„Én azt állítom, hogy mindennek a gyökere a férfi és a női identitás, ha életet akarunk továbbadni.” – kezdi Pécsi Ritával, az organikus pedagógia hazai zászlóvivőjével való beszélgetését a házigazda Bedő Imre. Erre az alapgondolatra épül a teljes harmincöt perces diskurzus, szembefordulva a progresszív gondolattal, mely szerint ezek csupán káros társadalmi konstrukciók, amiket érdemes volna mindenestül felszámolni.

„A biológiai nemünk a fogantatás pillanatában eldől. (…) Az életnek a legelső sejtje vagy férfi, vagy nő. Ez az első sejt, és ez sokszorozódik. Tehát ennek az eredményeképpen, következményeképpen az összes sejtünkben benne van az a program. Nagy az emberi szabadság, utána mondhatom azt, hogy én nem akarok nő lenni, de amikor valami folytán eltolódik ez az önazonosság, akkor az összes sejtünkkel szembemegyünk, éppen ezért a transzidentitás rendkívül sok problémát hoz fel.” Pécsi Rita szavait hallgatva a flamandokról és vallonokról szóló szakállas vicc jut eszembe: az igazi belgák hová álljanak? Ugyanezt látjuk itt is: akár tetszik, akár nem, mindössze két biológiai nem létezik. Kreálhatunk új kategóriákat, ha kirekesztettnek és magányosnak érezzük magunkat; ha úgy véljük, sehová sem tartozunk igazán. Épp elég szívás ez a fajta különcség, ha valahol valami félresiklik bennünk; méltányos volna, ha legalább nem piszkálnának, nem bántanának emiatt. No de nem túlzás az, ha mindezért fenekestül felforgatjuk a világot? „Van egy-két ezrelék, amikor nem a 23-23 kromoszóma egyesülés történik meg, de ezt ma is rendellenességnek hívjuk.” Leszámítva e tényleges biológiai anomáliákat, mindenki másról – akár sok száz évvel a halálát követően is – egyértelműen megállapítható, hogy férfi, avagy nő, elég hozzá egyetlen árva hajszál, vagy csontszilánk. Pécsi Rita joggal kifogásolja, hogy téma kapcsán történő érzékenyítő programok nem ezzel a gondolattal indítanak.

„Ha van az érzés, hogy minek érzed magad; vagy az életmódbeli változatosságok: én így akarok élni, vagy úgy; azt miért a nemmel kötötték össze? Mert ez egy társadalommérnöki összekötés; nem hagyták békén a férfi és a női nemet. A társadalmi nemet a biológiai nemre építették rá, szándékosan indítva támadást, hiszen maradhatott volna férfi és nő, aki így érzi magát, aki olyan életmódot folytat, nem?” – teszi fel a kézenfekvő kérdést a házigazda. Valójában ez volna a lényeg. Ha a woke-progresszió a liberalizmus talaján állna; ha a humánum, az elfogadás, az általános emberi boldogság elősegítése volna a célja, úgy fel sem merülne, hogy elfűrészeljék az ember legmélyebb gyökérzetét, hogy meghamisítsák a biológia törvényeit, hogy káoszt teremtsenek a fiatalkorúak elméjében. Akkor egyszerűen csak az empátiát hímeznék zászlajukra. Akkor egyszerűen csak azt mondanák: léteznek férfias nők és nőies férfiak; léteznek melegek és leszbikusok; és természetesen férfias férfiak és nőies nők, illetve heteroszexuálisok is. Mindenki akkor jár a legjobban, ha megtalálja a habitusának megfelelő életformát, egyikben sincs semmi szégyellnivaló. No de ehhez nem az a megfelelő út, ha a hagyományos nemi szerepeket gyűlöletesnek mondjuk; azok megjelenítését rendeletekben tiltjuk; a maszkulinitást toxikusnak bélyegezzük; a heteroszexualitást pedig mindenestül erőszaknak hazudjuk.  

„Felébred az én-identitás, felébred az, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, olyan vagyok-e mint apa, vagy mint anya. És elindul ez a szereptanulás. Tehát egyszerűen ahhoz, hogy önazonossá váljak, és a gyökerem megerősödjön, szükségem van arra, hogy megéljem ezt a kapcsolódást testileg, lelkileg. A kisfiúknak is nagyon nagy szükségük volna arra az apára, aki én vagyok nagyban.” A férfigyűlölő, radikális feministákon kívül még soha senki nem cáfolta – a pszichológiai végzettséggel rendelkezők különösen nem -, hogy a kiskorúak egészséges érzelmi fejlődéséhez mindkét – ellenkező nemű – szülő aktív és szerető jelenléte szükséges. Ismerjük a történelmet: a valaha volt összes diktátor múltjában egy szadista, vagy épp egy hanyag apa keresendő. Szinte nincs olyan erőszakos bűnöző, akit ne vertek volna gyerekkorában. És hasonlóképpen: a szexuális identitásukat nem találók esetén is sokszor csonka családokat, a megfelelő szülői minta hiányát, esetleg mérgező, szexuálisan bántalmazó felmenőket, illetve ezek valamelyikéből fakadó érzelmi, kötődési zavarokat találunk a háttérben. „Neveléstudományi tény, hogy a kisgyermek még nem képes arra a bizonyos szürke átmenetre. A kisgyermeknek nagyon nagy szüksége van arra, hogy a nappal az nappal, az éjszaka éjszaka. A nő nő, a férfi férfi, a jó jó, a rossz rossz. (…) Gondoljunk csak arra, ha például elkezdünk tanítani írni-olvasni – nagyon egyszerű, ez még nem is olyan mélységes, mint egy személyiség kialakulása -, ugye amikor kezdjük megtanítani, hogy van az A betű – kerekítem, kerekítem – akkor nem kezdjük el érzékenyíteni, hogy van képírás, cirill betűk, japán betűk, mert akkor semmit nem fog tudni írni.” Pécsi Rita kihangsúlyozza – amiben ugyancsak minden valamirevaló pszichológus egyetért -, hogy a kisgyereknek tiszta kategóriákra van szüksége, különben összezavarodik, s csak a káoszt tápláljuk az elméjében-lelkében. Egészen nyilvánvaló, hogy a progresszívek által erőltetett érzékenyítés pontosan ezt a nemtelen célt szolgálja. De nem csupán az óvodások érzelmi fejlődését lehet tönkretenni: „Serdülőkorban nincs kész a nemi identitás. Puha – így is nevezi a szakirodalom, fluid, puha stb. Tehát van olyan, aki 15-16 évesen úgy érzi, hogy ő biztos, hogy leszbikus, ő biztos, hogy homoszexuális és így is marad és ebben érzi jól magát; egy év múlva – volt egy ilyen nagy számú, követéses vizsgálat – ezeknek a fiataloknak a 98%-a heteroszexuálisnak érezte magát.” A magam részéről túlzónak gondolom ezt az arányt, ám egy biztos: a jelenség létezik. A fiam volt évfolyamtársai közül – a nyolcadik osztályban – minden második lány leszbikusnak vallotta magát – nagy valószínűséggel puszta divatból. A többségük nyilván kinövi majd, vagy már túl is van e hóborton. A pusztító az, amikor progresszívék nem engedik e természetes visszatáncolást, részben ideológiai okokból (nincs átjárás a normalitás irányába!), részben szekértáboruk gyarapítása miatt. Hitem szerint minden jóérzésű ember egyetért abban, hogy a gyerekek jóléténél semmi sem fontosabb. S hogy ezt mi szolgálja leginkább, abban sokkal inkább nevelési szakemberek döntsenek, mintsem neomarxista ideológusok.

„Mentális tény, hogy az énemnek a legboldogabb formája, amikor önmagam eredeti arcát megtalálom, és abban tudok kibontakozni. És hogyha ez valamilyen érzelmi sérülést, vagy kötődési sérülést szenved, akkor annak ezerféle nehéz útja van. Ha például azt látjuk, hogy valaki nem nagyon nőies, hanem csak egy kicsit; vagy nem nagyon férfias, hanem csak kicsit – ezt sok minden befolyásolhatja, akár az endokrin rendszer is –, szóval, ha csak kicsit vagyok nőies, akkor biztos, hogy nem az a nevelés feladata, hogy töröljük el azt a kicsit is és fordítsuk el (a személyiséget), mert te biztos nem jó helyen vagy. Mert biztos, hogy jó helyen vagy, csak akkor azt a kicsit kell megerősíteni. Ha például egy olvasási nehézség van, akkor nem azt mondjuk, hogy nyomd ki a szemedet, és ezentúl csak a hallással kapcsolódjál.” A progresszívek persze epét hánynak, amikor ilyen szövegeket hallanak. Részben jogosan, hiszen Pécsi Rita azt sugallja, hogy szinte minden nemi identitásprobléma kezelhető, mégpedig konzervatív módon. Tudjuk, hogy nem így van: léteznek menthetetlenül melegek, s talán menthetetlenül transzneműek is. A progresszívek azért is dühösek ilyenkor, mert a neveléskutató nem csupán azt feltételezi, hogy az önazonosság megszilárdításához többnyire a biológiai nemhez való visszakanyarodás vezet, de – pszichológiai kutatásokra hivatkozva – azt is állítja, hogy ez az út ígéri a komplexebb életet, a nagyobb személyes boldogságot. „Ma már a boldogságkutatások nagyon messze mennek ebben a kérdésben, és ott bizony nem nyernének a transznemű emberek.” Továbbá az is böki a progresszívek csőrét, hogy az ő ideológiájuk szerint a genderek közötti átjárás egyirányú utca – a normalitástól csakis távolodni lehet, visszatérni lehetetlenség. Hogy ebben mi a logika? Még soha senki nem tudott válaszolni rá. No de a vallások már csak ilyenek…

Pécsi Rita és Bedő Imre bő félórás beszélgetése sokunkat megerősíthet abban, hogy a FÉRFI és a NŐ nem elavult, idejétmúlt kategóriák, hanem személyiségünk legmélyebb alapját jelentik. „Minél szilárdabb, minél erőteljesebb a gyökérzet – akár a paradicsompalántánál –, annál inkább tud felfelé növekedni, és akkor hoz gyümölcsöt. És akkor a személyiségében is képes lesz a toleranciára.” Talán ez a legszebb gondolat mind közül, s nem utolsósorban azért, mert lerántja a leplet a woke-progresszívek végtelen hamisságáról. Az új vallás papjai ugyanis másról sem prédikálnak, csak empátiáról és elfogadásról. No de ez éppen az erősek luxusa!!! Az általános elfogadásnak nem az az útja, hogy mindenkit meggyengítünk, mindenkit megnyomorítunk, s akkor majd a sorsközösség mindenkiből szentet farag! Épp ellenkezőleg! A gyengék – látjuk, tapasztaljuk – olyan kétségbeesetten kapaszkodnak megmaradt identitás-darabkáikba, hogy ők már semmiféle ellenvéleményt, alternatív attitűdöt nem viselnek el. Ha egy jobb világot kívánunk formálni – és a káoszteremtőkön kívül ki ne akarna –, úgy elsősorban határozott, erős emberekre lesz szükség. Lehetnek tűzoltók, katonák, vadakat terelő juhászok; lehetnek konzervatív családanyák; de lehetnek büszke melegek, vagy épp leszbikus menedzserasszonyok is. A lényeg, hogy mindenki találjon rá a saját útjára, és ebben leginkább segítsük, semmint akadályozzuk a bizonytalankodókat. Én így érezném tisztességesnek és építőnek.