Ismét egy könyv, amely a mozgólépcső menti peronreklámról szólított meg. Az Alternatív tények egy svéd filozófusnő munkája, aki arra keresi a választ, miért dőlünk be oly gyakran az álhíreknek, mítoszoknak, összeesküvés-elméleteknek. Asa Winkforss ízig-vérig baloldali gondolkodású, ám e táboron belül egyértelműen a józanabbak közé sorolható.

Nem túlzás azt állítani, hogy a teljes művet Donald Trump ihlette. A szerző egyenesen kiütést kap tőle, s ezen attitűdje az egész kötetet végigkíséri. "A politikusok gyakran magánéleti események, szexbotrányok, megvesztegetések és más nehezen ellenőrizhető ügyek miatt kényszerülnek hazugságra. Trumppal azonban egy újfajta hazugság jelent meg az amerikai politikában: könnyen ellenőrizhető tényekről tesz nyilvánvalóan hamis kijelentéseket, nemcsak magánéleti kérdésekről, hanem az égvilágon bármiről. Az is érdekes, milyen gyakran állít valótlant. A PolitiFact szerint a (2016-os) kampánya alatt a kijelentései 70%-a hamis, 4%-a teljesen igaz, 11%-a nagyrészt igaz volt. A The Washington Post a 2017. január 20-i beiktatása óta számolja a félrevezető vagy hamis állításait. Május 18-án már 586-nál jártak. Az elnöki beiktatás után két évvel, 2019. január 20-án számuk elérte a 8158-at, 2020. január 20-án pedig a 16241-et." A magam részéről nem kívánom mentegetni Trumpot, valóban egy posztmodern kamugép, ám azért nem kéne úgy tennünk, mintha vele kezdődött volna a történelem. Hitem szerint Trump gátlástalansága csupán válaszreakció politikai ellentáborának hosszú évek óta tartó, ugyancsak gátlástalan álhírgyártására. Asa Winkforss - baloldaliként - erről természetesen nem beszél. Ő a miértekre keresi a választ, mégpedig a befogadó szemszögéből. Miként lehet az, hogy az átlagos választópolgár - és most már tegyük hozzá, politikai hovatartozástól függetlenül - triviális hazugságokat is bekajál?

A szerző szerint az emberiség jelentős része tudásrezisztenssé vált. Ez azt jelenti, hogy képtelen befogadni a tudást, vagy pedig kifejezetten elutasítja azt. Asa Winkforss szerint a posztmodern filozófia is felelős mindebben. Az értéknihilizmustól (nem léteznek általános erkölcsi igazságok) egyenes az út a még ennél is jócskán radikálisabb ténynihilizmusig (nincsenek a világra vonatkozó igaz vagy hamis állítások, minden relatív). A posztmodernek - mint mindig, ezúttal is - azzal érvelnek, hogy minden csak társadalmi konstrukció, így fogalmaink és beszélt nyelveink is azok. A szerző korrektül helyreteszi a kérdést: bár fogalmaink bizonyos értelemben valóban önkényesek, ebből sehogyan sem következik, hogy a megtapasztalható világ is az lenne. A nyelvi különbségek sem jelentik azt, hogy különböző világokban élnénk. Fogalmaink sokkal egyetemesebbek, s ha léteznek is nyelvi, kulturális, vagy akár fogalmi különbségek, ezeket el lehet magyarázni, kölcsönösen meg lehet érteni. (Mindegy, hogy a zöld színt hogyan nevezzük a különböző nyelvekben, hogy milyen kulturális rétegek rakódnak rá, vagy hogy személyesen miként viszonyulunk hozzá. A zöld az zöld.)

Asa Wikforss egy teljes fejezetet szán a svéd oktatási modell bemutatására, amelyet ugyancsak elért a posztmodern szemlélet. A konstruktivista pedagógia térhódítása 1994-ben, egy vadonatúj tantervvel indult, melynek hatása ma már világosan látszik. A svéd iskolarendszer meredeken hanyatlik, a PISA-mérések határozott visszaesést mutatnak, különösen a szövegértés és a matematikai ismeretek terén. Az egyetemi oktatók immáron hosszú évek óta arról panaszkodnak, hogy a felsőoktatásba bekerülő diákok helyesírása csapnivaló, fogalmazási készségük gyermeki szintű, a matekot pedig egyszerűen nem értik. Még a nyelvnek sincsenek birtokában: "Félreértik a szóbeli információkat, problémát okoz nekik elolvasni a kötelező irodalmat, és nem értik a vizsgakérdéseket." Miből is fakad mindez? Mitől hülyül el ennyire a svéd fiatalság? Az immár huszonhét éve uralkodó konstruktivista megközelítés azt hirdeti, hogy a tudás nem tanítható, azt az egyénnek magának kell megkonstruálnia. A tanárnak háttérben kell maradnia, legfeljebb támogatást és útmutatást nyújthat. Megfordulnak tehát a szerepek: e szemléletmód a tanulóktól várja a nagyfokú aktivitást. Meg is van az eredménye... Manapság, ha iskolarendszerekről folyik a diskurzus, a legtöbben beállnak valamely szélsőséges modell támogatói közé. Egyesek a porosz iskolában hisznek, a hagyományos szigorban, a tekintélyelvűségben, az irdatlan mennyiségű bemagolandó tananyagban, s tán még a nádpálcában és a kötelező egyenruhában is. A másik tábor a svéd szisztémára esküszik, az egyénre szabott oktatásban, a tudás relativizálásában, a számonkérés teljes hiányában. Mintha bármelyik érvényességét is alátámasztaná bármiféle kutatás, általános tapasztalat, vagy erkölcsi megfontolás, s nem pusztán önkényes ideológiákra építenének... Mintha a kettő közt nem lenne semmiféle egészséges átmenet... A svéd pedagóguskar szerint a megértés fontosabb, mint a tárgyi tudás. Csakhogy e kettő nem áll egymással ellentétben, mi több: egymásra épülnek. (S ha ez nem lenne önmagában is evidens, számos kutatás is igazolja; a szövegértés például minden esetben annak az olvasónak könnyebb, aki jártas az adott témában.) Csupán egyetlen példát hozok, igyekezve eltalálni, hol lehet az egészséges középút a porosz és a svéd modell között. Tegyük fel, hogy a diákok a lugasépítő madárról tanulnak. A régi iskola hívei talán ragaszkodni fognak az állat latin nevének bebiflázásához, ami pedig egyértelműen öncélú, halott tudás, puszta sznobság, nem mutat túl önmagán, nem következik belőle semmi. De ha a tanár elmeséli, hogy e madárkák miért építenek hatalmas és díszes palotákat, azzal nem csupán egy érdekes sztorit tár a tanulók elé, de olyan információt közvetít, amely segít megérteni az evolúció, az egész élővilág, sőt az ember működését is. (E nagy odafigyeléssel és időráfordítással emelt építmények valójában a röpke légyottok romantikus helyszínei. Minél pazarabb a kunyhó, annál sanszosabb, hogy az így elvarázsolt nőstény beadja a derekát...)

Persze a legtöbben nem a svéd iskolapadokból kerülünk ki, és még ott sem egyedül az iskolarendszer tehető felelőssé, ha sokan felnőttkorukra is naivak, hiszékenyek, ostobák maradnak. A könyv egy sor olyan pszichológiai jelenségre kitér, amely alkalmas arra, hogy távol tartson bennünket az igazságtól.

• MEGERŐSÍTÉSI TORZÍTÁS - "A meggyőződésinket megerősítő információkat keressük, míg az ellenük szólókat mellőzzük. Ez többé-kevésbé aktív és tudatos. Olyan források után kutatunk, amelyekről tudjuk, hogy összhangban állnak véleményünkkel: azokat az újságokat olvassuk, amelyek világképe egybevág a miékkel, azokat a blogokat követjük, amelyek megerősítik meggyőződéseinket." Fogalmazhatunk úgy is: buborékban élünk.
  
• POLITIKAILAG MOTIVÁLT GONDOLKODÁS - Olyan kognitív torzítás, mely szerint "a politikai vagy ideológiai meggyőződések motiválják a bizonyítékok befogadásának módját: ragaszkodunk azokhoz a nézetekhez, amelyek egybecsengenek a politikai meggyőződéseinkkel, ezért tudattalanul csak az ezeket megerősítő bizonyítékokat fogadjuk be."
• ÉNTORZÍTÁS, KONFABULÁCIÓ - Néha egészen elképesztő dolgokra vagyunk képesek, csak azért, hogy kitartsunk korábbi álláspontjaink mellett. Egy lundi kutatócsoport nők arcképeit mutatta férfiaknak - egyszerre mindig kettőt -, melyek közül a vonzóbbat kellett kiválasztaniuk. Utólag indokolniuk kellett döntéseiket, csakhogy itt jött a turpisság: néhány esetben felcserélték a képeket, meghamisítva az eredeti választást. A kísérleti alanyok 30%-ának fel sem tűnt, hogy átverik őket, s ugyanolyan meggyőződéssel érveltek azon nők mellett is, akiket valójában nem is tartottak vonzónak... Az igazi vicc az, hogy ugyanezt a kísérletet elvégezték morális kérdések mentén is, és pont ugyanezt az eredményt kapták. Ha már egyszer kimondtunk valamit - vagy legalábbis úgy tudjuk, hogy kimondtuk -, ahhoz tűzzel-vassal ragaszkodunk.
• DUNNING-KRUGER HATÁS - David Dunning és Justin Kruger bebizonyították, "hogy a képességeink és az önbizalmunk fordított arányban áll egymással. Egész egyszerűen hajlamosak vagyunk túlbecsülni a képességeinket az olyan kérdésekben, amelyekről nem sokat tudunk." Ez a fajta kognitív torzítás és a könnyű internetes információelérés veszélyes kombináció: a szakértelem hamis érzetét adja.
• CSALÁRD KOMMUNIKÁCIÓ - Sok esetben képtelenek vagyunk átlátni a szitán, amikor szándékos megtévesztésbe botlunk. A téma könyvtárnyi irodalommal bír, itt elég most egyetlen példa: ha azt olvassuk, hogy "Gyula három hete nem iszik", olyankor óhatatlanul arra fogunk következtetni, hogy Gyula egyébiránt alkoholista. Pedig lehet, hogy soha életében egy korty szesz sem ment le a torkán, s az újságíró sem állított semmi valótlant...

A szerző kitér az összeesküvés-elméletekre is, melyek elsősorban azok elméjében találnak termékeny talajra, akik hajlamosak a szektás gondolkodásra. Ismeretelméleti szempontból ez egy rém izgalmas terület, mert látványosan szemlélteti, miként terjed az őrület. Asa Wikforss többek közt a holdra szállást is megemlíti, amely kapcsán annak idején széles körben elterjedt, hogy kamu az egész, a jelenetet egy földi stúdióban rögzítették. Elég volt egyetlen apró, fura részlet - lobog az amerikai zászló, pedig a Holdon nincs is szél -, hogy sokan bizonyítottnak lássák a feltevést. Az érintetteket az sem zavarta, hogy ez esetben nagyságrendileg 400 ezer embernek kellett volna részt venni ebben az összeesküvésben, mindegyiküknek mélyen eltemetve és megőrizve a titkot... A szerző elismeri, hogy természetesen léteznek politikai konspirációk, ilyen értelemben akár igaz összeesküvés-elméletekről is beszélhetünk. Amikor napvilágra került, hogy az amerikai hírszerző ügynökség internetes beszélgetéseket figyel meg világszerte, köztük Angela Merkeléit, sokan azonnal bedobták, hogy ez is csupán egy újabb idióta mese. Látjuk azt is, hogy széles a szürke zóna a színtiszta igazság és nyilvánvaló elmebaj között; létezik egy sor olyan történelmi titok, amelyről talán sosem libben fel a fátyol. Asa Wikforss mindenesetre leszögezi: az összeesküvés-elméletek jellemzően az antiglobalista szemléletűek köréből kerülnek ki. Ez egyfelől logikus, hiszen mindkét megnyilvánulás abban a bizalmatlanságban gyökerezik, hogy a kisembert átveri a hatalom. Másfelől pontosításra szorul, mert így az a képe alakulhat ki az könyv olvasóinak, hogy a globalizmus ellenzői mind totál idióták. Muszáj különbséget tennünk a gazdasági és a politikai természetű globalista törekvések között. Ha az IKEA a Föld csaknem minden országában nyit néhány áruházat, ettől aligha sérül a kisember szabadsága és biztonságérzete. Ha azonban világkormányról kezdünk beszélni, sokunknak azonnal összeszorul a gyomra. A decentralizált világ a legtöbbünk számára megnyugtatóbb vízió; még a nemzeti önrendelkezést sem szívesen adnánk fel, beleolvadva egy esetleges Európai Egyesült Államokba.

A könyv zárófejezete a megoldásokat keresi. A befogadó szemszögéből tekintve megfogalmazza mindazokat a kézenfekvő támpontokat, melyek segíthetnek kivédeni, hogy álhírek áldozatai legyünk. Felhívja a figyelmet a forráskritika fontosságára; a valódi szakértőkbe fektetett bizalomra, valamint a kritikai gondolkodás megkerülhetetlenségére. A közösségi média szerepét a szerző épp csak érinti, nem foglal állást a cenzúra kapcsán, holott e téren évek óta komoly társadalmi vita folyik. A magam részéről azt gondolom, a tartalomkorlátozás a legkevésbé sem alkalmas eszköz arra, hogy bármiféle védelmet nyújtson a félretájékoztatással szemben. Vajon volna értelme cenzúrázni a laposföld-hívők, vagy a Balaton-tagadók őrültségeit? Aligha. (Mit árthatnak?) Vajon van értelme büntetni a holokauszt-tagadást? Nyilvánvalóan nincs. (Az ostobaság már önmagában is épp elég büntetés.) Vajon van értelme törölni a koronavírus eredetére, vagy épp a különböző védekezési módok hatékonyságára vonatkozó találgatásokat? Pláne nincs, hiszen - úgy tűnik - mind a mai napig senki sincs biztos tudás birtokában. (Akkor meg milyen alapon?) Igaza lehet Asa Wikforss-nak, előbb-utóbb nekünk kéne felnőni végre, hogy ne dőljünk be mindenféle eszement mesének.