédiát, ha sporttársukat megfertőzik. Értetlenségemmel együtt is abban bízom, hogy a kormány tökéletesen érzékeli az ország hangulatát. Ha február elsejével nem változtattak a karantén-intézkedéseken, az minden bizonnyal azért is van, mert úgy látják: nincs átütő forradalmi hangulat, az ország népe simán kibír még egy hónapot a megszokott struktúrában. (Amikor nyáron nemzeti konzultációt folytattak a pandémia kapcsán, nemigen láttam értelmét. Így utólag helyes mozzanatnak tűnik; talán tényleg pontosabban érzik a lakossági hozzáállást, mint mi magunk, aprócska véleménybuborékjainkban.) Március elsején azonban búcsút mondunk a télnek, s talán még sohasem szomjaztuk annyira a tavaszt, mint az idén. Alig hiszem, hogy tovább lehetne folytatni ezt a groteszk és emberhez méltatlan létformát.
Az utolsó 100 komment: