Valójában értem én a baloldalt. Sok évtizedes történelmük során sem építő gondolatokkal, sem pozitív tettekkel nem dicsekedhetnek. Csak a pusztítás és az erőszak az, amiben kiteljesedni képesek, legyen szó utcai agresszióról, kommunista diktatúráról, a középosztály megnyomorításáról, vagy épp a különböző identitások eltörléséről. 1956 egyébként sem az ő ünnepük, hiszen szellemi örököseik akkoriban is az elnyomók oldalán álltak. Jómagam a legkevésbé sem csodálkozom azon, hogy a legszentebb magyar forradalom emléke ma is csupán egy eszköz számukra, mellyel szemétkedhetnek, trollkodhatnak, aljas módon beleköthetnek bármely politikai ellenfelükbe, aki a téma kapcsán megszólal.

Október 9-én Orbán Viktor - a felé áradó strasbourgi gyűlöletcunamira adott válaszaként - a valaha volt legjobb EP-beszédet rögtönözte. Minden gondolata parádés, egyetlen egyet kivéve: "Tisztelt Bizottsági Elnök Asszony, a lehető leghatározottabban utasítom vissza azt, amit mondott. Minden analógia és összehasonlítás, ami a magyar 56-os szabadságharcosokat veti össze Ukrajnával, tévedés és meggyalázása a magyar szabadságharcosok emlékének. Semmi közös nincsen 56-ban, meg az ukrán-orosz háborúban." A valóság ezzel szemben az, hogy a két esemény nagyon is összevethető. Ami feltétlenül hasonló: mindkét alkalommal egy formálisan független államot ért katonai agresszió; 68 évvel ezelőtt a Szovjetunió, két és fél éve Oroszország részéről. Ez mindenképpen egy lényeges egyezés, még akkor is, ha minden egyéb körülmény merőben eltérő. Nem is érdemes belemenni, hiszen napestig lehetne sorolni a különbségeket. Legyen elég annyi, hogy a magyarság a saját diktatórikus, kegyetlen, kommunista vezetését kívánta elzavarni, nagyapáinknak eszükbe sem jutott, hogy a világ egyik legerősebb hadseregével kéne megmérkőzniük, gyakorlatilag fegyvertelenül. Egy szabadságszerető nép belső felkeléséről beszélünk, szemben az orosz-amerikai konfliktussal, melyet most épp az Ukrajna nevű harcmezőn vívnak. De akárhogy is: formálisan komoly hasonlóságot mutat a két történelmi esemény.

Tegyük hát rendbe a kérdést! Magyar szemmel a legfőbb különbség az, hogy 1956-ban a szovjet agresszió elszenvedői voltunk, míg a jelenlegi háborút tekintve abszolút kívülállók vagyunk. Akkoriban semmire sem vágytak jobban felmenőink, mint hogy a szabad világ katonái kipofozzák a Vörös Hadsereget a Kárpát-medencéből. A nyugati országok polgárai és politikusai azonban a legkevésbé sem támogatták e magyar álmot. Mindössze 11 évvel voltunk túl a második világégés lezárásán - a kutya sem akart újabb háborút Európában. Inkább fogja be a pofáját és tűrje a kommunista elnyomást ez a kis tízmilliós nemzet - vélekedtek - de a magyarok szabadsága nem ér annyit, hogy újra lángba boruljon a kontinens. Ez egy végtelenül önző, de abszolút érthető álláspont. 2022-től kezdve azonban a Nyugat 180 fokos fordulatot vett. Szemben a 68 évvel korábban tanúsított passzivitásukkal, most BÁRMIT kockáztatnak Ukrajnáért. Akár az atomháborút is. Hogy miért teszik? Üzleti érdekből? Világhatalmi célból? Ideológiai alapon? Vagy egyszerűen csak viszket a seggük, mert rég volt már csihi-puhi errefelé? Szinte mindegy is. A lényeg: az európai mainstream attitűd változott, nem mi. A magyar kormány pontosan ugyanazt képviseli, mint amit a Nyugat képviselt annak idején: legyen béke, szinte mindegy, milyen áron. Értelemszerűen van abban önzés, hogy nem akarunk sem meghalni, sem tönkremenni Ukrajnáért. Csak mocsok és szemellenzős dolog az, hogy ami 1956-ban tök oké volt mindenkinek, az most ördöginek és elfogadhatatlannak számít. 

„Pont ’56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált két és fél évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát, ennyi ember halt meg, ennyi területet vesztett. Mondom még egyszer: az ő joguk, szuverén döntésük, megtehették, de ha minket megkérdeztek volna, akkor mi nem tanácsoltuk volna, azért, mert ’56-ban az lett, ami lett. Mert megtanultuk, hogy itt óvatosnak kell lenni, és óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé.” Ezek már Orbán Balázs három héttel ezelőtti, nagy port kavaró mondatai. A baloldal keselyűi persze rögtön lecsaptak rá és a világ minden fórumán botrányt kiáltottak, miközben tökéletesen legitim a miniszterelnök politikai igazgatójának gondolatmenete. Az öncélú hősködés nem más, mint őrült felelőtlenség. Még az önkéntes alapon vállalt honvédő háború is - amely a harctéri fegyverfogás egyetlen elfogadható esete - totál értelmetlen, ha nincs esély a katonai győzelemre, ugyanakkor jelentős áldozatokat kíván. Ha lehetséges, úgy minden esetben a tárgyalásos megoldást érdemes választani. 1956-ban ez szóba sem jött, 2022-ben azonban - rögtön a háború kirobbanását követően - már meg is szövegezték a békeszerződést, csupán az aláírás maradt el. Egészen biztos, hogy az amerikai fegyverlobbin, illetve pár tucat egyéb üzletemberen kívül mindenki más jobban járt volna, ha azon melegében le is zárják a konfliktust.

A Heti Válasz podcast tegnapi adásában Rainer M. János történész így fogalmaz: "Amit Orbán Balázs előadott, az a Kádár-korszak lappangó értelmezése volt 1956-ról. Hogy tudniillik nem volt annak semmi értelme. Miért beszélünk akkor nemzeti ünnepről?" Ő is azon ellenzékiek egyike, aki beleáll a műbalhéba és eljátssza a felháborodottat. Pedig ő aztán elég értelmes ahhoz, hogy különbséget tudjon tenni egy historikus esemény (amelynek utólag ismerjük a végét) és a jelenkor között. A magyar történelem hemzseg az olyan hősöktől, akiknek főhajtással adózunk, akiket évszázadokon át ünneplünk, ám visszatekintve egész másként jártunk volna el, ha a helyükben lettünk volna. Az égvilágon semmi tiszteletlenség nincs abban, ha elgondolkodunk azon: egy-egy hősi kiállás megérte-e a hozott áldozatot. Nyilvánvaló, hogy 1956 hatása óriási. Hatott Kádárra és az egész magyar nómenklatúrára; hatott a teljes szocialista blokkra, sőt hatott az egész világra. Elérte azt, hogy Magyarországon a továbbiakban ne lehessen sztálini rémuralmat folytatni. Ezt senki nem vitatja el, Orbán Balázs a legkevésbé.

Rainer M. János jól látja: "Most Magyarország tesz úgy, mint a Nyugat 56-ban." Ám mivel ő maga is az Orbán-fóbiások egyike, rögtön el is kezdi mentegetni a 68 évvel ezelőtti passzivitást. Ilyen meggyőző mondatok hagyják el a száját: "Időközben eltelt majdnem hét évtized. Egy csomó minden megváltozott. Megváltozott a percepció, az érzékelés, hogy hogyan lehet egy ilyen konfliktust, amelyben két valóban szuperhatalomnak nevezhető entitás kerül konfliktusba, és el lehet már képzelni olyan eseteket, amikor ez a nagyon egyszerű, faék egyszerűségű dichotómia az egy összetettebb tér."  Ez a nyelvtani és fogalmi zűrzavar annyit tesz: a Nyugat akkor még sík hülye volt, mert azt hitte, hogy az atomháborút kockáztatja, ha bármit is lép, szemben a mai helyzettel, amikor bölcsen megtalálják azt az arany középutat, amellyel nem kockáztatják az eszkalációt... Amikor egy szakértő elkezd ködösen fogalmazni és idegen kifejezésekkel dobálózni, a legtöbbször biztosak lehetünk benne, hogy ordas nagy kamuzás az egész. Ahogyan most is. (Később kifejti, hogy az Egyesült Államok előtt 1956-ban is egy sor diplomáciai lehetőség állt, csak magasról tettek az egészre. Arról viszont egy szót sem szól, mitől biztonságosabb ma az orosz medve hergelése, mint annak idején.)

Pár napja az ellenzéki sajtó - Telex, HVG - egykori osztálytársamba, a biztonságpolitikai elemző Somkuti Bálintba is beleszállt. Hadtörténész barátom így fogalmazott az Ultrahang podcastjában: "Ezek a cselekvési minták mindig arra visznek engem, hogy feltegyem a kérdést, a Nyugat vajon mennyire gondolja komolyan ezt az egészet és milyen jó, hogy 56-ban nem segítettek bennünket, mert lehet, hogy mi is úgy jártunk volna, mint az ukránok.” A baloldali újságírók természetesen beérik az indulatkeltéssel, s eszük ágában sincs, hogy az ehhez hasonló "botrányos" mondatokat végiggondolják, kielemezzék. Mert ugyan megmásíthatatlan tény, hogy a Nyugat annak idején elfordította a fejét és teljes mértékben cserbenhagytak bennünket. Ám ettől még el lehet játszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha... A legrosszabb forgatókönyv az atomháború - ez nyilván még az elkövetkező Kádár-világnál is tragikusabb. A katasztrófák sorában második helyen áll az Ukrajnához hasonló helyzet: a hazánk területén hagyományos fegyverekkel vívott elhúzódó háború, melyben emberek tízezrei vesznek oda, s kősivataggá válik az ország. Én erre sem szavaztam volna. Az egyetlen pozitív szcenárió a nagyhatalmak tárgyalása és megegyezése lehetett volna, azonban az USA erre sem volt hajlandó; a tengerentúliak a kisujjukat sem mozdították értünk. Inkább sietve megnyugtatták a szovjet vezetést: ők bizony a legkevésbé sem fognak beavatkozni.

Amióta az eszemet tudom, ezt látom: a baloldal fikáz és hergel; ráadásul a lehető legprimitívebb szinten. Véleményvezéreik pontosan érzékelik, hogy Orbán Balázs és Somkuti Bálint gondolatai abszolút legitimek, azokkal az égvilágon semmi gond sincs, azonban politikai küldetésüknek tekintik, hogy óriási lufit fújjanak a semmiből. Az ellenzéki birka tömeg pedig lelkesen bégeti vissza az összes ökörségüket, hiszen ők aztán valóban képtelenek különbséget tenni magyar és ukrán álláspont; az áldozatok és a túlélők szempontja, valamint a történelmi múlt és a jelen valósága között. Egy biztos: a nyitott gondolkodás luxusát meghagyták nekünk, ők ilyesmiben nem utaznak. Mi pedig ne legyünk szégyenlősek: nincs az égvilágon semmi tabu 1956 körül. A hősök hősök maradnak, mi pedig adjunk hálát az Égnek, hogy nekünk nem kellett, s remélhetően a jövőben sem kell azzá válnunk.