"Ez a könyv Magyarország utolsó négy évtizedét mutatja be Orbán Viktor életrajzán keresztül, aki mindenki másnál mélyebb nyomot hagyott a jelenkori magyar történelemre (sic!). 1989 óta Magyarország egyedi pályát futott be Közép-Európában: egy tökéletlenül működő, de teljes értékű demokráciát cserélt le egy folyamatosan radikalizálódó, tekintélyelvű rendszerre." - Ezt olvashatjuk a Libri ajánlójában, melyet Stefano Bottoni, az olasz-magyar történész pár napja megjelent kötetéhez fűznek. Pontosan ugyanezt az attitűdöt látjuk a Partizán adásában, melyben a szerző igyekszik népszerűsíteni művét. Miközben abszolút kormányellenes álláspontot képvisel, Orbán jelentőségét és tehetségét nem tagadja; a vele szemben megfogalmazott kritikája ugyanakkor megmarad a frázisok szintjén - egyetlen konkrétumot sem hallunk a másfél órás beszélgetés során. De frankón semmit.

"Ne vitassuk el Orbán Viktortól, hogy ő egy kivételesen tehetséges politikus, mert akkor nem fogjuk megérteni, hogy miért volt olyan sikeres. (...) Van a karizma, van a varázs. Ő egy varázsló. Egy óriási varázsló, azt gondolom. A 20. században Horthy minden volt, de varázsló nem; Szálasi nem; Kádár sem varázsló, Rákosi sem varázsló, tehát ilyen szuggesztív erejű politikust nem nagyon találunk, aki ráadásul hosszú ideig sikeres tud lenni. Tehát ezt ne vitassuk el tőle!" - Stefano Bottoni korrektül látja, ám tegyük hozzá: az elmúlt harminc évben egyetlen komolyan vehető Orbán-kritikus sem tagadta a miniszterelnök politikai tehetségét, karizmáját. Valójában ez egy egész jó lakmuszpapír: aki Orbán Viktort ostobának, vagy tehetségtelennek mondja, azt az embert már olyan szinten vakítja el a gyűlölet, hogy további gondolatait nem is igen érdemes komolyan venni. Egyetlen józan kormánypárti sem fogja azt állítani, hogy Nagy Ervin csapnivaló színész; Bródy János gyengécske dalszövegíró; avagy Tóth Krisztina gagyi költő volna, csak azért, mert ellenzékiek. A tehetséget mindig érdemes meglátni és elismerni.

A szerző Gyurcsány karakterét is viszonylag reálisan látja: "Gyurcsány Ferenc és az akkori Szocialista Pártnak a történelmi felelőssége az, hogy olyan pillanatban kormányozhatták Magyarországot, amikor szinte határtalan lehetőségek voltak. Béke volt, gazdasági fellendülés, NATO-tagság, uniós csatlakozás 2004-ben. Tehát óriási történelmi pillanatban kormányoztak, és ezt sikerült olyan mértékben elherdálni - és ezt nem az előítélet mondatja velem, hanem nagyon komoly nemzetközi összehasonlítások -, hogyha megnézzük, hogy mit sikerült akkor Szlovákiának, Lengyelországnak, Csehországnak, Szlovéniának, vagy Romániának, amely sokkal, de sokkal hátrébb indult Magyarországhoz képest, akkor nagyon lesújtó a kép." A 2006 őszi ámokfutásról és rendőrterrorról ugyan nem esik szó az interjúban, ám ezzel együtt is jól érzékeli a szerző: Orbán sikerének kulcsfontosságú eleme Gyurcsány brutális elutasítottsága. Immáron 17 esztendeje valljuk több millióan: Fletónál bármi jobb; az elmúlt több mint 3 ciklus összes kormányzati hibája eltörpül Gyurcsányék katasztrofális országvezetése mellett.

Stefano Bottoni dicséretet érdemel abban a tekintetben is, hogy tisztán látja a rendszerváltás utáni időszak médiavilágát: "Ne felejtsük el, hogy a kilencvenes évek elején egy televízió volt Magyarországon, a királyi televízió. És egy rádió volt, a Kossuth Rádió. Alig van más média, mint az állami média, tehát annak az ellenőrzése nagyon fontos. Gondoljunk a 90-es MÚOSZ-ra, vagy az újságíró társadalomra - a Kádár-korszakból érkeztek. Mi lett volna közelebb hozzájuk?" A szerző tisztességesen elismeri, hogy a kereszténydemokrata-polgári oldal elképesztő ellenszélben találta magát akkoriban. Jól látja azt is, hogy a Fidesz 1993-ig a sajtó kedvence volt, ám egyik napról a másikra kegyvesztettek lettek. Amiben ferdít, az csupán a háttérsztori. Ő maga a székház-ügyet hozza fel, mintha ennek bármi köze lett volna a hirtelen kiátkozáshoz. (Mintha az MSZP és az SZDSZ számtalan pénzügyi botránya csak egy hangyányit is tompított volna bármikor a Kádár-emlőkön nevelkedett újságírók feltétlen rajongásán és hűségén.) Pontosan tudjuk: Orbán abban a pillanatban vált diktátorrá, s az egész Fidesz fekete seggűvé, amikor beintettek az SZDSZ-nek és megtagadták Fodor Gábor választmányi elnökké tételét. Bottoni tisztában van a szabad demokraták korabeli médiabefolyásával; tudnia kell, hogy a kilövési parancsot is ők adták ki, s azt is, hogy miért.

Mindezek után lássuk, miféle kritikák merülnek fel Orbán Viktorral és kormányzásával kapcsolatban!

• NINCS DEMOKRÁCIA - "Az Orbán-rendszer választásokon nem leváltható." Ez nem csupán a Partizán-videó címe, de a beszélgetés során is többször előkerül e fő állítás, mintha szándékosan próbálnák a néző fejébe verni az üzenetet. Mintha valamiféle forradalmat, puccsot, erőszakos felkelést, avagy külső intervenciót készítenének elő. Stefano Bottoni csupán frázisokban beszél, a szokásos ellenzéki semmitmondást erőltetve: a Fidesz folyamatosan úgy változtatja a választási játékszabályokat, hogy leválthatatlan legyen... Nyilván nem megy bele konkrétumokba, hiszen hamar kiderülne: nincs az a választási rendszer, amelyben a nemzeti oldal az elmúlt négy választás bármelyikét elbukta volna.
• FASIZMUS - "Ez egy szélsőjobboldali ideológiájú párt, ezt - gondolom - ki lehet jelenteni." Itt azért komolyan felkaptam a fejem. Egy nyolc általánost végzett, agymosott kommunistától még elmenne ez az ökörség, de egy történésztől??? Tényleg a Fideszéhez hasonló attitűd jellemezte volna a szélsőjobbos pártokat a történelem során? Vagy egyszerűen már ott tartunk, hogy a nemzeti érdek képviselete önmagában is kiérdemli a náci, vagy a fasiszta bélyeget? Nem tudjuk meg, mert Bottoni nem fejti ki. Ő beéri azzal, hogy simán kinyilatkoztat.
• ELFORDULÁS A NYUGATTÓL - Ugyancsak klasszikus kritikai elem. Stefano Bottoni a másfél óra során egyetlen mondatot sem szán arra a szemmel látható változásra, ami Nyugat-Európát és az Egyesült Államokat jellemzi az elmúlt 10-15 esztendőben. Mintha Orbán ugyanazt a világot kritizálná, amelyhez a kilencvenes években - és pláne előtte! - oly nagyon csatlakozni vágytunk. Történészként különösen megengedhetetlen, hogy meg sem említi a nyugati mainstream politika szélsőséges balra tolódását; elfordulását mindazon liberális értékektől, melyek naggyá tették. Igaz ugyan, hogy Orbán is változik, de a liberális és a nemzeti konzervatív vonal közt messze nincs akkora szakadék, mint a liberalizmus és a woke-progresszív őrület között.
• GYŰLÖLETKELTÉS - "Ami nagyon érdekes, hogy mi történik, ha például visszajön az uszító politika, amit felülről irányítanak, hogy ezt utálni kell. Mostantól ezt az embert, ezt a csoportot utálni, gyűlölni kell, ki kell csinálni." - A szerző elmondja: aggódva figyeli e jelenséget, ám arról mélyen hallgat, hogy a kormányoldal részéről szó sincs agresszióról, csupán önvédelemről. Ha megnézzük, hogy az orbáni kommunikáció célkeresztjében kik szerepeltek az elmúlt évek során - illegális bevándorlók, Soros György, Brüsszel bürokratái, Zelenszkij -, talán érdemes volna két szót arra is vesztegetni, hogy az érintettek rászolgáltak-e a negatív megítélésre. Abban igaza van Bottoninak, hogy a közös ellenségkép erős és hatékony eszköze a politikai marketingnek, a szavazóbázis egyben tartásának és mozgósításának. De azért ne tegyünk már úgy, mintha Rogán Tóniék véletlenszerűen kiválasztottak volna néhány járókelőt az Andrássy úton, hogy holnaptól ők lesznek azok, akiket gyűlölni kell... Arról nem is beszélve, hogy Orbán a nyugati médiában pont az a patás ördög, mint nálunk Soros, azzal a különbséggel, hogy előbbi a legkevésbé sem avatkozik bele más országok belügyeibe.
• CENZÚRA - A szerző azon kesereg, hogy nehéz volt kiadót találnia, és a nyomda sem kívánta a nevét adni a műhöz. Mintha valami fasiszta diktatúrában élnénk, ahol elviszik azt, aki csúnyákat mond a miniszterelnökre. Mintha az elmúlt harminc évben nem jelent volna meg több tucatnyi Orbán-kritikus kötet. Mintha az üzleti érdekből felvállalt öncenzúra egyet jelentene a központi tiltással... Esküszöm: húsz perc alatt hoztam volna három kiadót, amelyek hezitálás nélkül kiadták volna Bottoni könyvét, ha elégséges bizniszt látnak benne.
• TÚLZÓ RENDPÁRTISÁG - "Nagyon érdekes, hogy ez az ember, aki hatvan éve született 1963-ban, a Kádár-korszak nem túl jó pillanataiban szocializálódott a hetvenes évek végén és főleg a nyolcvanas években, és aki - azért azt gondolom - ellenzékiként vonult be a nyolcvanas évek második felében a magyar politikába, a magyar történelembe, visszahozta nekünk a Kádár-korszaknak azt a feelingjét, hogy itt rend, fegyelem, nem ugrálunk, ugye nix ugri-bugri..." Talán az egyik legaljasabb csúsztatás az egész riport során. Emlékszünk: Orbán ezt a gyermeteg fordulatot kivétel nélkül mindig a kormány döntései kapcsán használja. Néha úgy fogalmaz: stratégiai nyugalom. Soha nincs arról szó, hogy az istenadta népet kívánná fegyelmezni, mint Kádár gumibotos rendőrsége tette. Borzasztó méltatlan ez a fajta látszatkeltés, már csak azért is, mert az ellenzék 13 éve dolgozik azon, hogy valamiféle rendőri túlkapást kiprovokáljon - totál eredménytelenül. (Óriási a szakadék Orbán és Gyurcsány közt, és ez meg is marad mindaddig, amíg a viperák és a gumilövedékek nem kerülnek elő.)
• ANYAGI HASZONSZERZÉS - "Ahol megjelennek, azonnal meg kell venni 500 hektár földet, sose lehet tudni... Az jól jön, ráadásul területalapú támogatást is adnak rá, tehát két légy egy csapással, csomó pénz, illetve helynek a fizikai birtoklása." Bevallom, halvány fogalmam sincs, mi a baj ezzel. Niedermüller Pétert vagy Jámbor Andrást mi tartja vissza ettől?

Napestig sorolhatnánk mindazon jelenségeket, amelyeket Stefano Bottoni rendszerkritikaként felhoz, miközben legfeljebb annyi a gond velük, hogy személyes ízlésével nem találkoznak, semmi egyéb. Ő maga is elismeri, hogy Magyarországon nincs diktatúra, épp ezért furák és érthetetlenek az effajta mondatai: "Csak később derült ki számomra is, meg sokak számára is, hogy mivel jár ez a megengedés. Hogy mennyi teret engedtünk ennek a hatalomnak, amivel aztán szisztematikusan vissza is élt." Oké, de hogyan? Új alkotmány született, ez többször is előkerül az interjú során. És??? Ez mitől visszaélés? "Most, hogy már nincs vesztenivaló, mert ide jutottunk, ahová jutottunk..." Hová jutottunk? Mi ez a beteg, világvége hangulat, amit a balos médiahőbörgőkön kívül nemigen tapasztalok sehol az országban? "2018 tavaszán a választási kampányban a Fidesz olyan eszközöket vet be, amiket addig nem vetett be és azóta sem kellett; olyan brutális kampányt folytat, ami számomra teljesen sokkoló volt." Ismét egy üres pufogás - a nézőnek halvány fogalma sincs, miről van szó, csak annyi marad meg benne, hogy csúnya, rossz Orbán. Pedig ha visszaemlékszünk: az EU és a brüsszeli kottából játszó hazai ellenzék végtelenül felelőtlen bevándorláspolitikája simán megnyerte a választást a Fidesznek; aligha volt szükség "brutális" és "sokkoló" kampányra. "A 20. század során sajnos rengeteg olyan példát láttunk, amikor diktatúrákba fektettek be, és mindenki jól járt, kivéve azok, akik ott élnek." Bottoni csupán pár apróságot hagy megválaszolatlanul. Hogy lettünk mégiscsak diktatúra, holott 95 perc beszélgetés során ennek egyetlen eleme sem került terítékre? Miért nem járnak jól az ott élők? Miért kéne egy autógyárnak máshová települnie, csak mert egy olasz származású történész nem szimpatizál Orbánnal???

Stefano Bottoni az interjú során többször is leszögezi: ő maga nem politológus. Nem is jogász. Hogy történésznek milyen, az nem derül ki, mert könyvének számos elemét korábbi Orbán-kötetekből ollózza, fikciókra és személyes benyomásokra építi. "Én átveszek állításokat, amelyeknek megalapozottságot adok." - fogalmaz sokatmondóan. Nem szeretnék bántó lenni vele szemben, mert alapvetően szimpatikus srác, továbbá hitem szerint igyekszik is megmaradni kiegyensúlyozottnak és tisztességesnek. Ám egy biztos: a másfél órás Partizán-interjú meghallgatása után egy centivel sem kerültem közelebb annak megértéséhez, mitől ez a végtelen ellenszenve Orbán Viktor iránt. Talán mégiscsak el kéne olvasnom a teljes kötetet.