"A szerelem vak" - tartja a régi mondás, nem is teljesen alaptalanul. Ha a rózsaszín hormonködben bolyongó hetekre, hónapokra gondolunk, pontosan tudjuk: ilyenkor megszűnik az éleslátás, észre sem vesszük a másik legnyilvánvalóbb hibáit és magasról teszünk a világ véleményére. Vagyis igaz lehet a frázis abban a módozatban, mely szerint "a szerelem elvakít". Az eredeti verzió azonban nem igazán állja meg a helyét. Valójában a legkevésbé sem véletlen, hogy miért pont az adott emberbe szeretünk bele. Az meg pláne nem, hogy miért választunk mindig egymáshoz oly hasonlókat.
A Netflix The Love is Blind című valóságshowja érdekes kísérletre vállalkozott: a potenciális párkeresők oly módon randevúznak egymással, hogy ki-ki külön kapszulában tartózkodik - nem látják, csak hallják egymást. A műsor készítői azt próbálják igazolni, hogy a közös hullámhossz elég is ahhoz, hogy szerelem ébredjen, még csak azt sem kell megtapasztalni, miként fest a másik. Hogy a valóságshow mennyire manipulált, valószínűleg sosem derül ki, viszont láttunk már hasonlót. Léteznek olyan párkereső szolgáltatók, amelyek kifejezetten a testszagra fókuszálnak. A lányokkal tucatnyi pólót megszagoltatnak, amelyeket tulajdonosaik előzetesen legalább két napon át viseltek. Randevúra már csak azokkal kerül sor, akik verejtékének illatát kellemesnek, vagy legalábbis elfogadhatónak ítélik. A dolog egész jó hatásfokkal működik, a nők szimata ritkán csal... Az igazság az, hogy ezeket nevezhetjük ugyan vakteszteknek, ám ezzel együtt is a kompatibilitás lényeges összetevőit szondázzák. Kizárólag olyan tekintetben "vakok", hogy nem a vizualitásra építenek. Amennyiben a címbéli közmondást szeretnénk igazolni, úgy sorshúzással kéne párt választanunk, vagy pedig elrendezett házasságok sorsát kellene nyomon követnünk. Szerencsére ezek egyike sem gyakori jelenség - még ha az utóbbi évszázadokon át jellemezőnek is számított.
Harville Hendrix, a Pár-bajok című bestseller szerzője szerint párválasztásunk a legkevésbé sem a véletlen műve, mi több, nagyon is kitapintható séma szerint történik. "Kivétel nélkül valamennyien kényszeresen olyan társat keresünk magunknak, aki bizonyos igen jól körülhatárolható pozitív és negatív személyiségjegyekkel rendelkezik." Amikor egy bántalmazó apa leánygyermeke következetesen agresszív férfiakkal kezd; avagy egy frigid nő fia folyamatosan jégkirálynők mellett köt ki, annak okát kár lenne valamiféle furcsa mazochizmusban keresni. A sebzett lélek gyógyulni vágyik, s ehhez ösztönösen olyan partnert keresünk, akivel gyermekkori sérüléseink atmoszférája újrateremthető - és létezik-e olyan, aki ifjúkori traumáktól mentes? Nem mindegy persze, hogy képesek vagyunk-e párkapcsolatunkat tudatosan kezelve és formálva gyógyulásunk szolgálatába állítani; avagy tudatlanul bukdácsolunk végig az életen, azt érezve, hogy újra és újra ugyanabba folyóba lépünk.
A kérdés innentől kezdve adott: ha már ösztöneinktől vezérelve - vagyis a legkevésbé sem véletlenszerűen, vakon - társat választottunk magunknak, miért nem használjuk e kapcsolatot arra, amire hivatott? Miért vagyunk képtelenek létrehozni a vágyott harmóniát és meggyógyítani egymást? (Hiszen a dolog nem egyoldalú, jellemzően mindkét fél hasonlóan sérült; épp azért kompatibilisek, mert egymás sebeinek potenciális bekötözői.) Harville Hendrix megadja a választ: egyszerűen azért, mert a környezetünk és a kultúránk azt sugallja, hogy ez egy automatikus folyamat. Megtaláltuk az igazit, innentől hátra lehet dőlni, megérkeztünk... Ráadásul - ahogy arra már a bevezetőben kitértünk - a szerelem tejfehér ködében ez valós ígéretnek tűnik. Ilyenkor valóban azt érezzük, hogy otthonra leltünk, hogy biztonságban vagyunk, hogy a másik - akárcsak anyánk csecsemőkorunkban - szavak nélkül is tudja mire van szükségünk. Ősagyunk valósággal lubickol ebben a regresszív állapotban. Úgy érezzük: most igazán részesülünk a feltétlen szeretetből, melyet talán még szüleinktől sem kaptunk meg. Nem vitás, hogy ezek azok a hónapok, amelyek mámoráért érdemes volt megszületnünk, s kár volna siettetni a kijózanodást. Ám az óhatatlanul bekövetkezik, másfél évnél tovább kevesen húzzák a mézesheteket. S ahogy kezd felnyílni a tekintetünk, meglátva a másik - a kívülálló szemével eddig is nyilvánvaló - jellemhibáit, a korábbi szerelemvakság miatti kontraszt még mellbevágóbb. Tényleg ilyen lovat akartunk? Pedig ha tudnánk, hogy pont ezekért a konfliktusforrásokért választottuk az illetőt, nem kezdenénk azonnal a szakításban gondolkodni, hanem kifejezetten gyógyforrásként tekintenénk társunk zárkózottságára, mohóságára, sértődékenységére, vagy épp zsémbes mivoltára. Tudatosan azt kutatnánk: miként tudunk egymás segítségére lenni lelki békénk megteremtésének frontján. Ez pedig - érezzük - közel sem automatikus folyamat. Ehhez egy kicsit felnőtté kell válni. Legalább az egyik félnek mindenféleképpen.
Nem vitás, hogy az összetartozás érzése akkor ér a plafonig, ha a felek közös elhatározással, csapatmunkában dolgoznak azon, hogy egymás perfekt társai - és egyúttal gyógyítói - legyenek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyéni aktivitás - ha a másik nem elég elkötelezett - mit sem érne. Emlékezzünk csak Eric Berne tranzakcióanalízisére! Ha egy házaspár beleragad valamiféle klasszikus játszmázásba, nem muszáj mindkettőjük egyidejű megvilágosodása ahhoz, hogy a hosszú évek óta űzött beteg tragikomédiából kilábaljanak. Ha bármelyikük kilép a megszokott szerepéből, azzal dől az egész előadás, és a előbb-utóbb a másik is kénytelen lesz felébredni. (Ha meg nem, az talán tényleg elégséges ok a szakításra.) Felnőttnek, józannak, tudatosnak lenni azt is jelenti, hogy búcsút veszünk a "nélküled semmi vagyok", a "te vagy a másik felem" és az ezekhez hasonló gyermetegségektől. Komplex életet csak az élhet, aki elég érett, s nem érzi magát kiszolgáltatottnak, teljes egészében a másiktól függőnek. Változtatni kizárólag magunkon tudunk. Ha a társunk velünk tart az úton, az csodás. Ha nem, az sem katasztrófa. (Még mindig jobb egyedül, mint egy mérgező kapcsolatban.) A Pár-bajok című alapmű zárófejezetében párterápiás gyakorlatok egész sorát találjuk. Igen beszédes, hogy ezek jelentős része önállóan, társunktól tökéletesen függetlenül végzendő.
Sokan vannak, akik szeretnek az önzetlenségről papolni, különösen ami a segítségnyújtást és a gyógyítást illeti. Bevallom: a magam részéről az altruizmus semmilyen formájában sem hiszek. Önzésünkből fakad az is, hogy legelemibb vágyainkra, ösztöneinkre hallgatva, szerelemből házasodunk. Ugyanennek az önzésnek már egy intelligens, kifinomult megnyilvánulása az, amikor - megismerve társunk hibáit, traumáit és az ezekben rejlő lehetőséget - elköteleződünk a másik sérüléseinek orvoslása mellett. Hiszen pontosan tudjuk: három legyet ütünk egy csapásra; egyúttal önmagunkat és magát a kapcsolatot is a gyógyulás felé tereljük. Hálás vagyok Harville Hendrixnek, hogy könyvével egyértelművé tette: a szerelem nem vak, a legkevésbé sem az. Azt hiszem, jó hír ez mindenkinek, aki hozzám hasonlóan javíthatatlanul romantikus lelkű.
