Ez a végtelenül ostoba frázis az egyik legjobb példája annak, hogy a véletlenszerűen mutálódó mémek miként képesek hatni kultúránk egészére. Pontosan tudjuk, hogy félrefordításról van szó. Az eredeti verzió így hangzik: "halottakról jól, vagy semmit". Ami körülbelül annyit tesz: igazat, vagy semmit. Ennek ellenére a címbéli verzió terjedt el világszerte, egy teljesen torz és értelmetlen gondolkodásmódot hagyva örökül.
Nálam elsősorban az veri ki a biztosítékot, amikor egy-egy készen kapott mondást megkérdőjelezhetetlen igazságként kezelünk, magunk sem tudva, miért. Az mondjuk ritka, hogy bármelyik játékostársam feldúltan otthagyná a pókerasztalt "a kártya az ördög bibliája!" felkiáltással. Annyira azért intelligens faj a homo sapiens, hogy a nyilvánvaló ökörségeket képes kiszűrni. Azonban az elhunytak múltjának szemérmes elhallgatása igen jól passzol ahhoz a képmutatáshoz, melyet évszázadokon át a vallások erőltettek, majd a 21. században a politikai korrektség szószólói igyekeznek személyiségünk alapjegyévé tenni. Amikor egykori rokonainkat, tanárainkat emlegetve a sötétebb fejezetek is terítékre kerülnek, szinte minden társaságban akad egy-egy savanyú erkölcscsősz, aki a címbéli frázist felemlegetve visszafogottságra szólítja az emlékezőt. E megkívánt szégyenlősség nyilvánvalóan felesleges és értelmetlen. Még csak Hitlert vagy Sztálint sem kell felhoznunk ennek belátásához. Elég ha arra gondolunk: változtatna-e a dolgon, ha az idióta töritanár még mindig élne, úgy 300 kilométer távolságban, ahol húsz éve nem is látta senki? Ez esetben legitim volna a fikázás?
A legszebb persze az, hogy egy félrefordítással megszülető, véletlenszerű mém miként szilárdítja meg pozícióját a köztudatban. Amikor egy viselkedésminta terjedni kezd, utólag természetesen mindig legyártjuk hozzá a miérteket, vagyis elszántan racionalizálunk. A keresztény gondolkodásmód azonnal szállítja a magyarázatot: az ítélkezés egyedül Isten dolga. (Kérdés persze, hogy ennek immáron, az érintett eltávozását követően van-e bármilyen jelentősége. Vajon személyes véleményalkotásunk befolyásolja majd a Mennyei Atyát a döntésben?) A zsidó vallás is egyetért a szállóigével; a Talmud szerint aki bármely embertársára rosszat mond - akár halálában is - az egyben a Teremtőt is kritikával illeti. Az ősi babonavilág intése különösen meggyőző: ha az elhunyt nem kapja meg a kellő tiszteletet, a végén még kísértetként visszajár és bosszút áll... Sokan a tapintatra hivatkoznak: az eltávozott vétkeinek felemlegetése egyszerűen rossz fényt vet a hozzátartozókra. Akit ez a sok marhaság egyike sem győz meg, még mindig elmehet a pszichológia irányába, s beszélhet a megbocsátás fontosságáról, illetve arról az elengedhetetlen attitűdről, hogy soha ne a másik embert - esetünkben a már elhantoltat - okoljuk sorsunkért. Ezek már értelmes szempontok, viszont a legkevésbé sem indokolják a szemérmes tapintatot. Talán pont az segíti a megbocsátást, a lelki gyógyulást, az önmagunkért való felelősségvállalás kialakulását, ha tisztán látjuk és ki is merjük mondani az elhunyt egykori disznóságait.
Tavaly májusban, amikor George Floyd életét vesztette, a világsajtó - a már megszokott módon - tökéletesen kettéhasadt. A baloldali, a BLM mozgalmat támogató szárny hirtelen tisztelni kezdte a "halottakról jót, vagy semmit" frázist, s valóságos szentségtörésnek tartotta, ha bárki Floyd múltjában vájkál. Egy makulátlanul tiszta hősre volt szükségük - ezt diktálták a politikai marketing elemi szabályai -, akinek emlékfényét nem árnyékolhatja be sem a rendszeres drogfogyasztás, sem azok az erőszakos rablótámadások, melyeket szinte kizárólag egyedülálló, védtelen nők ellen követett el. (Igazi skizofrén helyzet egy antirasszista feministának...) A jobboldali sajtóorgánumok persze magasról tettek az ősi intelemre, s mindent kitálaltak, ami szégyenfoltot csak találtak az elhunyt élettörténetében. Most álljunk meg egy röpke pillanatra, s képzeljünk el egy olyan társadalmat, melynek tagjai nem a főkolomposokkal együtt bégető birkák, hanem értelmes; gondolkodni, analizálni képes emberek! A Napnál is világosabb, hogy egy ilyen környezetben a két tábor hangja összeérne, s gyakorlatilag ugyanazt kommunikálnák. Mindenki elkönyvelné, hogy megengedhetetlen rendőri túlkapás történt, mely nem maradhat következmények és tanulságok nélkül, de ennyi. A baloldali érzelműek számára világos volna, hogy Floyd áldozat, de nem hős; az ellentábor pedig egy percig sem gondolná, hogy bűnöző mivoltja megengedhetővé teszi vele szemben az ilyetén rendőri fellépést. Ergo: mondhatunk a halottról bármit, a nyíltság nem okozhat semmiféle kárt.
A hazai közélet közelmúltjából Bauer Tamást érdemes megemlíteni, mint az ókori intelem nagy elkötelezettjét. Apjára emlékezve, Százéves lenne című, január 20-án közzétett posztjában így ír: "Nem tartozott azok közé a vezetők közé, akik utasításokat adtak a törvénysértésekre, kínzásokra, és nem tartozott azok közé a vizsgálótisztek és verőemberek közé sem, akik azokat végrehajtották." Nincs még egy olyan posztja, mely ennyi hozzászólást kapott volna. A legvisszafogottabbak: "Türelmetlenül várjuk a szentté avatását", illetve "Elég lett volna ennyi: nekem jó apám volt, szerettem. Akinek fájdalmat okozott, sajnálom." Jó látni, hogy még a saját törzsszurkolói is józanul helyreteszik. Számomra mindenesetre érthetetlen, hogy egy immáron nyugdíjas korú értelmiségi képtelen arra az alapműveletre, hogy szembenézzen halott apja - jól dokumentált, eltagadhatatlan - vétkeivel. Vajon mitől fél? Ha egy ifjú ember megretten attól, hogy a nyilvánvalóan pszichopata szülője szadista hajlamait örökli, az még csak-csak érthető. Bauer Tamás azonban már csaknem hetvenöt esztendős, már bőven megnyugodhat, hogy ő maga nem ilyen. Túl a genetikán: morális szempontból sem örököse apjának, s ezt minden jó érzésű, minimális erkölcsi érzékkel bíró földlakó belátja. Miért a mentegetés, a hazudozás? Hobo sem beszél gyakran az öreg Földesről, de ha mégis, olyankor nem esik nehezére a távolságtartás és a reális képalkotás. Nem esik nehezére bevallani, hogy verte az apja, s hogy egyébként sem tudott semmivel sem azonosulni, amit a vén kommunista képviselt. Ez ennyire egyszerű, a fene se érti, Bauernek miért nem megy.
"Ne ítélkezzetek!" - imigyen szól az a jézusi (eredetét tekintve buddhista) intelem, mellyel a keresztény hitszónokok évszázadokon át nemigen tudtak mit kezdeni. Pedig a krisztusi tanítás központi magjáról van szó: ez maga a szeretet, az elfogadás, a nyitottság, a humanizmus, a liberalizmus, az élet feltétlen tisztelete. Nem ítélkezni elsősorban annyit tesz, hogy nem a vétkest vetem meg, hanem csakis a vétkét. Ebből fakadóan nem alkalmazok olyan büntetőtételt, amely visszafordíthatatlan (fizikai csonkítás, halálbüntetés). Másrészt jelenti azt is, hogy nem szankcionálom az ártatlan szokásokat: a másképp gondolkodást, az eltérő véleményt, a fura viselkedést, vagy akár a testiség számtalan formáját. Csupán azt tekintem véteknek, ami valóban az: a kegyetlenkedést, az agressziót, a másik ember szabadságának megsértését. Viszont semmiképpen sem jelent olyasmit, hogy ne lehetne önálló véleményem bárkiről és bármiről, vagy hogy azt el kéne hallgatnom. Amikor egy elhunytról esik szó, valójában sokkal egyszerűbb dolgunk van, mintha egy élőt kritizálnánk, hiszen a jézusi intelem primer szála őt aligha érinti - büntetni már bizonyosan nem lehet. (Ha már a tapintatosság erényét kívánjuk gyakorolni, érdemesebb inkább az élőkkel kezdeni, ők sokkal jobban rászorulnak.) Muszáj felismerni: a halál nem tesz mindenkit automatikusan szentté. S talán igaz, hogy az eltávozottak vétkeinek felhánytorgatása nem minden esetben elegáns. Ám ha ez marad az egyetlen makula az egyébként kifogástalan eleganciámon, úgy ettől még egészen nyugodtan alszom.
