A kép Leonardo da Vinci és Mike közös munkája
Jézust elárulták, majd háromszor is megtagadták az utolsó vacsora éjszakáján. Igaz ugyan, hogy Márki-Zay Péterben nem sokan látták a megváltót, s talán saját magán kívül senki más nem hasonlította a Názáretihez, ám tény, hogy az utolsó éjszakán őt is megtagadták, őt is elárulták. Legalább ebben az egy tekintetben bizonyosan megáll az analógia.
A magam részéről mélyen hiszek az individualizmusban, és ugyanilyen mélyen hiszek a közösségekben is. Szilárd meggyőződésem, hogy valódi összefogás, együttműködés csak önálló, érett, felnőtt emberek között jöhet létre. Ám amikor önkéntesen, szabad akaratunkból elköteleződünk egy ügy, egy közösség mellett, azt minden esetben teljes szívvel tesszük. Hogyan is másképp? Hiszen mi magunk döntöttünk így, senki sem kényszerített rá. Amikor Gyurcsány, Jakab meg a többiek csúfosan magára hagyták MZP-t, azzal sok mindent elárultak arról, hogy számukra mit is jelent a becsület, az adott szó. No de hagyjuk a moralizálást, elég, ha a puszta érdekekről beszélünk. Hogy e megfutamodás szégyenteljes volt-e, azt döntse el ki-ki maga; azonban hasznosságáról simán elmélkedhetünk közösen, akár objektív szempontokat is figyelembe véve.
Immáron tíz napja tűnődöm azon, vajon mi járhatott Fletóék fejében a megsemmisítő vereség éjszakáján. Világos volt, hogy MZP e történelmi pillanattól nem több, mint politikai hulla, azonban ha őszinték szeretnénk lenni magunkhoz, már hetekkel ezelőtt is nagy biztonsággal tudhattuk, hogy azzá lesz. Vajon mit nyertek a menekülő pártelnökök azzal, hogy felrúgták a bajtársiasság minden szabályát és nem álltak mögé politikai pályafutása utolsó beszédekor? Tényleg azt gondolták, hogy ők maguk így kevésbé tűnnek vesztesnek? Ez egész egyszerűen nonszensz. A küldetéstudatos kapitányt ők vették be az ötösfogatba; ők tették lehetővé, hogy megnyerje az előválasztást és ők maguk is - ha félszívvel is - végig kitartottak jelölése mellett. Mégis: miből állt volna, ha együtt lépnek fel a színpadra, s együtt köszönik meg híveik támogatását? Abban lett volna méltóság és lovagiasság. Ugyan mit veszítettek volna e gesztussal? Bevallom: képtelen vagyok rájönni. Arra egész egyszerűen nem gondolhatok, hogy ez egy tudatos, hideg fejjel hozott döntés lett volna. Mert ez azt jelentené, hogy brutálisan lenézik saját szavazóikat. Ez azt jelentené, hogy ismerik, felmérték híveik jellemző attitűdjét, és pontosan tudják: pozitívan reagálnak majd e gyáva elhatárolódásra. Vagy hogy mindegy nekik. Ha így lenne, az valami egészen tragikus képet mutatna a magyar társadalom egyharmadáról. Jómagam ezt egészen kizártnak tartom, s az elmúlt tíz nap józan ellenzéki hangjai is azt igazolják: azért nincs ekkora baj. Így csupán arra juthatok, hogy Jakabék menekülése spontán, infantilis érzelmi reakció lehetett az eredmények láttán, és nem profi politikusi döntés.
Ám történt ami történt - április harmadika óta nem csupán az vált világossá, hogy az ellenzéki összefogás modellje praktikusan kudarcot vallott, de az is, hogy az abban résztvevők ott szúrják hátba egymást, ahol csak lehet. Amikor az ezt felismerő ellenzéki közszereplők nyilvánosan azon merengenek, hogy e hozzáállás milyen kormányzást szült volna, a magamfajta már csak egy kávét kér... No de ennyit a múltról - az élet nem állt meg, holnap is lesz nap. Vajon mi lehet a helyes stratégia az egyes pártok részéről? Kezdjük a DK-val, hiszen itt a legegyszerűbb a képlet. Gyurcsányék társadalomfilozófiailag és és emocionális tekintetben is a legmesszebb állnak a kormánypárttól, így számukra nincs más alternatíva, mint a gyűlöletpolitika, a nyílt ellenségeskedés folytatása. Jakab mögül kihátrált a tagság és a teljes szavazóbázis, és ugyanez a helyzet az MSZP kapcsán is. E kiüresedett, picinyke pártok sorsa csakis az összefogás folytatása lehet, bár igazság szerint ezt akár összeolvadásnak is nevezhetnénk - 2026 után aligha lesz külön frakciójuk. A Momentumnak és az LMP-nek azonban lehet más jövőképe. Ehhez négy dolgot kell végiggondolniuk:
- Van-e esélyük önállóan elérni az 5%-os küszöböt?
- Van-e ennél komolyabb ambíciójuk?
- Mennyire "gyurcsányozódtak" össze? Van-e remény arra, hogy önmagukat egy tiszta, romlatlan pártnak mutassák és a választók így is lássák őket?
- Készek-e arra, hogy némiképp stílust váltva, a következő ciklus során a társadalmi béke oldalára állva konstruktív ellenzéki szerepet vigyenek? (Az LMP számára ez aligha jelenthet gondot, képviselői már az elmúlt négy évben is messze a legkulturáltabb hangvétellel éltek, ami az ellenzéket illeti.)
Amennyiben válaszaik inkább az igenek felé tolódnak, úgy a továbbiakban az égvilágon semmi keresnivalójuk Gyurcsány pusztító ölelésében. A DK-tól immáron semmit sem kaphatnak, ugyanakkor mindent elveszíthetnek, ha továbbra is ragaszkodnak e semmire sem jó összefogáshoz, végképp beleszürkülve egy szalonképtelen koalícióba.
Bevallom: jómagam érzéketlen individualista volnék. Mindazonáltal képes vagyok felismerni és elfogadni, hogy van érték a szolidaritásban, az elesettek felkarolásában. Valójában ez maga a baloldaliság. S ha azonosulni nem is tudok a kibucok világával, némi tiszteletet azért érzek az egymást segítő, önzetlen közösségek iránt. A visszatetsző csupán mindig az, amikor ez a fajta önkéntes nemeslelkűség politikai pályára áll. Ha végignézünk a történelem baloldali mozgalmain, a szolidaritás és a bajtársiasság szinte már az indulásnál kikopik az eszköztárból. Hátbatámadásokat, koncepciós pereket és hullahegyek látunk, amerre a szem ellát - a forradalom felfalja saját gyermekeit is. Gyurcsány is ennek az iskolának a diákja - húsz év alatt tökéletesen leszalámizta az MSZP-t, most már a többieken a sor. A választás éjszakáján mutatott érzéketlensége és felelőtlensége azonban nem csak a DK-ra, de valójában magára a baloldaliságra is borzasztóan rossz fényt vet. Márki-Zay cserbenhagyását követően sokakban joggal merül fel a kérdés: maradt-e bármiféle érték magában a baloldaliságban?
Jézust megtagadták és elárulták, neve és tanítása azonban fennmaradt és minden bizonnyal még sokáig őrzi majd az emberi emlékezet. Márki-Zay Pétert ugyanakkor gyorsan elfelejtjük, neve aligha kerül be a történelemkönyvekbe. Ez persze a legkevésbé sem menti azokat, akik a választás éjszakáján magára hagyták. Legyen ez intő jel mindazoknak, akik a továbbiakban Gyurcsány Ferenccel, vagy Jakab Péterrel szövetkezni kívánnak. Legyen ez intő jel mindazoknak is, akik e gyáva garnitúrában valaha is valódi politikai alternatívát láttak. Elképesztő módon kell gyűlölnie Orbánt, az országot és önmagát is annak, aki még ezek után is rájuk bízná a jövőt.