„Ma a harcosok és az elmélkedők egyaránt úgy vélekednek, hogy nem egyetlen feminizmus létezik, hanem a feminizmusnak számos formája: a radikális feminizmustól a liberális feminizmusig, a fekete feminizmustól a leszbikus feminizmusig, az interszekcionális feminizmustól a lenéző, fehér feminizmusig.” – írja Joanna Williams a Nők vs. feminizmus című művében. Tehetünk persze történelmi megkülönböztetést is, megemlítve a mozgalom első, a második, vagy épp a harmadik, negyedik hullámát. Mindez egyetlen szempontból lényeges: hogy képesek legyünk meghúzni azt a határt, amíg a feminista törekvések pozitívak, jogosak és kívánatosak; s ahonnan kezdve mindez átcsap öncélú férfigyűlöletbe, társadalomrombolásba és káoszteremtésbe.

 DR. JOANNA WILLIAMS

A könyv címe is igen árulkodó; a szerző – aki maga is feminista – határozottan állítja, hogy a posztmodern, öncélú feminizmus már rég nem a nők érdekeit képviseli, hanem ellentétes azokkal. A kötet háromszáz oldalát végigkíséri az alapgondolat, mely szerint a korai feminizmus azért küzdött, hogy a nőket cselekvőképesnek, a férfiakkal egyenrangúaknak tekintsék; ám e törekvés az új évezredben totálisan a visszájára fordult. "A mai feminizmus az egyenlőség követelése helyett valójában az elismerésért könyörgés. A közelmúlt komolyabb mozgalmai felhívták a figyelmünket, hogy a nők nincsenek a bankjegyeken, szobrokon és közlekedési lámpákon ábrázolva; a nemek közötti egyenlőtlenségekre a show-műsorokban, politikai vitákban és igazgatótanácsokban. A feminizmus eltávolodott azoknak a nőknek az életétől, akik soha nem érezték magukat elnyomva egy bankjegy miatt, vagy akik akkor is át tudtak kelni a zebrán, ha a lámpa zöld férfialakot mutatott." Ma már az áldozatiság az első számú szempont, ez pedig oda vezet, hogy a nők kollektíven áldozatok, kollektíven képtelenek rá, hogy megvédjék magukat, illetve kollektíven alkalmatlanok arra, hogy felelősséget vállaljanak tetteikért. Joanna Williams szerint ez az attitűd szégyenteljes és megalázó a nőkre nézvést, és ebben maximálisan egyet lehet érteni vele. „Négy évtized alatt rengeteg fiatal nőnek alakultak át az esélyei és a lehetőségei az életben. A feminizmus figyelemreméltó sikertörténetnek bizonyult. Feltűnő ugyanakkor az ünneplés hiánya. Helyette újraértékelik a korábbi győzelmeket, és feltárják az új hátrányokat. A statisztikai sikerek ellentétben állnak a siralmas történetekkel. A médiában és az aktivisták által a nőket túlságosan gyakran mutatják be áldozatként otthon, a munkahelyen és az utcán.” A következőkben a könyv néhány érdekes fejezetébe teszünk bepillantást.

MUNKA, MUNKABÉREK

A téma kapcsán számos hamis narratívát ismerünk. Az antifeministák egy része tagadja, hogy e téren bármiféle elnyomást szenvedtek volna a nők, holott a történelmi tényekkel aligha érdemes vitába szállni: „A huszadik században, a két világháború alatt a nők nagy számban léptek be a munkarőpiacra. Amint azonban beköszöntött a béke, a munkaadók, a szakszervezetek és a kormányok kampányai megpróbálták őket visszavezetni otthonaikba. Kizárták őket egyes foglalkozásokból, vagy egy bizonyos szint elérésétől a ranglétrán. Nem dolgozhattak, ha megházasodtak vagy állapotosak lettek.” Már jócskán a múlt század második felében jártunk, amikor a nyugati világban mindenféle jogi korlátozás megszűnt, amely a nők tanuláshoz és munkavállaláshoz való jogát érintette. Ugyanígy hamis a radikális feministák narratívája is, akik a szabadság, az önmegvalósítás és a személyes boldogság zálogát a fizetésért végzett munkában jelölték meg. A valóság ezzel szemben az, hogy a nők oroszlánrésze nem karriervágyból, hanem a puszta megélhetésért dolgozik (és ebben semmi különbség sincs a két nem között). A legtöbben remekül elvolnának lélekölő munkahelyük nélkül, s inkább maradnának otthon, igazgatva a gyerekeket és a háztartást. A több szabadidő, a home office lehetősége, valamint a részmunkaidő sokkal többet segít egy családos nőnek, mint a férfiakat megszégyenítő karrierlehetőség, illetve az erről való feminista szónoklat.

Téveszme az is, hogy a férfiakat jobban megfizetik (még akkor is, ha sokáig valóban ez volt a helyzet). Joanna Williams rámutat, hogy a feminista statisztikák miként készülnek, milyen szándékos torzítások alkalmazásával. Csak a legegyszerűbbet említve: sokszor a nők teljes átlagjövedelmét vetik össze a férfiak átlagjövedelmével, elhallgatva azt a nem lényegtelen körülményt, hogy a nők között nagyságrendekkel több a részmunkaidőben dolgozó. A valóság az, hogy a korrekt, munkaidő-alapú statisztikákban eltűnnek a nemek közti bérkülönbségek, mi több, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában léteznek olyan szegmensek – huszonévesek és részmunkaidősök – amelyekben a lányok-asszonyok kifejezetten jobban keresnek a férfiaknál. „A valóságban egy boltban részmunkaidőben dolgozó nő tapasztalatai nagyon különbözőek egy nagyvállalat vezérigazgatójaként teljes munkaidőben dolgozó nőétől. Ha az összes nőt egy kalap alá vesszük, ezek a különbségek eltűnnek, és a legalacsonyabban fizetett nők továbbra is kizsákmányoltak maradnak, a már jól fizetett nők béremelkedésének helyénvalósága pedig igazolást nyer. Az átlagos bérkülönbség melletti érvek nem állják meg a helyüket. Ha valóban úgy lenne, hogy a nők 24 százalékkal kevesebbet kapnának ugyanazért a munkáért, mint a férfiak, sokkal kevesebb férfit alkalmaznának. Számos országban törvényt hoztak az egyenlő bérezésről, amely törvénytelenné teszi, hogy ugyanazért a munkáért a férfiak és a nők eltérő bért kapjanak. Sajnos a szenvedélyes feminista érvelés köszönőviszonyban sincs a valósággal.”

ANYASÁG

A nőmozgalomnak akkor lehet lelkesen tapsolni és szurkolni, ha az a nők valódi érdekeit tartja szem előtt, és nem öncélú ideológiát kerget. „Sok nő érzi értelmesebbnek és boldogítóbbnak az anyaságot, mint a fizetett munkát. Az anyaság ma olyan identitással és státusszal jár, ami a múltbeli háziasszonyoknak nem adatott meg. Bár kétségtelenül érdemes átgondolni, mennyire döntenek szabadon a nők, hogy otthagyják-e munkahelyüket, vagy csökkentik-e munkaidejüket, ha tagadjuk, hogy a nőknek bármilyen választási lehetőségük lenne, akkor előre meghatározott, alig alakítható szerepet betöltő lényként mutatjuk be őket. A feminizmus legnagyobb győzelme valójában az, hogy a nők szabadon dönthetnek és szabadon alakíthatják saját életútjukat.” Sajnálatos módon a mainstream feminizmus nem ezt az attitűdöt képviseli. Sokkal jellemzőbb, hogy inkább lebeszélnék a nőket a gyermekvállalásról, annak kizárólag a nehézségeit és hátrányait hangoztatva. A radikálisok még tovább mennek: ők még a férfiakat is távol tartanák a nőktől. Catharine MacKinnon szerint „a heteroszexuális szex minden esetben nemi erőszak.” Andrea Dworkin hozzáteszi: „A romantika csupán sokatmondó pillantásokkal kísért nemi erőszak.” (Nem mintha e szépségnek túl sok romantikában lett volna része élete folyamán…) Ezek a férfiellenes, szexellenes és gyermekvállalás-ellenes hangok sosem váltak igazán népszerűvé a nők körében, hiszen aligha mehet szembe bárki a legelemibb ösztönkésztetéseivel. Azt mindenesetre pazarul mutatják, mennyire pusztító tévútra ért a jelenkor totálisan kiüresedett feminizmusa.

TUDOMÁNY

„A feminista tudósok szerint a kutatásban és az ítélkezésben objektivitásra törekedni alig több, mint a férfias hiedelmek, értékek és feltételezések univerzálisnak álcázása. Ezen érvelés szerint a nők érdekeit nem a jobb vagy objektív kutatás, hanem az objektivitásra és semlegességre vonatkozó hamis állítások teljes kiiktatása szolgálná leginkább. (…) A nézőpont hangsúlyozása új szubjektivitást hoz a tudományos munkába. Nemcsak a nők tapasztalatainak előtérbe helyezését segíti, hanem – ami a tudományosság jellege szempontjából még fontosabb – az igazságot a kontextustól és az egyén perspektívájától függőnek írja le.” Magyarul: ha a tiszta tudomány objektív igazságai nem tetszetősek, úgy kukába velük, s állítsunk a helyükre bármit, amit a feminista kutató gondol, érez, ideológiailag helyesnek lát. „A logikát, az érvek elemzését, a kvantitatív érvelést, a bizonyítékok objektív értékelését, az ellentétes nézetek tisztességes megfontolását – a szellemi élet központi gondolkodásmódjait – elutasították férfias mesterkedésként, amelyek csak a nők megalázására és elnyomására valók.” – idézi a szerző Daphne Patai és Noretta Koertge megállapítását. Nem sok fejtegetést kíván, hogy e gyermeteg valóságtagadás hová vezet, miközben azt látjuk, hogy a nyugati – és különösen az angolszász – világban az egyetemi katedrákat már ez az attitűd uralja. Annyit azonban muszáj rögzíteni: SZUBJEKTÍV IGAZSÁG NEM LÉTEZIK, s ezt bármely első éves filozófiaszakos tudja. Ez ugyanis valami olyat jelent, ami az egyik ember számára igaz, a másik nézőpontjából pedig hamis. No de ilyen dolog egész egyszerűen nincsen. Ha Éva úgy vélekedik férjéről, Ádámról, hogy kiállhatatlan alak, úgy ez az ÉRZÉS objektív igazságnak tekinthető. Megkérdezhetjük Annát, Petit, vagy Gergőt, ők sem mondhatnak egyebet: Éva kiállhatatlan alaknak tartja a férjét. Természetesen mindez Ádámról nem sokat mond el; talán tényleg egy erőszakos szemétláda, talán a világ legjámborabb teremtménye. A vicc csupán az, hogy a „feminista tudomány” egy nem létező fogalomra, a „szubjektív igazság”-ra építi teljes homokvárát. Sokkal tisztességesebb volna azt mondani: magasról teszünk a tudományra, csak az érzéseink számítanak! (Ma még persze nem tart ott a posztmodern, hogy ezt a kijelentést a felsőoktatás szintjén ilyen nyíltan meg lehetne fogalmazni. Ma még bűvészkedni kell a szavakkal.)

MŰVÉSZET

A feminista téboly idővel eljutott addig a téveszméig, mely szerint minden tudás ideológia és minden kultúra alapvetően politikai. „A kánont nem azért uralták a férfiak művei, mert intellektuálisan magasabb rendűek voltak, hanem mert megfeleltek az iskolai érettségi vizsgák és egyetemi tantervek kialakításáért felelősök ideológiai előítéleteinek. Ez nem csak a kánon tartalmát vonta kétségbe, hanem azt a nézetet is, hogy egyes irodalmi művek minőségileg jobbnak ítélhetők-e.” Ugyanazt látjuk, mint a tudományok esetén: ha valami nem tetszik, ha valami nem passzol az ideológiához, úgy inkább a valóságot igyekeznek meghajlítani, mintsem a hamis gondolkodásmódon változtatni. A posztmodern relativizmus egyik legpusztítóbb fejezetéhez értünk, a minőség megkérdőjelezéséhez. Ebből a szemléletből fakadnak az olyan tragikomikus gondolatok is, mint például: a kövérség épp olyan értékes, mint a sportos karcsúság. Amikor a feminista-woke őrület újabb és újabb vadhajtásai kerülnek terítékre, az ellenzéki szerecsenmosdatók többnyire csak legyintenek: ez csupán a nyugat idiotizmusa. Mindeközben azt látjuk, hogy a küszöb alatt azért hozzánk is beszűrődik e beteg attitűd. Amikor április 11-én, a költészet napján Novák Katalin köztársasági elnök egy verscsomagot posztolt a Facebookjára (egyébként kifejezetten jó ízléssel válogatva), a HVG újságírója rögtön kifogásolta, hogy mindössze egyetlen női szerző szerepel a tízes listán... Mintha ennek lenne bármi jelentősége. Mintha ez a gesztus nem volna már önmagában is túlzó, ha a magyar líra egészét tekintjük, s abban a jelentős női költők arányát.

Egy ötperces poszt aligha alkalmas rá, hogy a feminizmus összes vétkét és téveszméjét feltárja, de még arra sem, hogy egy háromszáz oldalas mű kapcsán komplex összefoglalást adjon. A statisztikák, a tudomány és a művészetek meghamisításán túl hosszú még a bűnlajstrom, mindenesetre a kedvencemet a végére hagytam: „Ha a női elem kezdettől fogva érvényesül, az erőszak kormányai és a kárhozat vallásai régen megváltoztak volna, az irgalom egyensúlyt teremtett volna a jogrendben, és a szeretet száműzte volna a babonákat. Sem a halálbüntetés, sem a háború, sem a pokol fogalma nem származhatott az anyalélekből.” – a szerző Cady Stantont, a feminizmus első generációjának egyik meghatározó alakját idézi. Még csak a 19. században járunk, de máris megfogalmazódik és kimondásra kerül, hogy a nők erkölcsileg magasabb rendűek, mint a férfiak... Ez már teoretikusan is nyilvánvaló nonszensz, ugyanakkor a gyakorlat sem igazolja Cady Stanton naiv gondolatát; a 21. század semmivel sem békésebb, irgalmasabb vagy szeretetteljesebb a megelőző ötven évnél, pedig a nők már igen meghatározó szerepet játszanak a közéletben. Nagyon úgy tűnik, hogy nem az anyalélek gyengédségét hozták be a politikába és a gazdasági szférába, épp ellenkezőleg: a férfias erőszakot vették át, annak egyenessége nélkül. Mintha a világot egyre inkább a passzív-agresszív játszmázás kezdené meghatározni. Ha van bármi remény arra nézvést, hogy az inga egyszer elindul visszafelé és végre megáll a nyugvópontján, a béke és a szabadság optimumán, azt leginkább a kevés számú, tisztességes feministában látom. Olyanokban, mint Joanna Williams. E posztot könyvének utolsó, megszívlelendő mondatával zárom: "Ahhoz, hogy ma a nők és a férfiak valóban szabadok lehessenek, és képesek legyenek kiteljesíteni önmagukat, mindannyiunkat meg kell szabadítani a feminizmustól és a nemek közötti háborúktól."