Fekete László tavaly a rá jellemző módon ünnepelte 65. születésnapját: fiával grillcsirkeevő versenyt rendeztek. Ami engem illet: ha nagyon éhes vagyok, egy felet biztosan le tudnék gyűrni. Nos, a szülinapos meg sem állt ötig, s Miki fia is befalt vagy négyet. Az utolsó falatokat már egyikük sem kívánta igazán...
Így megy ez. Kevés alapvetőbb igazság létezik, mint a csökkenő határhaszon elve. (Aki tanult közgazdaságtant, pontosan tudja: ez olyan törvényszerűség, amely rendszerint már a legelső előadáson elhangzik, hiszen valójában ebből következik minden.) Az első falat piszkosul jólesik. A másodikat is élvezzük. Aztán ahogy kezdünk megtelni, egyre kisebb az örömérzet. Egy idő után már inkább teher a lakmározás, mintsem élvezet. Számos filmremeket ismerünk, amely ilyen-olyan módon feldolgozza a témát. A legkönnyedebb a Különben dühbe jövünk sör-virsli versenye; a két lezser jómadárnak természetesen meg sem kottyan a brutális mennyiségű ital-étel. Az 1967-ben forgatott Bilincs és mosoly ennél azért komolyabban veszi a kérdést: a Paul Newman által alakított főhősnek - fogadásból - ötven főtt tojást kell elpusztítania. Itt már nem mosolygós a vége... A legdurvább persze A nagy zabálás című mozi, melyről Kornis Mihály azt írta: "Ez a film nagyon jó, de nem lehet szeretni. Hibátlan műalkotás, csak épp irtózatot kelt bennem."
A csökkenő határhaszon elvéből számos érdekes dolog következik. Amikor például a francia nőket kérdik karcsúságuk titkát faggatva (és tényleg: Párizsban járva négy nap alatt mindössze egyetlen kövér lányt láttam), rendszerint elmondják, hogy ők is igent mondanak minden finomságra, ám szigorúan egyetlen apró kóstoló erejéig. Ez egy tökéletes stratégia, hiszen tudjuk: minden egyes falat pont ugyanakkora kalóriabevitelt jelent, akár jólesik, akár nem. Na most ők pont azt az egyetlen falatkát nyelik le, amelyik a legnagyobb élvezetet nyújtja. Ez a mértékletesség háttérmatekja. No de hagyjuk is az evést - valójában minden tevékenység kapcsán igaz, hogy a csúcson - még jóval a csömör előtt - érdemes abbahagyni. Vegyünk például egy randit bimbózó szerelem idején! Hány fiatal követi el azt a hibát, hogy túl sok időt töltenek együtt? Ha bármelyikük azt érzi, érzékeli, hogy jó volt a találkozás, de már kezd laposodni a beszélgetés; hogy fél szemmel már az órát lesi; hogy lenne más dolga és menne már; úgy a legjobb azonnal felállni és elköszönni - már így is kicsit késő. Ugyanez a helyzet az érzelmekkel, a bókokkal és a figyelmességgel: még véletlenül sem szabad elárasztanunk a másikat. Ha valaki képes úgy adagolni mindezt, hogy a szeretője egy kicsit mindig éhes maradjon, az igazán profi módon menedzseli párkapcsolatát. Vagy gondolhatunk egy kiöregedő rockzenekarra, amelyik idestova a huszadik búcsúkoncertjét rendezi. Van ennél szánalmasabb? Persze hogy van: ha egyre kevesebben érkeznek ezekre a bulikra...
A csökkenő határhaszon elve nem csupán a fogyasztást határozza meg, de ezen keresztül a termelést is. Ha minden sarkon felállítanánk egy grillcsirkesütő lakókocsit, sokszorosát termelve annak, amit a lakosság - beleértve a jó étvágyú Fekete családot is - elfogyasztani szeretne, úgy a túlkínálat kezdetben árcsökkenést, később sokak számára eladhatatlan csirkéket és csődöt jelentene. S hogy mi az a húsmennyiség, amely az optimális nyereségszintet biztosítja a teljes szektor számára? Ember legyen a talpán, aki megmondja... Ez azért is nehéz kérdés, mert már a társadalom összetétele sem statikus. Ám ha a demográfiai helyzet hosszú időn át állandó volna; ha mindenki kizárólag belső piacra termelne és megszűnne minden export-import tevékenység, még akkor is számos tényező befolyásolná a fogyasztás szintjét: alternatív termékek, divatok, ideológiák stb. Nincs az a mérnök, aki íróasztal mellett precízen kiszámolhatná, hány grillcsirke, pamutzokni, sícipő, vagy elektromos autó legyártása volna optimális. Pedig megpróbálták; a tervgazdaság erről szólt, s valójában ezt a borzalmas, csapnivaló hatékonyságú világot sírja vissza mindenki, aki a szabad piac kritikusa, tegye ezt zöld-, vagy bármiféle ideológiai megfontolásból. A kommunista-lelkű ilyenkor persze felszisszen: jó-jó, de ha az állam legkitűnőbb koponyái sem tudják üzembiztosan megoldani e matekfeladatot, úgy a piac szereplői vajon hogyan tudják majd? A válasz az, hogy sehogy. És nem is kell nekik. Volt is ebből baj a kapitalizmus korai, éretlen szakaszában - a túltermelési válságról mindannyian hallottunk, amikor tonnaszámra szórták a tengerbe a kávét, vagy azzal fűtötték a gőzmozdonyokat. Manapság a profitérdekelt cégek rengeteget számolnak, terveznek, kalkulálnak, ám náluk ezzel együtt is belefér az, hogy akár tévedhetnek is. Ez egyrészt azért nem jelent tragédiát, mert szükség esetén képesek gyorsan reagálni és korrigálni - erre az állam képtelen. Másrészt azért, mert sokan vannak, és e sok apró tévedés akár ki is egyenlítheti egymást - az állami tervgazdaság esetén nem létezhet ilyen kompenzáció. Harmadrészt - és főként - azért, mert tévedéseik következményeit maguk viselik, nem az adófizető polgár.
Ami engem illet: még a legjobban teljesítő kormányzat sem tud meggyőzni arról, hogy az állam jó gazda. És a végrehajtó hatalomnak nem csupán a termelésbe nem szabad beleszólnia, de természetesen az árképzésbe sem. (Legfeljebb úgy, ha adót csökkent.) Már a covid és a szankciós infláció idején is elleneztem az ársapkákat, most kifejezetten értetlenül állok a Kulturális és Innovációs Minisztérium múlt heti törvényjavaslata előtt, amely az újonnan megjelenő könyvek kapcsán korlátozza az adható kedvezmény mértékét... Értem én, hogy ez sem magyar ötlet, hanem uniós kezdeményezés, ám attól még tökéletesen ostoba adminisztratív korlát. Az államnak az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy ki mit és mennyit gyárt; hogy azt mennyiért, vagy milyen kedvezménnyel értékesíti. Minden ilyen apró lépés a tervgazdaság felé terel bennünket, ezeket érdemes határozottan elutasítani.
A legtöbb közmondásnak megvan a maga ellentétpárja. (Már ez önmagában is igazolja, hogy a nagy életbölcsességek jó része tökéletes ostobaság, abszolút téveszme.) Ami engem illet: "a jóból sosem elég" helyett a "jóból is megárt a sok" mellé teszem le a voksom. A mértékletesség nem valami elvont, homályos erény, amely a szent könyvek szerint belépőt biztosít a mennyországba; sokkal inkább józan matek, amely segít kimaxolni az életet és mindennemű nyereséget. Ha valaki megérti a csökkenő határhaszon elvét - és ugyan ki ne értené? -, annak onnantól kezdve beszélhet bárki tervgazdaságról, szocializmusról, a kapitalizmus csődjéről - csupán egy legyintés és egy félmosoly lesz a válasza.
