"Úgy lesz, mint azzal az emberrel, aki idegenbe készült. Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, azután útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, s másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. Aki egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette urának pénzét..." Mindannyian ismerjük a talentumokról szóló jézusi példabeszédet. Ezerféle tanulságot hordoz. Világosan kimondja, hogy különbözőek vagyunk; rátermettség szempontjából ordítóak a különbségek ember és ember között. Rögzíti azt is, hogy csakis rajtunk áll, mit kezdünk kapott erőforrásainkkal. Elgondolkodtat tehetség, szorgalom és intellektuális útkeresés dolgában. Egyről azonban ritkán beszélünk. E példázat az optimális kockázatvállalás kapcsán is kitűnő tanmeseként szolgál.
Józan honpolgárként mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a felelőtlenség nem jó bolt. Százhatvannal száguldozni ismeretlen erdei utakon... feltenni minden pénzünket egy egyszínű király-kilencesre... Persze, ismerünk olyanokat, akik így élnek, ugyanakkor a talentumokról szóló példabeszéd pont arra hívja fel figyelmünket, hogy a másik véglet sem optimális. Amit elásunk, amit kivonunk az egészséges körforgásból, amit elrejtünk a világ szeme elől az talán megmarad nekünk, de bizonyosan nem fejlődik tovább, s nem terem semmiféle csodát. Márpedig azért születtünk a Földre, hogy alkossunk, gyarapítsunk, teremtsünk - mindenféle értelemben.
Még a pénzügyi vonal a legkevésbé kínos. Simán lehet, hogy óvatos duhajként nem fogunk kockázatos vállalkozásokba, nem tőzsdézünk, s nem költözünk Las Vegasba. Katonásan félreteszünk a havi fizetésünkből, s megtakarításainkat állampapírokba, esetleg ingatlanba fektetjük. Ez a létforma a legkevésbé sem katasztrofális. Bár a nagy kiugrás lehetőségét nem hordozza magában, de a stabil kispolgári jólétet biztosítani képes - sokan élnek is e recept szerint. A versenypóker - mely nagyszerű terepasztala a hétköznapi létezésnek - mindazonáltal kifejezetten bünteti az effajta kockázatkerülést. Ismerek olyanokat, akik igyekeznek mindig biztosra menni, s kizárólag prémium lapokkal indulnak csatába. Ők azok, akik rendszerint sokáig versenyben maradnak (hiszen csaknem mindig dobnak), ám a végére elfogynak, hiszen a vaktétek felzabálják a zsetonkészletüket. Jellemzően pont akkor esnek ki, amikor a pénzdíjas helyek már csak karnyújtásnyira vannak...
Az óvatosság az egészség terén sem árt, persze ezt is túlzásba lehet vinni. Számomra kevés megmosolyogtatóbb létezik, mint egy valódi hipochonder. Az még a legkisebb gond, hogy rengeteg idejét és energiáját felemészti az orvosi cikkek olvasása, illetve a különböző tünetek megszállott keresése önmagán. De amikor elkezd emberkerülővé válni, félni a tömegközlekedéstől, maszkot hordani mindenütt, olyankor már a saját létezését teszi borzasztó kényelmetlenné önmaga számára. További fokozat, amikor mindenkivel csak a félelmeiről, a lehetséges betegségeiről képes beszélni, ezáltal a világ számára is elviselhetetlenné válik. Totális pszichikai öngól, hisz épp azt a jólétet teszi tönkre, amit - az egytalentumos szolgához hasonlóan - oly nagyon megóvni kíván. Pedig a recept nagyon egyszerű: minél többet sportolni, aludni és szexelni. Ez mind garantáltan egészséges és bármelyiket tesszük is, bizonyosan nem gondolunk közben semmiféle betegségre.
Talán a legtragikusabb attitűd mind közül, amikor valaki a párkapcsolatát kívánja megóvni a kockázatkerülő szolga módjára. Ha a társát nem is ásná el, de legszívesebben bezárná a házba, eltiltaná a barátaitól, vagy csadorba, burkába öltöztetné. Lélektanilag pont ugyanabból a kishitűségből fakad, mint a fentiek, azonban még azoknál is jóval mérgezőbb vonásról van szó. Egyrészt azért, mert itt felüti a fejét a morális szál is: már nem csupán önmagát teheti tönkre az örök aggodalmaskodó, de a másiknak is jócskán árthat. Másrészt azért, mert a pénzügyi kockázatkerülők és a hipochonderek jó eséllyel megúszhatják a nagyobb katasztrófákat. A betegesen féltékenyeknek erre esélyük sincsen: gyakorlatilag borítékolható, hogy tönkreteszik, szabályosan megfojtják a szerelmet. Amikor elássuk talentumainkat, olyankor lehetetlenné tesszük, hogy azok kamatot hozzanak, de abban legalább biztosak lehetünk, hogy érintetlenül megmaradnak. A szerelem nem ilyen természetű. Ha hét lakat alá zárjuk, nem csupán azt kockáztatjuk, hogy nem nő nagyra, nem teljesedik ki, nem formálódik életre szóló intimitássá, de garantáltan el is sorvasztjuk; nem marad belőle se parázs, se hamu.
"Szükséged van arra, hogy mindig megújulj, és hogy soha ne elégedj meg se a megszokottal, se pedig a jól beválttal. Ne menj soha biztosra!" - ezek már Őze Áron szavai, melyeket a színház világával kapcsolatban fogalmaz meg, de érvényük jóval általánosabb. Természetesen mindenki maga dönt a saját létéról, kockázatairól, portfólióiról. De sosem fogunk élni igazán, ha minden lélegzetvételünket a görcsös ragaszkodás jellemzi. Még én is csak tanulgatom, de mernünk kell okos kockázatokat vállalni.