Ha nagyon le szeretnénk egyszerűsíteni a világot, azt mondhatnánk: három szférájáról tudunk. Az első az anyagi, fizikai dimenzió. A második a lélek, a tudat, a szellem síkja. A harmadik szektorba sorolhatunk mindent, ami mindezeken túli: Istent, karmát, sorsot, véletlent, természetfelettit. Létezésünk minden apró mozzanata ezen szférák valamelyikében - vagy ezek valamiféle összjátéka nyomán - dől el, azonban nagyon nem mindegy, hogy hol és miként. A materialisták görcsösen ragaszkodnak hozzá, hogy bármit vissza lehet vezetni az anyagra. A pszichológusok szinte mindenben lelki okokat, traumákat, gyermekkori sérüléseket látnak. A hívők minden rezdülésben Istent keresik. Vajon hol van az igazság?

Amennyiben kertünket egy hatalmas kő ékteleníti, melyet képtelenek vagyunk elmozdítani, elménk - beállítottságunktól függően - azonnal háromféle magyarázattal is szolgál. A legkézenfekvőbb szerint izomzatunk nem elég fejlett a művelethez. A pszichológiai síkján - mely szerint minden fejben dől el -, egyszerűen nem bízunk magunkban, nincs hitünk a saját képességeinket illetően. A misztikus verzió szerint pedig Isten az, aki nem akarja, hogy a kő elmozduljon. Ha azt vizsgáljuk, hogy egyáltalán miként jut eszünkbe ilyen erőt próbáló feladat, ugyanezekkel a síkokkal fogunk találkozni. A racionális elme valamiféle kézzelfogható magyarázattal szolgál: bántja az esztétikai összképet, akadályozza a parkolást, vagy épp tulipánt ültetnénk szikla a helyére. Esetleg valamiféle sajátos formáját választjuk a testedzésnek. Egy pszichológus könnyen vágja rá: arról van szó, hogy meg akarjuk mutatni apánknak (aki sohasem dicsért minket semmiért), hogy igenis képesek vagyunk rá. A hívő verzió ezúttal is a legszimplább: Isten akarata, hogy megpróbáljuk. (Talán még valami erre vonatkozó, homályos utalást is elő lehet varázsolni a szent könyvek egyikéből.) Valójában mindhárom érvelés legitim lehet bármilyen élethelyzetben, a tisztánlátás ugyanakkor elkerülhetetlen. Az életünk múlhat rajta.

A materiális világ feltérképezésében kezdünk egészen jól állni. Galilei, Newton, Einstein... elég régóta építgetjük a természettudományok ismeretanyagát. A pszichológia ehhez képest még gyerekcipőben jár, a tercier szektorról pedig - értelemszerűen - soha nem is fogunk tudni semmi biztosat, valójában e definíció mentén hoztuk létre a harmadik halmazt. Nem sokan vitatják, hogy a megismerésnek ez a természetes és racionális útja: először fizikai magyarázatot keresünk, ennek hiányában pszichikait, majd ha itt sem járunk sikerrel, marad a hit, mint végső mentsvár. Amikor például a meddőség problémájával találkozunk, az első, amit vizsgálni érdemes, hogy fellelhető-e valamiféle szervi elégtelenség. Ha ilyen nincs, érdemes azonnal átevezni a lelki síkra; se szeri se száma az olyan eseteknek, amikor rejtett traumák, vagy épp az adott párkapcsolat - ki nem mondott - bizonytalansága akadályozza a gyermekáldást. Az nem megy, hogy rögtön egy terapeutára, vagy épp az ima erejére bízzuk magunkat, miközben csupán a petevezeték elzáródását kéne orvosolni. És ugyanígy: az sem tisztességes, amikor meddőségi klinikák - bár semmiféle organikus problémát nem találtak - sokadszorra is a mesterséges megtermékenyítést erőltetik, holott már rég a pszichológiai problémákra illene fókuszálni. (Annak persze lehet válás a vége és akkor ugrik a bevétel.) Szóval: az elvek szintjén tisztában vagyunk a megismerés logikus útjával, sokan mégsem ezen járnak. Az ateisták hallani sem akarnak semmiféle transzcendens világról. A fanatikus hívők tesznek a tudományra, s csakúgy, mint 60-80 ezer évvel ezelőtti őseink, mindent az isteni szférából eredeztetnek. A pszichológia megszállottjai pedig még egy mezei náthát is azzal magyaráznak, hogy anyánk nem szeretett eléggé... A legfurább szerzetek mindenesetre a hívő katolikus mérnökök (ismerek ilyet, jó párat). Ők egyszerűen átugorják a második lépcsőfokot, és kizárólag a végpontokból táplálkoznak. Materialistákat megszégyenítő hevülettel kapaszkodnak a tudományos igazságokba, miközben hittel vallják a (sokszor ezekkel ellentétes) vallási dogmákat, viszont mélyen elutasítanak mindent, ami az emberi psziché működésével összefügg. Szerintük az elmének nincs teremtő ereje, s rombolni sem képes - pszichoszomatikus betegségek márpedig nem léteznek, állítják. Talán így próbálják védeni magukat a kognitív disszonanciától, amelyet a hit és a tudomány feszültsége okozna...

Az eddigiekben vázolt hármas tagozódás az élet csaknem minden szegmensében fellelhető. A különböző művészeti ágakban feltétlenül. A szakmai, formai szempontok rendszerint jól definiálhatók, elsajátíthatók. Bárki tanulhat zeneszerzést, avagy beiratkozhat egy novellaíró kurzusra, s hacsak nem reménytelenül tehetségtelen, úgy egy hűvös mesterember biztosan faragható az illetőből. Persze érezzük, hogy ez még kevés: muszáj a lélekre is hatni. S ha ily módon meg is születik a tökéletes mű, még mindig nincs semmi, ami garantálná a közönségsikert. Említhetjük Van Gogh nevét, aki remekművei közül egyet sem adott el élete során. Vajon mi hiányzott az áttöréshez? Pókerjátékosként sokan valami hasonlót élünk át. Tisztában vagyunk a játék matematikai alapjaival - ez az első lépcső. A pszichológia szintje a következő: olvasni a jelekből, megérezni a gyengeséget, támadni a feszeseket, blöffre késztetve becsapdázni a lazákat... Körülbelül idáig tart a mozgásterünk, innentől Fortuna kezében vagyunk, és nincs az a hosszútáv, amely tökéletesen igazzá tenné a mondást, mely szerint "a szerencse forgandó". S ha már analógiákat keresünk e klasszikus, hármas tagozódásra, muszáj megemlítenünk a Szentháromság misztériumát is. Itt az Atya képviseli az ószövetségi dogmavilágot, a tízparancsolatot, a vallási előírásokat. A Fiú már a pszichológia síkját tárja fel: Jézus tanításainak oroszlánrésze lélektani természetű, gondoljunk csak az ítéletmentesség tanára, az éber tudatosságra, a pozitív gondolkodás erejére, vagy épp a megbocsátás fontosságára. És talán a Szentlélek lesz az, aki majd megvilágít mindent, ami szemmel nem látható, tudattal fel nem fogható.

Valószínűleg az egészség az a terület, amely legtöbbünk számára a legfontosabb, s melyet a mai napig elképesztően sok bizonytalanság leng körül. Vajon mitől betegszünk meg? Kismillió egészségügyi probléma létezik, melyek kapcsán az orvostudomány meglehetősen tisztán lát: ismeri a kórokozó baktériumot, illetve vírust; a hatásmechanizmust; az okozott tüneteket; valamint az optimális gyógymódot is. Ezeknél az eseteknél felesleges lelki panaszokat kutatni, vagy Istent hibáztatni - a kórtörténet minden eleme testi síkon keresendő. Tudjuk azonban, hogy nem minden egészségügyi panasz ilyen szimpla ügy. Ha a kiváltó ok valamiféle lelki probléma - stressz, szorongás, érzelmi trauma, depresszió stb. -, olyankor pszichoszomatikus betegségről beszélünk. Ahhoz azonban, hogy egy-egy eset kapcsán ezt magabiztosan kijelenthessük, az a minimum, hogy tisztában legyünk a lehetséges móddal, ahogyan a lélek panasza a fizikai síkra transzformálódik. Az aligha tűnik kielégítőnek, hogyha romlik a szemünk, s a természetgyógyászat felkent papja azonnal rávágja: "Hát persze, hiszen nem akarjuk észrevenni a valóságot!" És itt nem arról van szó, hogy nem lehet igaza. Simán lehet, hogy valóban beteg játszmát folytatunk, s tűzzel-vassal igyekszünk távol tartani magunktól az igazságot. Még az is előfordulhat, hogy valóban ez a probléma forrása; a szaruhártya, vagy a szemlencse optikai változása, vagy épp a látóideg rendellenessége tényleges összefüggésben áll vaskalaposságunkkal, szűklátókörűségünkkel. Csupán a közbülső lépcsőfokok hiányoznak, s amíg ez így van, a diagnózis aligha vehető komolyan. Hogy néhány kielégítő példát is említsek:

• A stressz és a fizikai fájdalom kapcsolata jól magyarázható: az izmok megfeszülnek, s egyszerűen nyomni kezdik az ideget.
• Egy - a Stanford Egyetemen végzett - kutatás bebizonyította: minden idegesség a mellékvese által termelt kortizon szintjét növeli. Ez a hormon növeli a vér zsír- és cukorszintjét, vagyis két lábon járó szív- és érrendszeri kockázattá válunk.
• Amikor szomorúak vagyunk, testünkben megnövekszik az opioid vegyületek száma. Ezek nemcsak hangulatunk romlását alapozzák meg, hanem immunrendszerünket is gyengítik, illetve betegségre való hajlamunkat is fokozzák. Mindezek mellett egy olyan IL-18 nevű gyulladásserkentő fehérjét is termelnek, amelyek szív- és érrendszeri betegségek kialakulásához vezethetnek.
• Számos kutatás igazolja, hogy a harag növeli a vérben a citokin nevű, gyulladásokat stimuláló anyag mennyiségét. Ez magyarázatot nyújt a cukorbetegség, az infarktus, vagy épp az ízületi gyulladások kialakulására.
• A Londoni Egyetem tudósai szerint a féltékenység vérnyomásnövelő, megemeli az adrenalinszintet és gyengíti a védekezőrendszert. Az okozott tünetek: álmatlanság, szorongás, szívritmuszavar.

Simán lehet, hogy pár év, vagy évtized múlva már minden világos lesz számunkra; pontosan ismerjük majd az összes olyan tünetet és kórságot, amelyeket pszichológiai eredetű problémák okoznak, mi több, az odavezető út valamennyi lépcsőfoka is feltárul majd előttünk. Addig azonban az esetek jelentős részében totális sötétségben tapogatózunk. Több száz betegséghez automatikusan kapcsoljuk a pszichoszomatikus jelzőt, miközben halvány fogalmunk sincs a kialakulás módjáról. Ilyen a fejfájás is, melynek különböző fajtáiban az emberiség jelentős hányada szenved. Eredetét firtatva azonban az orvostudomány többnyire széttárt karokkal reagál.

Szóval: minden fejben dől el? Jómagam azok közé tartozom, akik szerint a dolgok oroszlánrésze igen. Nagyrészt rajtunk áll, hogy miféle személyiséget építünk magunknak, s hogy az elvezet-e bennünket az elégedettség, a kiegyensúlyozottság, a béke és a jólét világába. Ez nem kevés - és a legtöbben bizonyára be is érnék ennyivel -, azonban mindezeken túl már aligha tehetünk bármit. A csillogó tehetség, a kiemelkedő siker, a meg nem szolgált szerencse, a kívülről ránk törő betegségek és egyéb váratlan katasztrófák - ezek olyan áldások és átkok, melyekbe nem sok beleszólásunk lehet. Ezek a legkevésbé sem fejben dőlnek el, vagy legalábbis nem a miénkben.