Ha az elmúlt egy év során bármikor kiejtettük a szánkon a KORLÁTOZÁS szót, szinte kizárólag a koronavírus-járvánnyal összefüggésben tettük. S bár felnőtt életünk során még sosem voltunk ennyire határok közé szorítva, a pandémia veszélyeit érzékelve többé-kevésbé elfogadtuk, elfogadjuk e tiltó rendelkezéseket. Magától értetődő, hogy mindannyian annak szurkolunk, hogy e szürreális rémálom végre véget érjen, ám az már a legkevésbé sem nyilvánvaló, hogy képesek leszünk-e bármiféle tanulságot leszűrni, ha egyszer magunk mögött hagyjuk a vírust. Amin idővel mindenképpen érdemes lesz elgondolkodnunk, az az, hogy a külső korlátok - általában, akár egészséges, boldog békeidőben - mennyire szolgálják a társadalom érdekeit.
A legtöbbünkre, akik megtapasztalhatták, milyen szülőnek lenni, kifejezetten jellemző, hogy magunk is tiltunk és korlátokat állítunk. Kiskorú gyerekeink kezét erősen szorítjuk, amikor átkelünk az úton. Ha autóba ültetjük őket, bekapcsoljuk a gyerekzárat. Viszonylag ritkán engedjük a kicsiknek, hogy konyhakéssel, vagy töltött lőfegyverrel játsszanak, s még a legvisszafogottabb nyáresti szalonnasütésnél is folyamatosan rajtuk tartjuk a szemünket. A motivációnk természetesen a féltés. Mindent megtennénk azért, hogy utódaink testi, lelki, szellemi épségét megóvjuk, éppen ezért kínosan ügyelünk arra, hogy az általunk állított korlátok ne okozzanak több kárt annál, mint amivel szemben védelmet nyújtanak. Sosem tiltanánk gyerkőceinknek, hogy átkeljenek a csalános mezőn, ha az alternatív útvonal a folyó mentén vezet, ahol krokodilokkal és vízilovakkal találkozhatnak. Érdemes volna ilyen szemmel tekinteni minden társadalmi korlátra, függetlenül attól, hogy szekuláris, avagy vallási; jelenleg is érvényes, avagy múltbéli tiltásokról van szó. Épp elég őrült korban élünk; ember legyen a talpán, aki pontosan tudja, hogy holnap milyen elmebeteg törvények születnek, vagy kerülnek leporolásra.
ALKOHOL, DROG, PROSTITÚCIÓ
Az Egyesült Államokban 1920-ban lépett életbe a teljes szesztilalmat hirdető 18. alkotmánymódosítás, mely csaknem 14 éven keresztül élt. A hozzá fűzött reményeket azonban a legkevésbé sem váltotta be: az alkoholfogyasztás egyáltalán nem csökkent. Az intézkedés nem tett jót sem az állampolgárokkal, sem a vendéglőkkel és bárokkal, sem a hazai sörfőzdékkel és whiskey lepárló üzemekkel, de még a jelentős adóbevételnek búcsút intő állammal sem. A szervezett bűnözésen kívül nemigen volt más nyertese az ügynek - számos legendás maffiavezér ebben az időszakban gazdagodott meg igazán. (Magyarországon - megelőzve az Egyesült Államokat - már 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején bevezették a szesztilalmat. Talán ez is közrejátszott Kun Béláék gyors bukásában... Egy biztos: ez az intézkedés sem élte túl a "dicsőséges" 133 napot.) Hasonló a helyzet a drogokkal és a prostitúcióval is. Ami tiltott, az automatikusan a maffia kezébe kerül, miközben rajtuk kívül a társadalom minden más szereplője veszít az ügyön. Maga a szükséglet ettől még nem csökken, csak az árak szöknek az égig; miközben a minőség ellenőrizetlen, adóbevételekről pedig értelemszerűen nem beszélhetünk. E téren mindenesetre kezd ébredezni a világ: 2020. novemberében a mexikói szenátus, majd nem sokkal később az amerikai képviselőház is megszavazta a marihuána legalizálását. A fura csak az, hogy a szesztilalom általános tanulságainak levonására kerek száz esztendőt kellett várni.
HATÓSÁGI ÁR
A különböző gazdasági korlátozások mindegyikét - a mindenkori központi kommunikáció szerint - a féltés motiválja, mégis: kivétel nélkül balul sülnek el. A legdirektebb és legkárosabb intézkedés a szocializmust idéző, hatósági ár bevezetése, mely abszolút alkalmas arra, hogy az egészséges piaci folyamatokat totálisan megbénítsa. Jelenleg ezt látjuk Berlinben: a német főváros parlamentje a meredeken növekvő lakbérek befagyasztásáról döntött tavaly januárban. A zömében baloldali döntéshozók a polgárok jólétére hivatkoznak, s teszik ez úgy, mintha soha életükben egyetlen szót sem hallottak volna a közgazdaságtan legalapvetőbb törvényszerűségeiről. Az intézkedés hatása elég nyilvánvaló: elriasztja az ingatlanberuházókat, s a lakásínség további növekedését eredményezi. (Arról nem is beszélve, hogy szembemegy a tulajdonjoghoz fűződő elemi morállal, s ezzel párhuzamosan a német alkotmánnyal is.)
VÁLÁS
"Drága szerelmem! Szerinted nem kockázatos leveleznünk?" - írta az Észak-Indiában élő Augusta Fullam Henry Clarknak 1911-ben. Ez az üzenet egyike volt annak a 370 szerelmes levélnek, mely az érintetteket lebuktatta és börtönbe, illetve kötélre juttatta. Kétségkívül nem voltak túl óvatosak, hiszen ilyen sorokat vetettek papírra: "A drága jó uracskám visszaadta az egész bögre teát, azt mondta, rossz íze van." A bűnügyi bulvár korabeli kedvelői bizonyára elégedetten csámcsogtak, amikor a helyi napilapban a kettős gyilkosságról olvashattak. Egy feleség és egy férj állt a romantikus beteljesedés útjában, utóbbit hónapokon át tartó arzénadagolással sikerült átsegíteniük a túlvilágra. Természetesen nem állíthatjuk, hogy a boldogtalan és felbonthatatlan házasságok jellemzően így végződtek, mindazonáltal egyetlen ilyen eset is elég ahhoz, hogy elgondolkodjunk rajta: volt-e bármi értelme évszázadokon át tiltani a válást? A brit parlament ugyan 1857-ben elfogadta a „Házassági Indítékok Törvényét”, amely elvileg lehetővé tette bármely frigy felbontását, ezt azonban meglehetősen konkrét esetekhez kötötte. A férjek akkor válhattak el, ha bizonyítékkal tudtak szolgálni feleségük hűtlenségéről, míg a nőknek férjük erőszakos vagy vérfertőző tevékenységét kellett bizonyítaniuk. (Sanszos, hogy az érintettek ilyesmivel nem rukkolhattak elő, így maradt a méreg... ) Persze, értem én, hogy van érték a hosszútávú kapcsolatban, ám ezt aligha célszerű külső, hatalmi eszközökkel kierőszakolni.
HÁZASSÁGTÖRÉS, HOMOSZEXUALITÁS
Évszázadok teltek el úgy, hogy komoly büntetést vont maga után minden olyan szexuális tett, amely nem a szentségi házasság szigorú keretrendszerén belül történt. A középkor törvényei még arra is kitértek, hogy férj és feleség között mely napokon, s milyen pozitúrákban legitim az aktus. Az egyház idővel azért felhagyott e perverz kukkolással, mindazonáltal a homoszexualitásért még a múlt század közepén is börtönbüntetés járt. Iszlám területeken a mai napig súlyos bűnnek számít az egyneműek testi szerelme, ahogyan a nők félrelépése is. Világos, hogy itt is társadalommérnöki motivációkat látunk, de még ha hisszük is a heteroszexuális házasság abszolút érvényét, nem túl nagy ár ezért az ideáért csak egyetlen megkövezés is?
ÖNGYILKOSSÁG
A keresztény dogmavilág az öngyilkosságot olyan bűnnek tartja, amely az érintettet megfosztja az üdvözülés lehetőségétől. Nyilvánvalóan ez is egy jó szándékú korlát, ugyanakkor e fenyegetés kijátszása, megkerülése összehasonlíthatatlanul nagyobb károkat okozhat, mintha e hittétel soha meg sem született volna. Nem először hozom szóba azt a groteszk jelenséget, mely elsősorban a 18. századi Észak-Európát jellemezte: a kor öngyilkos-jelöltjei - a pokoltól való félelmükben (!!!) - azt a kerülőutat választották, hogy eltettek valakit láb alól, jellemzően egy védtelen gyereket. Tettükért bizonyosan megkapták az áhított halálbüntetést, ráadásul azzal az extra szolgáltatással, hogy kivégzésük előtt egy teljes bűnbocsánatot biztosító gyónásban is részesülhettek...
JÁRVÁNYÜGY
Úgy tűnik, Szerbiában is fogytán a türelem: két napja ezrek vonultak az utcára Belgrád belvárosában. A tüntetők szerint a korlátozásoknak az égvilágon semmi értelme sincs. Az elmúlt hetek során láttunk törés-zúzást Hollandiában és Dániában; polgári engedetlenséget Lengyelországban és Olaszországban, s békés tüntetést is számos európai nagyvárosban. Láttuk Kunhalmi Ágnest az ATV-n, aki elmagyarázta, hogy úgy akartak nyitni, hogy valójában zárni szerettek volna... Február 4-én magam is arról írtam, hogy lassan enyhíteni kéne a korlátozásokon, mi több, pár órával később - nyilván blogbejegyzésemet olvasva :) - Orbán Viktor is bejelentette a nyitásról szóló konzultációt. Nem az a fő baj, hogy szinte minden megszólaló következetlennek, vagy kapkodónak hat. A vírus okoz meglepetéseket, fogadjuk el, hogy nem látunk előre mindent. Még csak az sem eget verő probléma, hogy a politikusok egyike sem képes elismerni ha tévedett, ha nem sejtette, ha nem is sejthette a jövőt. (Szinte mindegyikük a tévedhetetlenség gyermeteg mítoszát építgeti, még akkor is, ha legtöbbünk szemében ettől nem válnak se szimpatikusabbá, se kompetensebbé.) Az igazi baj jóval nagyobb: valójában fogalmunk sincs, hogy a meghozott korlátozó intézkedések összességében mennyit használtak és mennyit ártottak a társadalomnak. Ha végre búcsút inthetünk a koronavírus-járványnak, ezeket sem árt majd alaposan kielemezni.
Ami a központi, bürokratikus korlátozásokat illeti, mindeddig megmaradtunk jóhiszeműnek, feltételezve, hogy az említett, történelmi intézkedések mindegyike a polgárok jólétét célozta annak idején. A legtöbbről ma már világosan látszik, hogy nagyobb kárt okozott, mint hasznot. Pedig arról még egyetlen szót sem ejtettünk, hogy a tiltások valódi motivációja az esetek döntő többségében nem is a féltés, csupán a szimpla hatalmaskodás. Mint az eredendő bűn dogmája, vagy a kötelező izzókészlet az autóban - mert azért az mégsem járja, hogy bárki is ártatlannak érezhesse magát. Természetesen a hatalmi önkény sem működhetne egyetlen percig sem, ha nem állna mögötte a kisemberek elégedetten csettintő hada, akiket semmi sem dob fel úgy, mint egy jó kis csendrendelet, kijárási tilalom, vagy bármiféle egyéb korlátozás. Számukra ugyanis így valósul meg a vágyott egyenlőség: ők eddig sem éltek, nem mulattak, nem utaztak - most legalább más sem teheti... Ha egyszer majd ott tartunk, hogy végre rendet vághatunk a tiltások és korlátozások dzsungelében, tegyük ezt kellő nagyvonalúsággal! A hatalom birtokosainak mindig lesz oka a rendszabályozásra, de nekünk nem kell feltétlenül tapsikolnunk minden értelmetlen intézkedéshez. Attól sosem leszünk boldogabbak, ha a másik ember szabadsága sérül.