Mindannyiunk alapszükséglete a biztonság. Egyikünk sem szeretne háborús környezetben, avagy bandaháborúk kereszttüzében élni. Sokan azonban nem érik be ennyivel, s létezésük minden apró mozaikdarabkáját tökéletesen biztonságossá kívánják formálni. Csupán azt nem veszik észre, hogy ezen elképzelésük megvalósításán dolgozva idővel mindent kilúgoznak életükből, ami csak tüzet, szikrát, izgalmat adhatna. "A hajó nagyobb biztonságban van a kikötőben, de a hajókat nem ezért építik." Imádom ezt a mondást - melynek igazságtartalmából semmit sem von le, hogy Coelho tollából való -, már csak azért is, mert nekem is szól. Magam sem járok előrébb, mint az átlag; egyes biztonságelemekbe ugyanolyan görcsösen kapaszkodom.

KÖZBIZTONSÁG

A közbiztonság alapvető igényünk, s elsősorban annyit tehetünk megvalósításáért, hogy kompetens politikai erőket szavazunk a hatalomba. A mindenkori államnak ugyanis egyértelműen ennek megteremtése az első számú feladata. Ha bárki olyat mondatot vesz a szájára, hogy létezik megélhetési bűnözés, avagy a nagyvárosi terrorizmus az élet velejárója, úgy magunkra vessünk, ha ezeket a figurákat a kormány közelébe engedjük.

A MEGÉLHETÉS BIZTONSÁGA

Csupán egy baloldalról jövő rémálom, hogy személyes felelősséget kellene éreznünk minden embertársunk jóléte, anyagi biztonsága iránt. E teória már annál a gondolatkísérletnél elbukik, amikor a világ teljes vagyonát nyolcmilliárd egyenlő részre szeleteljük. E ponton minden földlakó irgalmatlanul csórónak számítana, és - tőkekoncentráció, illetve ebből fakadó működőképesség híján - pár héten belül el is pusztulna csaknem a teljes emberiség. Természetesen léteznek valódi rászorulók: árvák, súlyos betegek, fogyatékossággal élők. Ők azonban annyira vékony szegmensei a társasalomnak, hogy boldogan segítjük őket, senkit sem hagyva az út szélén. Az egészséges többség kényelmes megélhetése azonban a legkevésbé sem közügy. Mindenkinek privát dolga, hogy eldöntse, milyen anyagi színvonalat tekint biztonságosnak és hogy mit hajlandó megtenni ennek megteremtéséért. Innentől a kérdés nem morális, csupán pszichológiai természetű: az egyén képes tönkretenni az életét mindkét véglettel. A nyomor csak gyötrelmet szül; a túlbiztosított, agyondolgozott élet pedig az esélyét is elveszi, hogy örömet találjunk a létezésben, az itt és most felhőtlenségében.

BIZTOS MUNKA

A balos kisember örökös, visszatérő siráma, hogy a munkavállaló mindig is kiszolgáltatott helyzetben lesz a munkaadójával szemben. Ezt az álláspontját nem ingatja meg az a tény sem, hogy a munka törvénykönyvének minden egyes passzusa az alkalmazottat védi; továbbá az sem, hogy Magyarországon egy ideje már munkahely túlkínálatról beszélhetünk, mi több - ilyen még sosem volt azelőtt - helyenként drága óriásplakátok hirdetik a betöltetlen állásokat. Természetesen minél képzetlenebb, minél értéktelenebb munkaerő az illető, annál feszítőbb benne a szorongás, és ezzel párhuzamosan nő az egekig a biztonságra, az állandóságra, a bebetonozottságra való igénye. A valóság azonban az, hogy egy hatékonyan és tisztességesen működő világban ilyen nem létezik. Trendek jönnek és mennek - bármelyikünk bármikor az utcára kerülhet. Az egyetlen amit tehetünk, ha az itt és most lebeg a szemünk előtt, s igyekszünk minden pillanatban a legjobb teljesítményünket nyújtani; ha nem is pótolhatatlanná, de közel nélkülözhetetlenné válni. Aki kiválóan teljesít, annak aligha kell remegnie a biztos munkáért. Aki meg nem, az nagy valószínűséggel nem a megfelelő helyen keresi kenyerét. Talán épp ideje a váltásnak.

ÁSÓ, KAPA, NAGYHARANG

Ez az a terület, amely a legintenzívebb boldogságélményt ígéri, s amelyet a leginkább megfojtunk, kifacsarunk, tönkreteszünk a biztonság iránti görcsös igyekezetünkben. Már a házasság intézménye is megmosolyogtató, hiszen a szerelemhez semmit sem ad hozzá, sokkal inkább elvesz belőle; azonban örök hűséget fogadni nem csupán mélyen felelőtlen, de egészen ostoba aktus is egyben. Az oltár előtti egybekelés még csak-csak magyarázható, hiszen a közös gyermekek egy életen át tartó szövetséget jelentenek a két szülő számára, függetlenül az egymás iránt táplált érzelmeiktől. Minden egyéb fogadalom azonban borzalmas képmutatás, de a legjobb esetben is naiv önámítás. Elgondolkodtunk már valaha is azon, hogy voltaképpen miért tekintjük értéknek a hűséget? A magam részéről teljes mértékben osztom Osho meglátását: "Ha élvezni akarsz egy kapcsolatot, ahhoz annak bizonytalannak kell lennie. Ha tökéletesen biztossá teszed, akkor már nem leled benne örömödet, elvész belőle minden báj, minden varázs. (...) A hűség azt követeli, hogy mindig, életedben és halálodban is ragaszkodj egy emberhez, akár vágyik rá a szíved, akár nem. Ez a rabszolgatartás egyik pszichológiai eszköze. A szeretet szabaddá tesz. A hűség rabszolgává. A felszínen hasonlónak tűnnek, de a mélyben éppen ellentétei egymásnak, szöges ellentétei. A hűség színjáték; neveltetésed részeként sajátítod el." Vegyük észre: itt is pontosan ugyanaz a logika érvényesül, mint a munkaadó és alkalmazottja közti viszonyban. Ha mindkét fél pazarul teljesít, úgy egyiknek sem fog eszébe jutni, hogy felbontsa a köztük lévő szerződést. Nem tesznek látványos hűségesküt egymásnak, hiszen erre semmi szükség sincsen. Egészen nyilvánvaló, hogy a házasfelek is elsősorban azért erőltetik az ásó, kapa, nagyharang fogadalmát, mert a lelkük mélyén egyáltalán nem hisznek a maguk kiválóságában. Talán már eleve úgy érzik, nem is méltók a másik szeretetére, de ha mégis, bizonyára arra készülnek, hogy e szeretetért a későbbiekben ne kelljen megdolgozniuk. Esetleg már látják is pár évvel későbbi önmagukat elhanyagoltan, hájasan és zsémbesen. Akkor majd jól jön a papír, melyen az áll: muszáj engem így is szeretni... (Lassan huszonöt éve élek együtt gyermekeim anyjával. Abban, hogy a mai napig szeretettel és szenvedéllyel tudunk egymásra tekinteni, meggyőződésem szerint igen komoly szerepet játszik, hogy soha, semmiféle fogadalmat nem tettünk egymásnak.)

BIZTOS FELTÁMADÁS

"Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek - mennyei Atyátok táplálja őket." - Jézus szavai világosak: élni itt és most kell, nem aggodalmaskodni a holnapért, nem görcsösen túlbiztosítani a jövőt. A keresztény egyház - ahogy csaknem minden krisztusi tanítással - ezzel is szembefordult és a szöges ellentétét hirdeti mind a mai napig. A földi élet értéktelen - mondják -, érdemes kizárólag az üdvösségre koncentrálni, a mennybe fix jegyet váltani lemondásokkal, elfojtásokkal, szent szenvedéssel. E koncepció persze ezer sebből vérzik - már a Földön túli mennyország is tiszta fantáziavilág, az oda vezető út egy rossz vicc, ráadásul komoly kontrasztot képez a Názáreti tanaival. Ám ha le is hántjuk mindezt a hamisságot, legbelül ugyanazt a kisstílű, gyáva, az élet teljességét megúszni igyekvő lelkületet találjuk, mint a biztos munkát, biztos kényelmet, biztos házastársat óhajtók esetében.

SAFE PLACE

Elérkeztünk a mélypontra, ennél lejjebb - hitem szerint - már nincs semmi sem. Gerő András történész a Mandineren a következő esetet meséli el: "2014-ben egy floridai konferencián történt, amelynek tárgya a magyar holokauszt volt. Én itt a magyar holokausztreprezentációkról tartottam vetített előadást. Az előadásom része volt az, hogy megmutattam azt a két képet – képpárt –, ami az auschwitzi magyar kiállítás végén található. A képpár egyik fele békebeli fotó egy hölgyről, a másik fele ugyanezt a hölgyet ábrázolja akkor, amikor a koncentrációs tábor felszabadulása után lefotózták. Lényegében a képpár azt dokumentálja, hogy miként tesz tönkre egy embert az az életesemény, amit az ő esetében a holokauszt jelentett. Amint megjelent a vetítővásznon a képpár, indulatos közbeszólást kaptam, hogy azonnal kapcsoljam ki a vetítőt, mert a beszóló illetőt ez zavarja, érzelmi egyensúlyát felborítja. Én természetesen megkérdeztem a felhevült személytől, hogy szerinte ő most hol van? Azt válaszolta, hogy egy holokausztkonferencián, amire én azt mondtam, hogy az ilyen tárgyú rendezvényeken ne lepődjön meg ezeken a képeken, és ha cukiságokat akar látni, akkor inkább a helyi állatkertbe menjen. A teremben néma csend volt. A konferencia szervezői utána ugyan egyetértettek velem, de azt mondták, hogy nem kellett volna ezt a képpárt megmutatni, mert tisztelni kell mindenki érzékenységét, és ebből nekem csak azért nem lesz problémám, mert külföldi vagyok." Ez már tényleg a vég. A magam részéről semmi bajom a mimózákkal, tőlem akár magukra is zárhatják a lakásuk ajtaját, az sem gond, ha évtizedeken át ki sem lépnek az utcára. Az ő életük, ők lesznek mérhetetlenül szegényebbek, ha képtelenek szembenézni a valósággal. No de tényleg itt tartunk, hogy a világnak kéne alkalmazkodnia az elmebetegekhez? El kéne titkolnunk, fednünk, hazudnunk a történelmet, a tényeket, a realitást, csakhogy az életképtelen ideggyengék is biztonságban érezzék magukat? Ez valami rossz vicc. Megyek is és azonnal beperelem a hentest, mert felzaklat a marhabelsőség látványa...

A valóság az, hogy a szeretetnek és a biztonságnak a felnőttkorban már nem sok köze van egymáshoz. Egy kisgyermek számára mindkettő nélkülözhetetlen, azonban idővel felnövünk és eldobjuk a pelenkát. A felnőtt lét nagyságrendekkel komplexebb és izgalmasabb. Ahogy Osho megfogalmazza: "A szeretet vad, minden szépsége a vadságában rejlik. Szellőként érkezik csodálatos illatárral, eltölti a szívedet, és az addigi sivatag helyén hirtelen virágokkal teli kert burjánzik. De nem tudod, honnan érkezik, és lehetetlen erőltetni. Magától jön, és addig marad, amíg a létezés úgy akarja. És ahogy egy napon megérkezett, akár egy idegen, egy vendég, úgy egy nap majd hirtelen elillan. Lehetetlen megragadni, nincs mód a marasztalására. A társadalom nem építhet ilyen kiszámíthatatlan, megbízhatatlan élményekre. Garanciákat, biztosítékokat akar; ezért teljesen eltüntette életéből a szerelmet, és a házasságot ültette a helyébe." És ugyanezen a nyomvonalon haladva kitaláltuk magunknak a segélyeket, az állami nyugdíjat, a szakszervezeteket, a politikailag korrekt beszédmódot, a kilencvenféle, egyenként védelemre szoruló gendert, valamint az alapjövedelem eszement ötletét. Folyamatosan túl akarjuk biztosítani magunkat, lassan már a széltől is megóvva embertársainkat. Ebbe a folyamatba a társadalom előbb-utóbb beleroppan, s ezzel párhuzamosan az egyén totál életképtelenné és boldogtalanná sorvad. Tényleg ez kell nekünk?

Néztem a paralimpia versenyzőit - kar nélküli úszókat, féllábú kerékpárosokat - és sokadszorra is elkönyveltem: ők a valódi hősök. Számukra milyen biztonságot nyújt a létezés? Még azt a keveset sem kapták meg, amit egy átlagos, egészséges ember a magáénak tudhat. Mégsem rinyálnak, nem esnek kétségbe és nem követelnek maguknak pihe-puha világot - pedig ők talán meg is érdemelnék. Ezzel szemben emberfeletti teljesítményeket nyújtanak, elképesztő elszántsággal és akaraterővel. Szerencsétlenebbek bármelyikünknél, mégis teljesebb életet élnek. Számomra ők az igazi példaképek. Egy világ választja el őket a safe place rettegő idiótáitól.