Lassan kilenc hónapja tart az orosz-ukrán konfliktus, és körülbelül ugyanennyi ideje beszélünk a különböző - terv szerint az agresszort sújtó - szankciókról is. Ami azok hatását illeti, az embernek többnyire az az érzése, mintha visszatértünk volna a törzsi társadalmak szintjére, ahol a varázsló esőtáncra biztatja a népet. Mi persze rázzuk hittel és vadul, de valahogy mégsem hull az égi áldás. Amikor megfáradva, kérdőn nézünk a bölcs sámánra, ő csak annyit közöl: abba ne hagyjuk! Sőt! Táncoljunk még nagyobb elánnal, s előbb-utóbb meglesz az eredménye... Mondjuk az már erősen elgondolkodtató, amikor a New York Times is arról ír, hogy a szankciók az égvilágon semmit sem érnek.
Október 30-án jelent meg a NYT oldalán az az elemzés, amely Oroszország 13 fontos kereskedelmi partnerének export- és importadatait vizsgálja, a 2017-2021 közötti időszak havi átlagát összevetve háború kirobbanása óta eltelt időszak havi átlagával. Az analízis szerint alig történt lényeges elmozdulás; mindössze az USA, az Egyesült Királyság és Svédország csökkentette érdemben kereskedelmi forgalmát Putyinékkal; a többiek csak szerényen, vagy egyenesen növelték is azt. Európa nemzetei közül Hollandia, Belgium és Spanyolország egyenesen megduplázta az Oroszországból származó importját, miközben a szavak szintjén maguk is a szankciók fontosságáról papolnak. Németország adatai egyenesen megmosolyogtatóak: 51%-kal csökkentette exportját, miközben - a gázárrobbanás következtében - 38%-kal emelkedtek importkiadásai, vagyis jóval többet fizetnek ugyanazért, miközben ők maguk feleannyit keresnek... Nem vitás, hogy a németek a szankciós politika tipikus vesztesei. Kína, India, Törökország és Brazília adatain meg sem lepődünk; ezek az országok egyetlen másodpercig sem támogatták a büntető intézkedéseket; mindazonáltal jól látszik, hogy a kieső forgalom másutt pótolható. Szó sincs Putyinék kivéreztetéséről.
A New York Times elemzői szerint Oroszország számos termék kapcsán egyenesen megkerülhetetlen, ilyen többek között az urán, a palládium, a ródium, a nikkel, a nyersvas, az azbeszt, a búza, vagy épp a műtrágya. Nem csupán hazánk helyzetét látjuk kiszolgáltatottnak, Európa számos más országa is erősen függ az orosz nyersanyagoktól.
Ami általában a gazdasági szankciókat illeti, annyit mindenképpen érdemes rögzíteni: nem egy elvetendő eszköz. Alkalmazzuk békeidőben is, ilyen például a BAR (KHR) lista is: aki rossz adós, annak a továbbiakban egyetlen bank sem fog hitelt nyújtani, egészen addig, amíg le nem kerül e központi jegyzékről. Mi több: léteznek olyan utópiák, amelyekben ez az egyetlen elrettentő mechanizmus. Az anarcho-kapitalista világképben értelemszerűen nem beszélhetünk államról, így állami börtönökről sem. Mi lehet a büntetése egy ilyen társadalomban a visszaeső bűnözőknek? Csakis a kiközösítés. Aligha lehet pusztítóbb érzés, mint - transzparens módon - olyan fekete báránynak lenni, akit sehol sem szolgálnak ki, sehol sem alkalmaznak, sehol sem látnak el. A kitaszítottságnak ez a szintje elviselhetetlen, túlélhetetlen, s ezért bizonyára kellően elrettentő is - miközben az erőszakmentesség alapelve a legkevésbé sem sérül. Ami Oroszországot illeti, agresszorként bőven megérdemli, hogy a világ országai gazdasági szankciókkal sújtsák, önmagában ezzel szemben aligha lehet ellenérzésünk. (Azzal együtt sem, hogy ez a gondolkodásmód alapvetően idegen a progresszív ideológiáktól, ahol a tolvajt többnyire megélhetési bűnözőnek; az erőszaktevőt mentálisan sérültnek; az elmeháborodottat pedig különlegesnek és tiszteletet érdemlőnek hívják. Persze csak ha feketékről, bevándorlókról, melegekről vagy transzokról van szó, az oroszok nem számítanak...)
Ha arra a döntésre jutunk, hogy gazdasági szankciókat alkalmazunk, néhány alapvető szempontot azért nem árt figyelembe venni.
- Akik részt vesznek az akcióban, képviseljenek meghatározó részarányt az adott piacon! Ha csak néhányan hirdetnek bojkottot, az legfeljebb szúnyogcsípés lesz, nem pedig oroszlánharapás. Ha az Oroszország által kínált nyersanyagokra van vevő Európán kívül, úgy megette a fene az egészet. (Ez persze azért közel sem ennyire egyszerű. A földgáz és a kőolaj szállítása a legkényelmesebben és legkörnyezetkímélőbb módon csővezetéken lehetséges. Egy olyan új vezeték megépítése, ami Szibéria északi részéről szállítana gázt Kínába, minimum öt évet venne igénybe, és e beruházás költségei sem elhanyagolhatóak.)
- Ha a vevő pozíciójából szankcionálunk, úgy az adott termékeknek legyen bő kínálati piaca! Ellenkező esetben az árak az egekbe szöknek, esetleg hiány is felléphet. Pontosan ezt látjuk az energiahordozók terén.
- Ha nincs bő kínálat egy adott termék piacán, úgy azt csakis úgy érdemes a szankcióba bevonni, ha létezik helyettesítő termék, avagy az adott cikk nélkülözhető. Ezek természetesen csupán teoretikus felvetések, hiszen ki lesz az a piac felett álló tekintély, aki határoz mindezekről? A drágaköveket például a legtöbben sokkal nélkülözhetőbbnek tartjuk, mint az energiahordozókat, ám aligha van jogunk eldönteni a belga gyémántkereskedők helyett, hogy számukra mi szükséges és mi nem. (Nem is került be a gyémánt egyetlen szankciós csomagba sem, akárhogyan is erőltették sokan. A belgák csendes tiltakozása természetesen tiszteletreméltó, szemben a magyar vétóval, mely minden esetben szégyenletes és botrányos...)
Szóval: Ha mindezek nem érvényesülnek, úgy a szankció többet árt annak, aki kiveti azt, mint a másik félnek, akit sújtania kéne.
E ponton említsük meg, hogy léteznek olyan elemei is az Oroszország ellen bevezetett intézkedéseknek, amelyek ott és úgy hatnak, ahogyan kell. Amint azt minden valamirevaló szakértő elmondta már a kezdet kezdetén: messze a technológiai szankciók a leghatékonyabbak. Igazán drámai helyzet a személygépkocsi-gyártásban tapasztalható: a nélkülözhetetlen alkatrészek hiánya miatt a 18 oroszországi autógyárból ma már csak kettő működik. Ezzel három és félmillió ember munkahelye került veszélybe - ők adják a foglalkoztatottak 5%-át. Putyinék ettől még nem fognak letérdelni, de az nem kérdés, hogy e pofon épp elég fájdalmas, miközben az EU polgárai mindebből fakadóan semmiféle hátrányt nem szenvednek.
"Mivel a szankciók kivetése általában nem jár gazdasági haszonnal, a gazdasági racionalitás hiányát komolyan végiggondolt politikai céloknak kell pótolniuk." Ez a mondat már a Soros-közeli Political Capital tanulmányából való, és jól mutatja az EU által folytatott büntető-hadjárat mélyen vallásos jellegét. Ha sutba hajítjuk a józan észt; ha fittyet hányunk a gazdasági racionalitásra, úgy tényleg nem marad más, mint gyermeteg reménykedés, vágytól fűtött fohászkodás és primitív, törzsi esőtánc. Csak bírjuk szusszal...