Minden öncélú ideológiának megvan a maga dilije. A prűdek szerint a szex mocskos dolog. A zöldek azt hirdetik: a fogyasztásban kéne visszafogottságot mutatnunk. Az egészségmániások úgy gondolják: a fittség mindenki számára kötelező. Az érzékenységet tisztelők kötelezővé tennék az általános tapintatot. A klasszikus baloldaliság az elesettek támogatására esküszik; a munkaalkoholisták szerint pedig a nonstop robot az, amely leginkább tiszteletreméltó. Ezen gondolkodásmódok gyökere közös: mind azon igyekszik, hogy erkölcsi piedesztálra emelje a saját preferált értékét. Ezek természetesen eleve kudarcra ítélt küldetések, hiszen egyik esetben sem a morál felségvizein hajózunk. Az embernek veleszületett joga, hogy tökéletlen, hogy gyarló lehessen. Jogunk van a fösvénységhez, a bujasághoz, a torkossághoz és a restséghez is, függetlenül attól, hogy ezek mennyire használnak vagy ártanak; s különösen attól, hogy mások mit gondolnak minderről.

Voltak idők, amikor egy arisztokrata számára a kétkezi munka megvetendőnek számított. Aztán jöttek olyan idők, amikor a tétlenséget tartották vétkesnek. A valóság természetesen az, hogy mindkét megközelítés mélységesen gőgös és elvetendő. Semmi közöm hozzá, hogy más mivel keresi a kenyerét; hogy mennyi időt tölt munkavégzéssel, s hogy mennyire találja azt fárasztónak. Egyszer egy újságíró elment Muhammad Ali edzésére, aki épp hasizom-programjánál járt. A kérdésre, hogy hány felülést végez, a legendás ökölvívó annyit válaszolt: csak onnantól számolja, amikor már fáj... (A legtöbben Orbán Viktortól hallottuk a sztorit, aki Arnold Schwarzenegger fekvőtámaszait említette március 15-i beszédében. Valójában már Schwarzi is csak továbbörökítette az adomát.) Számos sportoló és edző vallja, hogy teher alatt nő a pálma, s hogy muszáj átlépnünk a saját árnyékunkat, minden alkalommal kimozdulva a komfortzónán túlra, ahol már összeesünk, ahol már pokoli a kín. Valószínűleg ez a fajta fanatizmus is szükséges a kiemelkedő sikerhez. Viszont tény az is: nem mindenki vágyik a dobogó legmagasabb fokára.

Ha képesek vagyunk ideológiamentesen tekinteni a munkavégzésre, úgy azt kell mondanunk: olyan ez, akár a diéta. A tökéletes alkattal bíróknak nincs igazán szükségük rá, de ártani bizonyosan nem fognak vele. A súlyfelesleget cipelőknek ugyanakkor aligha lehet más választásuk, ha minőségi életet kívánnak élni. Lefordítva az anyagiak nyelvére: amennyiben van pár olajkutunk Norvégiában, valószínűleg nem fogunk kapkodni minden ócska, értelmetlen és megalázó munka után. Természetesen az aranyifjak is érezhetnek ürességet; rájuk is rátörhet a feleslegesség sötét hangulata, ám lássuk be: ez pusztán súlytalan ego-játék, az önmegvalósítás hiúsága, a szimpla gőg, hogy beírjuk magunkat a történelemkönyvekbe. Egy kellően értelmes ember képes komplex életet élni; képes tartalommal megtölteni a napjait úgy is, hogy bármiféle munkát végezne. A szegénységben vegetálók esetén egészen más a helyzet. Náluk a dologtalanság az önbecsülés durva sérülésével is jár, hiszen aligha lehet megemészthető bárki számára, ha még annyit sem képes nyújtani a világnak, hogy munkájával eltartsa magát és családját. (Éppen ezért: bár a közmunkaprogram százféle kritikával illethető, ezzel együtt is ott segít, ahol kell és oly módon, ahogy ez szükséges. És persze egészen biztosan hozzájárult a Fidesz kétharmados győzelmeihez.) Fura, hogy még egy ilyen végtelenül pragmatikus fejezet esetén is, mint amilyen a pénzkereset, mennyire a szokások rabjai vagyunk. Kovács Ákos számos interjúja során elmesélte, hogy már sokadik sokadik sikeres albuma, megszámlálhatatlan díj és telt házas koncert után is még mindig arról faggatta az apja, mikor talál végre egy rendes állást magának...

Azt mondják: az élet olyan, akár egy csúszdapark. Húsz másodperc élvezetbe tizenötször annyit fektetünk: sorban állunk, hosszú lépcsősorokat mászunk meg. Ennek csak akkor van bármi értelme, ha képesek vagyunk örömöt lelni a két csúszás közti periódusokban is. (Akár úgy, hogy sportélményként kezeljük a lépcsőzést, akár úgy, hogy közben pazarul múlatjuk az időt gyerekeikkel, barátainkkal.) A valóság az, hogy egy közönséges földi halandó életében csaknem mindent ezek az arányok jellemeznek: tizenöt egység munka, házi feladat, edzés, ráfordítás - egy egység szüret. Mindannak, aki képtelen élvezetet találni a felkészülési szakaszban, totális szívás a létezés; annak minden mozzanata rettenetes, soha meg nem térülő befektetés. Ami engem illet, leginkább Márai Sándor munka-attitűdjét érzem magaménak. Az írózseni nem vetette meg a polgári kényelmet, a teniszt, a masszázst, a pihenést, mindenek előtt azonban katonás fegyelemmel dolgozott; soha nem állt fel az íróasztal mellől, amíg el nem készült az aznapra önmagának előírt - nem túlságosan megterhelő - penzummal. Hitem szerint ez tökéletes módja a hétköznapi egyensúly megtalálásának.

Akik arról papolnak, hogy a munka nemesít, többnyire meglehetősen finnyásan közelítenek a különböző szakmákhoz, önkényesen döntve arról, hogy azok hasznosak-e a társadalom számára, vagy sem. Az orvosok és az ápolók kérdés nélkül átmennek e szűrőn; a brókerek természetesen mind felesleges élősködők, az ügyvédek pedig határesetet képeznek - állítják a fintorgók. Muszáj látni, hogy ennek az attitűdnek is megvannak a maga bibliai gyökerei. A vámos és a farizeus című példabeszédben például az utóbbi foglalkozása miatt nézi le, veti meg az előbbit. A különböző vallások megszállottjai egyenesen odáig mennek, hogy megkülönböztetnek Isten előtt kedves és Istennek kevésbé tetsző munkákat. A nehéz és fáradságos robot kényszerét évszázadokon át Isten büntetésének és arra vonatkozó lehetőségnek tekintették, hogy Istennek tetsző cselekedettel próbára tegyük embervoltunkat. Mára a keresztény teológia meghaladta ezt a nézetet, azonban az egyház berkein belül még mindig sűrűn találkozunk beteg világlátással a téma kapcsán. Cháva Márton, a vasárnap.hu újságírója így fogalmaz: "A munka isteni parancs, ami értelemszerűen csak jó és üdvös lehet. Ennek a képnek a keresztény ideája a munkás Szent József: családfenntartó és hiteles apakép. Dolgozik a családjáért, de nem profitorientált, korrupt módon, hanem becsülettel betölti hivatását, amire Isten kérte." Az üzenet (itt is, és csaknem minden keresztény állásfoglalásnál) erősen kommunisztikus: Istennek tetsző mindaz, ami önfeláldozó, ami altruista; s elszomorítja a Teremtőt, ha még némi pénzt is akarunk keresni...

"Egy kis munkába még senki sem halt bele" - tartja a régi mondás, a kutatások azonban nem ezt bizonyítják. Egy összeurópai felmérés azt mutatta, hogy akik naponta tíz órát, vagy annál is többet dolgoznak, azoknál 60%-kal nagyobb a szívinfarktus és az egyéb szívproblémák kockázata, mint a kevésbé megszállottaknál. Ha valaki ráadásul gyűlöli is a munkáját - és lássuk be, találkoztunk már ilyennel -, annál szinte garantált, hogy hosszútávon pszichés zavarok is kialakulnak. Lehet tehát dobálózni az olyan mondásokkal, hogy "a munka nemesít", de pontosan tudjuk, hogy ennél üresebb frázis aligha létezik. A munka lehet kínos kötelesség, és lehet örömforrás is. De bárhogy is: nemesíteni biztosan nem fog senkit sem.