Vagyunk páran olyan perverzek, hogy néhanap beszélgetésbe kezdünk echte kommunistákkal. Még az is előfordul, hogy szélsőbalos gondolkodók írásait böngésszük. Három visszatérő elemmel minden esetben találkozni fogunk. Az első, hogy nem Marx tévedett, csak valahogy a gyakorlat csúszott félre mindig. (Az nem zavarja őket, hogy százból százszor vérfürdő és gazdasági katasztrófa lett a vége. Az elmélet azért biztosan frankó...) A második, hogy a kommunizmus nem jelent önkényuralmat, létezhet erőszakmentes verziója is. (Persze fogalmuk sincs, hogyan jöhet létre ilyen. Azt is elfelejtik, hogy már maga Marx is proletárdiktatúrát hirdetett, mert tudta, hogy nincs más út e beteg világhoz.) A harmadik, rendre megjelenő teória az, hogy a pénz az oka minden bajnak - ahogyan Pál apostol írja: "minden rossznak gyökere a pénz szerelme" -, így a jövő eszményi világát a pénz nélküli társadalom jelenti majd. Érdemes eljátszani a gondolattal.

Képzeljük el, hogy egy világméretű katasztrófát követően - legyen ez globális pénzügyi válság; valamennyi devizára kiterjedő hiperinfláció, hatalmas meteorit becsapódása vagy akár atomháború - fizetőeszközeink totálisan elértéktelenednek. A különböző bankjegyek hulladékként hevernek az utcán, valahogy úgy, ahogy a pengő 1946 nyarán. Az emberiség ettől még létezni fog tovább, pontosan ugyanazokkal a szükségletekkel, mint eleddig. A civilizáció romjain is újraindul majd a termelés - azon a legmagasabb technológiai színvonalon, amely a tragédia után fennmarad. És pontosan úgy, ahogyan minden társadalomban az elmúlt tízezer év során, ezzel együtt a kereskedelem is megjelenik. Valójában ez az, ami a lényeg, a pénz csupán eszköz az árucseréhez. A történelem során számtalan dolgot használtak már fizetőeszközként: állatbőröket, sót, nemesfémeket stb. Ha tippelnem kéne, úgy e rémálomból felriadó emberiség is első körben az aranyat venné elő. Az is előfordulhat persze, hogy valamiféle barter-rendszert alakítanánk ki. Kijelölnénk mondjuk az egykilós kenyér értékét alapegységnek, s innentől kezdve ehhez mérnénk mindent. Valószínűleg még nevet is adnánk a gyereknek, fantáziadús mozaikszót alkotva hívhatnánk mondjuk úgy: kike. A hentes eldöntené, hogy hány kikéért kínál egy kiló marhafelsálat, az ügyvéd pedig az óradíját határozná meg ily módon. Elismervényeket adnák egymásnak, s hamar létrejönne a bank, amely - némi jutalék fejében - ezeket koordinálná. Akárhogy is: ahol árucsere történik, ott - a legtöbb esetben - természetes módon azonnal megjelenik valamiféle fizetőeszköz is. 

A kommunista álmodozók mindig erőszakmentes világmegváltásról fantáziálnak. Tudjuk, hogy ez színtiszta illúzió: a termelés, a kereskedelem, illetve a pénz a semmiből is ki fog nőni, ha hagyják. Ha a központi hatalom a termelés, vagy a kereskedelem szintjén lép be a rendszerbe. úgy máris megérkeztünk a tervgazdasághoz, melyet immáron volt szerencsénk kipróbálni: ez maga a tragédia, ez maga a nyomor. És nem csupán a gyakorlat szintjén, már az elméleti közgazdaságtan is - különösen az osztrák iskola - számos alapvető és aligha vitatható okot ismer, amiért ez a modell működésképtelen. E ponton játsszunk el azzal a szürreális gondolattal, hogy az állam nem szól bele a különböző gazdasági szektorok működésébe, csupán a pénzhasználatot tiltja. Ez körülbelül olyan lenne, mintha büntetendő volna a hosszmértékek alkalmazása. A központi hatalom rendeletben tiltaná a mérőszalagok, colstokok, vonalzók forgalmazását és használatát. Nehézkessé válna ugyan az életünk, ám a fejünkből lehetetlen volna kiverni azt az alapvető és praktikus igényt, hogy tudni szeretnénk: befér-e a szekrény a sarokba, vagy épp elég hosszú-e a zakó ujja. Nem esnék kétségbe, valószínűleg hamar visszatérnénk a láb és a hüvelyk használatára, mert létezni azért valahogy muszáj. Ez a rövid fantáziajáték egyetlen célt szolgált: bemutatni, hogy önmagában a pénz fogalmának kiiktatása lehetetlen. Ez csakis a teljes kommunizmus, a totális tervgazdaság bevezetésével (visszahozásával) lehetséges. A jelenkor ideológiai ámokfutói kizárólag azért használják a "pénz nélküli társadalom" kifejezést, mert a "százszor megbukott, véres szocializmus" nem tűnik igazán vonzónak - pedig e kettő egy és ugyanaz.

A fenti gondolatmenet jegyében az álmodozókat is két csoportra oszthatjuk. Az egyik tábor a romantikus ábrándokat kergetőké. Eszményképük a természeti ember. Előszeretettel hivatkoznak azokra a primitív népekre, amelyek a mai napig nem használnak semmiféle fizetőeszközt: a janomami indiánokra, a szudáni nyimangokra, Pápua egyes törzseire, vagy épp az Amazonas mentén élő awa indiánokra. "Összességében a készpénz nélküli társadalmakban élő törzsek köztudottan a családot és a barátokat tekintik legnagyobb gazdagságuknak. Minél nagyobb a család és a baráti kör, annál gazdagabb vagy." - állítja Martina Advaney, a Youth Time Magazin újságírója. Ezzel a megközelítéssel mindössze három probléma adódik. Először is: ki az az ütődött, aki a civilizáció nyújtotta kényelmet és biztonságot önként és dalolva lecserélné egy nagyságrendekkel szegényesebb létformára? Másodszor: igaz ugyan, hogy a széles szociális kapcsolatrendszernél semmi sem ér többet, no de ehhez a legkevésbé sem kell kiköltözni a dzsungelbe. Egy többmilliós nagyvárosban ugyanúgy számtalan barátra lelhetünk. Harmadszor, és témánk szempontjából ez a leglényegesebb: a felsorolt népek is folytatnak kereskedelmi tevékenységet, csak fizetőeszköz közbeiktatása nélkül, szimpla cserével. Ez a világ tehát mindössze technológiai színvonalát tekintve különbözik a fejlett kapitalizmustól, nem elvi alapjaiban. Ez a struktúra is lehetővé teszi, hogy a tehetségesebb és szorgalmasabb egyének, falvak, törzsek egyre gazdagabbá váljanak, s idővel elinduljanak a civilizáció útján, vagyonfelhalmozással, iparosítással, pénzhasználattal. Számos olyan esetet ismerünk, amikor romantikus álmodozók otthagyják a várost és kiköltöznek a semmibe - jurtát állítanak, vagy lakókocsiban élnek a kaland, vagy épp a mókuskerékből való kizökkenés kedvéért. Így tett a brit közgazdász, Mark Boyle is, aki tapasztalatait a Pénz nélküli ember című könyvében foglalta össze. A Pénz nélküli élet már Heidemarie Schwermer pszichoterapeuta műve, aki élete utolsó szakaszában - tizenöt éven át - egyáltalán nem használt semmiféle fizetőeszközt. Ezek ugyan érdekes kihívások, ám - hasonlóan a primitív törzsi létezéshez - nem nyújtanak valódi alternatívát nyolcmilliárd földlakó számára.

Az álmodozók radikálisabb csoportja felismeri, hogy önmagában a pénz megszüntetése nem jelent megoldást, hiszen vagy cserekereskedelemmel működő, primitív létformát, vagy virtuális pénzhelyettesítők megjelenését eredményezi. Az előbbi jóval alacsonyabb életszínvonalat hoz, az utóbbi pedig egy bankjegyek nélküli, de lényegében a mostanival mindenben megegyező, a meglévő civilizációs problémákat továbbörökítő világot szülne. A forradalmár lelkülettel megáldottak pontosan tudják, hogy nem a pénz a lényeges elem, hanem a magántulajdon és az üzlet. Ebből fakadóan visszatérnek a gyökerekhez és újfent meghirdetik a világkommunizmust, még ha némiképp át is csomagolják. Jacque Fresco, a 2017-ben elhunyt amerikai tudományfilozófus, a Vénusz Projekt alapítója például erőforrás-alapú gazdaságnak keresztelte el Marx újra felfedezett tanait. "A világ olyan technológiai szintet ért el, amely lehetővé teszi számunkra, hogy teljesen önfenntartó közösségeket építsünk az egész világon, amelyek optimális kialakításuk mellett nemcsak elképzelhetetlenül magas szintű bőséget biztosítanak minden lakos számára, de a közösségben a közös cél sokkal nagyobb értelmet nyer. Az erőforrás-alapú gazdaságban minden áru és szolgáltatás valamennyi ember számára elérhető, anélkül, hogy pénzváltásra, hitelre, barterre vagy bármilyen más eszközre lenne szükség." Milyen jól hangzik mindez, mondhatnánk, amíg el nem érünk a kulcsmondathoz: "Ennek elérése érdekében az összes erőforrást a Föld minden lakójának közös örökségévé kell nyilvánítani." Vagyis nyíltan ki kell rabolni mindenkit, akinek bármiféle tulajdona van. Vonzó perspektíva... "A profit motivációja nélkül az egyének a közösségen belül természetes módon fordítják energiájukat az infrastruktúra hatékony karbantartására, a problémamegoldás és az innováció irányába a kollektív jólét érdekében, mivel a közösség boldogságát és jólétét természetesen azonosítják a saját boldogságukkal és jólétükkel." Ez annyira hamis, álszent és ezerszer megcáfolt tézis, hogy még maga Vlagyimir Iljics Lenin sem hinné el. Bevallom, egy kissé mindig csalódott vagyok, amikor valaki azzal indít, hogy kitalálta a tutit, aztán pillanatokon belül kiderül, hogy már megint Marx ösvényére tévedtünk. Ugyanez a helyzet Anitra Nelson esetében is, aki a nemrég megjelent Postcapitalist Strategy című könyvében keresi a jövő megoldásait. "Az én érvem az, hogy valójában meg kell változtatnunk társadalmunk működését. Ennek önmagában egy olyan mozgalomnak kell lennie, amely magában foglalja a termelés és a csere módozatainak kidolgozását. Ahelyett, hogy magántulajdonunk lenne, a Földet köztulajdonnak kell tekintenünk, ami megadja nekünk a közös kormányzás szabadságát." A szerző e ponton két dolgot is elárul: egyfelől azt, hogy tisztán kommunista (rém)álmokat dédelget, másrészt hogy ezen túlmenően semmiféle épkézláb gondolata sincs. Régi jó szokás szerint megkülönböztet pénzben kifejezett és valódi értéket, mintha ténylegesen létezne ilyen differencia, s mintha nem az arrogancia csúcsa volna az a világlátás, mely szerint ő maga jobban tudja mindenki másnál, mi mennyit ér. (Természetesen a klasszikus feminista narratíva jelenik meg: a nők alulfizetettek, az asszonyok háztartásban végzett munkája pedig egyenesen ellenérték nélküli. Persze a lelke mélyén Anitra Nelson is tudja, hogy minden nő olyan férjet kap, amilyet érdemel, s hogy a házimunka megosztása is megállapodás kérdése, de azért imád társadalmi problémát és erőszakot vizionálni mindenhová.) A szerző látszólag a bolygóért aggódik, ám hamar kiderül: ez csupán átlátszó ürügy arra, hogy neomarxista húrokat pengethessen. Ő is megszüli a maga művi kifejezését: gondoskodás alapú gazdaságról beszél. A fogalom magyarázata különösen jellemző: "Mélyfeminista vagy ökofeminista szemszögből nézve gazdaságunk holisztikus megközelítése." Jól hangzó üresség, semmi egyéb.

Pénz nélküli társadalom, erőforrás-alapú gazdaság, gondoskodás alapú gazdaság, big reset... Ne hagyjuk megtéveszteni magunkat, közel kétszáz esztendeje ugyanaz a szörny kopogtat. Most még csak álruhát sem húzott. Ezek a radikális őrültek mind olyanok, mint a barbár sebész, aki még egy bokaficamot is amputálással kezelne. Bármilyen társadalmi problémát észlelnek, gondolkodás nélkül vágják rá: kommunizmus a megoldás! El sem gondolkodnak azon, hogy létezhetnek egyéb gyógymódok is. Többségük az ökológiai aggodalommal indít, melyre logikus volna azt mondani, hogy minden pusztítás árát az azt okozókkal kell megfizettetni. Bizonyára drágább lesz ezáltal a repülés, a tengeri hajózás, vagy épp a marhahús, ám ettől még a piacgazdaság piacgazdaság marad. A második gondjuk, hogy feléljük erőforrásainkat. A kérdés csak az, mi ezzel a probléma? Ami elfogy, az elfogy. Majd a jövő generációi kitalálnak új technológiákat. A harmadik, örök toposz a gazdasági egyenlőtlenség. Csupán arról feledkeznek el, hogy a kapitalizmus eleddig kivétel nélkül minden népet felemelt (még ha nem is mindenkit ugyanolyan mértékben), míg a szocialista tervgazdaság - ugyancsak kivétel nélkül - mindenütt nyomort szült. De persze próbáljuk ki százegyedszer is, hátha most sikerül...