Harminchárom év telt el az első szabad parlamenti választás óta. Az a generáció, amelyik a rendszerváltást követően a legnagyobb meggyőződéssel vallotta, hogy Kádár alatt jobb volt, mi több: életben tartotta és kétszer is kormányra segítette a Magyar Szocialista Pártot, ma már nincs velünk. Mindeközben felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek semmiféle közvetlen tapasztalata sincs a puha diktatúra kapcsán. Számukra egyenesen kötelező a tavaly bemutatott sikersorozat, A besúgó megtekintése.
A magyar filmeket gyakran éri az a kritika, hogy hiteltelenek; a készítőknek halvány fogalmuk sincs az általuk feldolgozott témáról, társadalmi problémáról. Kijön egy film a cigányságról, s a néző csak fogja a fejét, mert pontosan tudja, hogy a romák nem ilyenek. Ha a központi téma a drog, többnyire azt érezzük, hogy a forgatókönyvírók még sosem láttak közelről kábítószerest. Rendre életidegen jelenetekbe, karakterekbe és párbeszédekbe futunk. E tekintetben A besúgó sem tökéletes - találkozunk túlzó jelenetekkel és a kor valóságát kevéssé tükröző beszédmóddal, szóhasználattal -, ám mindezektől függetlenül a sorozat parádés; nem csupán sodró és lebilincselő, de a lényeget tekintve jól hozza a Kádár-éra atmoszféráját.
Az első, ami a széria kapcsán eszembe jut: a pitiánerség. Már a szó primer értelmében is: mintha mindenki gombokért adná el a lelkét. Még a jelentős hatalommal bíró tartótiszt is (a mindig kiváló Thuróczy Szabolcs alakításában) végig azon kattog, hogy vajon kiutalják-e családja számára a nagyobb és elegánsabb pasaréti lakást, ahol a lánya szobája sem lesz ablaktalan... Hazaér, veszekszik a nejével, hogy miért tekeri húsz fok fölé a fűtést, s folyamatosan frusztrált, mert képtelen elfogadható életnívót biztosítani a famíliának. Már a nyolcvanas évek derekán járunk, évtizedek óta építjük a szocializmust, de még mindig ott tartunk, hogy a pártarisztokrácia is igen szűk; a rendszer másodvonalbeli bizalmasai, támaszai, kegyeltjei is meglehetősen pocsékul élnek.
Maradjunk még egy percre az anyagiaknál! A kádári diktatúra úgy kívánja megvédeni magát, hogy civilekből szervez besúgóhálózatot. Értjük a logikáját. Először is: egyszerű a beépülés, hiszen a megzsarolt, megfenyegetett, félelemben tartott spiclik eleve a megfigyeltek környezetéből származnak. Másodszor: a kollaboránsok lelki megnyomorításának aligha van jobb eszköze. A diktatúrát kiszolgálók előbb-utóbb magukat is meggyűlölik, s jellemzően fásultakká, avagy - kognitív disszonanciájukkal imigyen megbirkózva - egyenesen a rendszer éltetőivé válnak. És mindezeken túl, harmadszor: rövidtávon az erőszak mindig a legolcsóbb megoldás. Kádárék - elvileg - megtehették volna, hogy csupa önkéntes, jól megfizetett kémet alkalmaznak. De ehhez pitiánerek voltak, inkább a mennyiséget választották a minőség helyett. (Az állambiztonsági szolgálatokat ellátó szervezetek 1945 és 1990 között kb. 160 ezer hálózati tagot számláltak... ) A sorozatban is megjelenik az az elem, hogy a rendőrség miként tud többször is lyukra futni besúgói jelentések alapján, a valóság azonban jellemzően nem bővelkedett a látványos félrevezetésekben. Tipikusnak számított ugyanakkor a használhatatlan anyag; az akaratuk ellenére beszervezettek - különösen a kreatívabb művészek és értelmiségiek - akár oldalakat tudtak megtölteni tökéletesen érdektelen információkkal, megfelelve a kényszer szülte elvárásnak, ugyanakkor senkit be nem mószerolva. Most képzeljük el: ez a velejéig romlott, beteg világ egyébként is irgalmatlan erőforrásokat használt fel önmaga védelmére; e kamu jelentések még tovább rontották a rendszer pocsék hatékonyságát. Az amatőr besúgóhálózat egésze a legpazarabbul szimbolizálja a szocializmus csődjét, életképtelenségét.
A kicsinyesség megmutatkozik abban is, ahogyan az elvtársak egymással bánnak. A sorozat negatív főszereplője nem csupán otthon, de a munkájában sem nagyon lubickolhat. Semmi tisztelet, megbecsülés, egymásért való kiállás. Nem csoda: egy képtelen ideológiára épített elnyomó rendszerben aligha számítunk bajtársiasságra; senki senkiben sem bízhat, csakis a félelem és az örökös gyanakvás vezérel mindenkit. Nincs közös hit, nincs közös cél, nincs barátság sem. Ezt láttuk már a jakobinus mozgalom idején is, amikor a francia forradalmárok egymást is lemészárolták. Ugyanez történt Leninéknél, később a magyar kommunistáknál is. Szinte megmosolyogtató, hogy a hazai baloldal a rendszerváltás óta is ugyanezt az attitűdöt élteti: gátlástalanul darálják le egymást, még az összefogás idején is képtelenek az együttműködésre. Igaz is: hit nélkül, program nélkül és egymás tisztelete nélkül aligha várhatnánk bármit.
Az eddigiek természetesen csupán a pitiánerség felszíni tünetei. A lényeg a rendszer egészének kicsinyességében rejlik. Képzeljük el azt az eszement világot, amelyben mindenki mindenkit megfigyel! Ez a tekintélyelvű vallások attitűdje, melyek szerint minden ember bűnös, és a közösségi embernek az a fő feladata, hogy árgus szemmel pásztázza a többieket, folyamatosan az eltévelygőket kutatva. A keresztény vallást épp ugyanúgy jellemzi ez a hozzáállás, mint az iszlámot, csupán a barbár kegyetlenség az, amely a hívők tudati szintjének emelkedésével (és az egyház világi hatalmának megszűnésével) az előbbiből már eltűnt. Ez éppen olyan beteg, mint a féltékeny férj, aki egész nap a nejét követi, távcsővel a nyakában... A jó értelemben vett, klasszikus liberalizmus mindezzel szemben nagyvonalú. Nem látja bűnösnek az átlagembert, ezért nem is kívánja folyamatosan ellenőrizni. Világos, hogy a liberális demokráciák is működtetnek terrorelhárítási egységeket, ám ezek - alapértelmezetten - a polgárokat óvják az elmebeteg agresszoroktól, nem pedig az államot. Magát a rendszert teljesen felesleges védeni, ahogyan erőszakkal támadni is, hiszen négyévente választásokat tartunk, melynek alkalmával simán elzavarható bármelyik népszerűtlen kormányzat.
A sorozat elsősorban az akciót helyezi előtérbe, nem pedig az eszmeiséget, azonban az ötödik epizódban egy érdekes pódiumvitát is láthatunk. A KISZ küldötte azzal érvel a rendszer mellett, hogy lám, most is itt ülhetnek és megbeszélhetik, ha valami nem tetszik. (Azt nem említi, mert nem is tud róla, hogy egyedül a kommunista ifjak jelenléte miatt nem veri szét a rendőrség az eseményt és a résztvevőket.) Száva Zsolt, az ellenzéki egyetemisták vezetője így válaszol: "Nagyon fontos dolgot mondtál ki, Adél. Szeretném, hogy mindannyian ízlelgessük magunkban ezt a szót: ajándék. Mikor kértünk mi ajándékot? Mennyivel jobb egy egyszeri, szegényes ajándék annál a hatalmas lehetőséghalmaznál, amit a munkánkkal tudnánk megteremteni? Én megkockáztatom, hogy inkább éhen halok és dolgozom egy lehetőségekkel teli országban, minthogy a biztos szegénységben éljem le az életemet, ahol rám erőltetik, hogy mindenki ugyanannyit ér." Nem különösebben mélyenszántó filozófia, mindenesetre megfogalmazza a lényeget: a szabadság nem ajándék, nem könyöradomány, hanem minden élő ember elidegeníthetetlen alapjoga. A baloldali kényszeres társadalomkontrollhoz hasonlóan nem melengeti a szívemet az sem, amikor Bogár Laci bácsi a "léthatárőrizet" kívánatosságáról beszél: "Ha megmaradtak volna azok az intézmények, amelyek szakrálisan őrködnek afelett, hogy elgondolni és megvalósítani csak azt lehet, amit az örökkévalóságba be tudsz illeszteni..." Hitem szerint ne legyenek ilyen intézmények, se szakrálisak, se deszakrálisak. Az emberi szabadság azt (is) jelenti, hogy elgondolhatunk és megvalósíthatunk bármit, ami nem tesz erőszakot a másik emberen.
A Kádár-rendszer mindenkit megrabolt mindenféle módon. Mi, középkorú közép-európaiak ilyen tekintetben szerencsések vagyunk, hiszen megtapasztalhattuk a szocializmus végtelen sötétségét, majd az azt követő világot is. A fiatalok pedig - akik az előbbit már megúszták - nézzék végig a sorozatot, hogy egy életre bevéssék: soha többé balos rémuralmat!
Az utolsó 100 komment: