Ukrajna lakói tömegesen menekülnek a háború elől. Már jócskán túl vagyunk a másfél millió főn, de még messze a vége; ez a szám akár ötmillióig is emelkedhet. Egyesek konkrét elképzelésekkel indulnak útnak rokonokhoz, barátokhoz, Nyugat-Európában élő ismerősökhöz; sokak számára azonban ez most csupán utazás az ismeretlenbe, utazás egy idegen helyre. Ők joggal érezhetik: mindenütt rossz, de legrosszabb otthon.

Minden esetben, amikor határátkeléssel járó migrációról - ki- és bevándorlásról, avagy valódi menekültáradatról -  beszélünk, érdemes tisztán és világosan látni az egyes szereplők morális és egyéb aspektusait. A legfontosabb karakter természetesen a mozgásban lévő egyén. Erkölcsi tekintetben legfeljebb két dolgot lehet számonkérni rajta: felelősségteljesen jár-e el leszármazottaival (hagy-e magára kiskorú gyermeket), illetve betartja-e a fogadó ország törvényeit. Ami a második szereplőt, a kibocsátó országot illeti, morális helyzete meglehetősen szimpla. Hacsak nem körözött bűnözőről, illetve jelentős adótartozást felhalmozó állampolgárról van szó, a kivándorlás semmilyen módon nem korlátozható. Ahogyan mélyen erkölcstelen volt a szocialista vasfüggöny, ugyanannyira elfogadhatatlan Ukrajna döntése is, melynek értelmében gátat szab a felnőtt férfiak távozásának. Egészen nyilvánvaló, hogy egyetlen civil sem köteles fegyvert fogni a hazájáért, még akkor sem, ha valódi honvédő háborúról van szó. (Szíve-joga minden fanatikusnak, hogy felvegye a kesztyűt az oroszokkal, akár oly módon, hogy biztonságos nyugat-európai bázisáról tér haza szülőföldjére. De e hősies önfeláldozásra senki sem kényszeríthető.) A harmadik szereplő a befogadó ország, melynek morális kötelességei kapcsán jelentős viták zajlanak Európa-szerte, az utóbbi nyolc évben különösen erős indulatokkal tarkítva.

Érdemes odafigyelni a magyar kormánnyal kevéssé szimpatizálók hangjára. Ceglédi Zoltán egy hete így beszélt az ATV Öt című műsorában: "A menekültügy elképesztően fontos. Én azt látom, hogy a másik, ami összeomlott, és konszenzusa volt a teljes magyar politikai elitnek, hogy Magyarországon migránsozni kell. Migránsszámlálót kell kirakni, meg kegyetlenkedni kell a menekültekkel, meg oda kell verni, mert a magyar ezt akarja." Mire Konok Péter: "Tudod mi a baromi látványos? Hogy már a Fidesz kommunikációjában a menekült szó eleve elhangzik. Nem migráns, hanem menekült." Ha ezeket a dumákat egy külvárosi kocsmában csípnénk el, csak legyintenénk. Ezek a srácok azonban nem iskolázatlan prolik, hanem nagyon is képzett véleményvezérek, akik pontosan tudják a különbséget a gazdasági bevándorló és a háború elől menekülő ember között, mégis - a félrevezetés legnyilvánvalóbb céljával - ezeket összemosva igyekeznek valódi zavart kelteni a fejekben. Nos, kedves Zoli és Peti, a magyar nép nem ennyire hülye. A többség - akárhogy is erőlködtök - képes ezeket elkülöníteni. A MIGRÁNS kifejezésen a gazdasági bevándorlót értjük, aki nincs közvetlen életveszélyben, hanem egy jobb élet reményében valamely gazdag országban szeretne letelepedni. (Ha háború sújtotta területről is érkezik, már a sokadik határt lépte át azóta.) A MENEKÜLT ezzel szemben az, aki az életét menti, s közvetlenül háborús térségből érkezik. Lehet cizellálni a kérdést olyan lényeges elemekkel, mint hogy az érintettek rendelkeznek-e megfelelő okmányokkal, kijelölt határátkelőket céloznak-e, betartják-e az előírásokat stb, azonban a legfontosabb különbség értelemszerűen az alapmotiváció. Muszáj ezeket tisztán látni, s emellett nem árt, ha Ceglédi Zoltán és Konok Péter szándékait is értjük. Az ő indíttatásuk kettős. Először is egy olyan fals képet szeretnének festeni, mely szerint a kormány álláspontja e téma kapcsán jelentősen megváltozott (ami azt jelentené hogy korábban tévedtek). Természetesen szó sincs erről. Két egészen eltérő problémát látunk, melyeket csupán az köt össze, hogy mindkét esetben népvándorlásról van szó. Minden egyéb elem markánsan eltérő, így az összevetés is értelmetlen - a kabinet mindkét jelenségre megfelelően reagált. Ceglédiék másik motivációja a kormány lejáratásán túl az, hogy ők maguk mélyen baloldaliak. Ők valóban hisznek a korlátlan bevándorlás nyugati eszméjében, s valamiért azt remélik, hogy ha rafináltan összeboronálják e két jelenséget, úgy a magyar átlagpolgár attitűdje is megváltozik, s idővel jó képet vág majd a délről érkező muzulmán tömegekhez is. Alig hiszem, hogy ezt bárki is bekajálja.

Ha a befogadó országok morális attitűdjét tekintjük, ez optimális esetben az evangéliumi útmutatásra épül. Jézus tanításában nem sok baloldali elemet találunk, mindazonáltal az irgalmas szamaritánus példázata a migráció kérdése kapcsán kifejezetten jó alapnak tűnik. Mindenki ismeri a sztorit: egy pap és egy levita is érzéketlenül elsétál a véresre vert, félholt ember mellett, csakis a szamaritánus az, aki sebeit bekötözi, magával viszi, gondoskodik róla. E történet gyakran előkerül, ám rendszerint a korlátlan altruizmus alátámasztásaként, holott ennek nyomát sem látjuk. A példázat hőse nem egy életképes, egészséges embert vesz a pártfogásába, hogy aztán egy életen át pátyolgassa és eltartsa. Arról sincs szó, hogy az útonállók még a közelben lennének, s neki az életét kéne kockáztatnia a másikért. Csupán egy teljesen vállalható, az adott tragédiával arányos mértékű, egyszeri segítségnyújtásról van szó, mely a helyesen cselekvő számára lényegesen több elégedettségérzetet nyújt, mintha megspórolta volna az adott idő-, energia- és anyagi ráfordítást. Ezt hívják értelmes jótékonykodásnak. Ilyen az is, amikor vért adunk; amikor a sajátunkból adományozunk; amikor önkéntes alapon végzünk bármiféle karitatív tevékenységet. Amikor nem hagyjuk cserben felebarátunkat. Nekünk apróság, a másiknak talán az életet jelenti.

Visszatérve a hazájukat elhagyókhoz, a magam részéről nem csupán a háború elől menekülőket, de az afrikai, ázsiai, és latin-amerikai migránsokat is tökéletesen megértem, akik egy jobb élet reményében észak felé veszik az irányt. A helyükben én magam is felkerekednék, bár azt azért nem gondolnám, hogy bárkinek is kötelessége volna, hogy utamat egyengesse. Valójában azon csodálkozom, hogy miért lépnek ilyen kevesen, s miért ragaszkodnak tömegek - kívülálló szemével nézve - totálisan élhetetlen szülőföldjükhöz. Ritkán beszélünk például Szibériáról, ahol nem kevesen élnek önszántukból, szabad akaratukból. Norilszk, a világ legbarátságtalanabb városa például csaknem 180 ezer lakost számlál, miközben évi 270 napig hó borítja, nem ritka a -50 fok hideg, pokoli a légszennyezettség és másfél hónapig fel sem kel a Nap. Ejtsünk szót az Alaszkában, Kanadában és Grönlandon élő eszkimókról is! A kanadai statisztikai hivatal felmérése szerint az ország sarkvidéki részén a fiatalok annyira kilátástalan életet élnek, hogy harmincszor gyakrabban követnek el öngyilkosságot, mint az átlag kanadaiak. A gyerekek jelentős része láncdohányos, s jellemzően alkohol- és drogproblémákkal is küzdenek. Bevallom: nem igazán értem ezeket a jelenségeket. Az ember a saját bőrén érzi, ha rossz helyre született. Dermesztő hideg van, elszigeteltség és borzalmas egyhangúság. Mi a fenéért nem csomagolnak össze és költöznek jócskán délebbre? A kanadai kormány immár évek óta futtat olyan programokat, amelynek célja az északi régióban élő fiatalok fejlesztése, motiválása. Miért nem abban segítik őket, hogy lelépjenek élhetetlen lakhelyükről???

"Magyarország a történelem jó oldalán áll." - mondta Margarítisz Szkínász, az Európai Bizottság alelnöke, amikor múlt héten hazánkban járt. „Amikor Magyarországra érkeztem, egyből a határra mentem, és igen pozitív benyomásokat szereztem. Rendezett körülményeket találtam, nem volt semmi pánik, és jól szervezett volt a menekültek fogadása. Külön elismerést érdemel, hogy a hatóságok és a civil szervezetek, valamint az egyszerű állampolgárok mind együttműködtek a menekültek fogadásában (...) Találkoztam a miniszterelnökükkel, akit nagyon felkészültnek találtam. Tökéletesen tisztában volt az európai helyzettel és a jelenlegi válság nemzetközi aspektusaival." - Szinte hihetetlen, hogy brüsszeli vezetőtől hasonló mondatokat hallunk - ilyenre nemigen volt példa ez elmúlt 12 év során. Az alelnök azt is nyíltan elmondta: az EU-nak nincs egységes migrációs politikája, és elsősorban ez okozhatott feszültséget az elmúlt esztendők során. Jó látni, hogy vannak józan arcok is a kontinensen, akik képesek különbséget tenni az egymástól oly idegen népvándorlási jelenségek között. Nekünk is ez lenne a dolgunk: szétszálazni és megérteni ezeket - minden érintett szemszögéből. Ha ezt megspóroljuk, ha hagyjuk, hogy elménkben növekedjék a káosz, úgy aligha fogunk tudni értelmes álláspontot kialakítani e húsba vágó kérdés kapcsán.

Az utóbbi tíz nap során sokan úgy érezzük magunkat, mintha a Trónok Harca fináléjában járnánk. Daenerys kapcsán mindig is sejtettük, hogy bujkál benne némi őrület, ám a fene se gondolta volna, hogy végül porig rombol mindent... Az első döbbenet után idővel reagálni is kell, s az ember azt hinné, hogy a tébolyra csakis a józanság lehet a válasz. Nos, a posztmodern jelenkorban már ez sem mindig igaz.

Tény, hogy kényelmes, langymeleg, elpuhult világban élünk. A civilizált társadalmak hosszú évtizedek óta nem láttak háborút (ha volt is, mindig biztonságos távolságban), s népszerűvé vált a gondolat, mely szerint ilyesmivel már nem is igen kell számolnunk a jövőben. Harckocsijainkat rózsaszínre festhetjük, a védelmi miniszteri pozíciókat civil nőkre bízhatjuk, s már-már elhittük, hogy egy hadsereg felépítésében sincs egyéb releváns szempont, mint a nemi és szexuális kisebbségi kvóták érvényesülése. Ezt a végtelenül puhány jelenkort csapta arcul Putyin értelmetlen és indokolatlan háborújával. A pofon akkorát csattant, hogy páran azonnal feleszméltek, s hirtelen felismerték a védelmi funkciók fontosságát. Úgy tűnik tehát, hogy nincs veszve minden, az emberiség alapvető immunrendszere még működik. Mindazonáltal döbbenetes látni, hogy bizonyos területeken - elsősorban a kultúra szférájában - alig pár esztendő alatt micsoda pusztítást vitt véghez a korszellemet fogva tartó woke-ideológia.

Ami azt illeti, még viccesnek is találhatnánk, milyen szinten kezd elhülyülni a nyugati ember. Amikor azt halljuk, hogy a milánói egyetemen le akarják állítani Dosztojevszkij oktatását, csak mert orosz íróról van szó, az ember tényleg nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen. Természetesen értjük az őskori-ókori, törzsi gondolkodási struktúrát, amelyben a másik nép minden tagja gyűlöletes és kiirtandó. Látjuk azt is, hogy a woke és cancel culture ugyanerre a végtelenül nyomorult és erkölcstelen alapra, a kollektív bűnösségre épül. (Ha a nácizmus a németekhez kötődik, úgy minden német bűnös a mai napig. Ha a feketéket fehérek hurcolták el rabszolgaként, úgy azért minden fehér ember felelős az emberi kor végezetéig.) Igen ám, de ezúttal mégiscsak egy európai egyetemről van szó! Már itt is átvették az irányítást a totális idióták? Számít az valamit, hogy Dosztojevszkij immáron több mint 140 éve halott? És az, hogy éveket töltött szibériai munkatáborban? Hogy a nemzetiségén kívül az égvilágon semmi köze Putyinhoz? Nem is értem, hogy egy olyan világ, amely a nyitott társadalmakat élteti, a határok eltörlését és a nemzetállamok megszüntetését sürgeti, miért épp nacionalista alapon hirdet kollektív felelősséget. Putyin nem csupán orosz, de fekete öves dzsúdó mester is. Miért nem a cselgáncsozókat kéne gyűlölnünk miatta? Ők pont annyira tehetnek az Ukrajna elleni agresszióról, mint ahogy az átlagos orosz polgárok. Csütörtöki cikkében Vona Gábor tökéletesen fogalmaz: "Mindenkit óvnék az új elmebajtól, amely az orosz kultúra általános tagadása és tiltása. Egyrészt mérhetetlenül gyermeteg, másrészt igazságtalan, végül kontraproduktív is. Az ilyen az oroszokat csak egységfrontba tömöríti, ahelyett hogy segítené megerősödni az ottani háborúellenes hangokat. Nem arra van szükség, hogy összemossuk Tolsztojt, Dosztojevszkijt és Bergyajevet Putyinnal, hanem fordítva, hogy elválasszuk egymástól." (Az egyetem rektora - látva az online reakciókat - végül úgy döntött, hogy mégiscsak megtartják a Bűn és bűnhődés kurzust.)

Hasonló történt a délnyugat-angliai Exeter hangversenytermében is, ahol a február 24-én, az agresszió első napján a közönség egy része gyakorlatilag fellázadt Csajkovszkij ellen, s hangosan kifogásolta, hogy e rettenetes napon miért kell orosz zeneszerző művét hallgatniuk. Madaras Gergelynek, a zenekart dirigáló karmesternek kellett lenyugtatni a publikumot: "Ez a mestermű ma arra emlékeztet, milyen törékeny is az emberi élet. Pacifista és humanista lévén elutasítok mindenféle erőszakot és az agresszió összes formáját. Hiszek abban, hogy egyetlen politikai érdek sem lehet fontosabb az emberi életnél. Tudom, hogy ezzel Csajkovszkij is egyetértene." Egy ilyen esemény nem csupán azt példázza, hogy milyen szerencse, ha van a közelben egy józan magyar, de rengeteget elárul a posztmodern civilizációk általános mentális állapotáról is. Most képzeljük el: Nagy-Britanniában járunk, egy komolyzenei hangversenyen. Nem egy perui kocsmában, vagy egy mozambiki nyomortelepen. A liberalizmus hazájáról, John Locke és John Stuart Mill szülőföldjéről beszélünk, ráadásul a magaskultúra egyik temploma a helyszín! Ha még itt is ilyen infantilis a hallgatóság, úgy mit kéne gondolnunk Föld további szegmenseinek tudati szintje kapcsán? 

Értesültünk arról is, hogy derékba tört a karrierje Valerij Gergijevnek, a világ egyik legjobb karmesterének. A bűne: nem ítélte el az ukránok elleni inváziót. Elbocsátották a Müncheni Filharmonikusoktól, s nem fogadják a világ egyetlen komoly hangversenytermében sem. Ez az eset nyilvánvalóan eltér a fentiektől, hiszen Gergijev - szemben Dosztojevszkijjel és Csajkovszkijjal - kortársa, barátja és támogatója Putyinnak. De vajon szükséges-e - főként egy olyan világban, amely önmagát sokszínűként definiálja -, hogy mindenki mindenről ugyanazt gondolja? A vezető politikusoknak muszáj állást foglalniuk a háború kérdésében, hiszen országokat képviselnek; részt vesznek az EU, a NATO, vagy épp az ENSZ közös döntéseiben; továbbá választóik felé is közölniük kell értékpreferenciáikat. Egy karmesternek azonban aligha ez a funkciója. Természetesen az ukránokkal együttérző közönség szíve-joga, hogy kifütyülje az agressziót támogató hírességet. Azokat a koncertszervezőket sem tudom hibáztatni, akik - kerülni kívánva a botrányt - többé nem hívják Gergijevet. A kérdés azonban mégsem ilyen szimpla. Vajon innentől kezdve ultimátumot kap a nagyvilágban tevékenykedő összes orosz futballista, jégkorongos, tudós és balett-táncos is? Nyilatkoznia kell Putyinnal kapcsolatos attitűdjéről az orosz földön született orvosoknak, mérnököknek, hidegburkolóknak is? Kötelező elvárás lesz mindenkivel szemben, hogy mindig, minden helyzetben okosan és erkölcsösen gondolkodjon? Mert ha igen, úgy aligha vásárolhatok többé a nyíltan kommunista érzelmű hentesemnél, s kizárt, hogy olyan miniszterelnök-jelöltet támogassak, aki valaha is kezet emelt a gyerekeire. És ugyanígy: a muszlim vallású bevándorlóknak is egytől-egyig nyíltan el kell határolódniuk a radikális iszlám minden egyes terrorcselekményétől. Muszáj látnunk, hogy mindez tökéletes nonszensz. Az erkölcs addig tart, hogy megfékezzük az agressziót, de még véletlenül sem megy odáig, hogy gondolatrendőrséget játszunk, hiszen ezzel csak újabb teret nyitunk az erőszaknak.

Putyin ámokfutása olyan rémtett, amelyből nem sokan jönnek ki nyertesen. Legalább annyit profitálhatnánk belőle, hogy végre elkezdünk kissé kijózanodni. Apró áldás lehetne a tengernyi átokban, ha végre felébrednénk a woke-ból, s eltörölnénk a cancel culture-t. Muszáj lenne megérteni, hogy a gyűlöletre nem a gyűlölet a válasz; hogy a bűn a tettekben nyilvánul meg, s nem a gondolat szintjén; hogy nem létezik kollektív felelősség, így elég Putyint és szűk körét büntetni, s nem kell az egész orosz népet. Legalább ennyit tanulhatnánk a történelemből, ha már derékig járunk benne. 

Orvos-Tóth Noémi, az ismert pszichológus legutóbbi könyve, a Szabad akarat egyik fő témája a pénzhez való viszonyulás, illetve annak lélektani lenyomatai. A szerző számos példán keresztül világítja meg, hogy felmenőinktől kapott mérgező örökségeink miként teszik tönkre emberi viszonyainkat. Klienseinek többsége párkapcsolati, vagy egyéb életvezetési problémával érkezik hozzá, s rendszerint meg sem fordul a fejükben, hogy nehézségeik hátterében az anyagiakkal kapcsolatos negatív attitűdjük áll. Arra pedig pláne nem gondolnak, hogy e mintákat generációk óta hordozzák. 

ORVOS-TÓTH NOÉMI

A könyv első története egy olyan férfihoz kötődik, akinek szülőfalujában általános érvényű igazságként élt, hogy "tisztességes munkával lehetetlen meggazdagodni". Ezt a nézetet vallották szülei is, aki dolgos parasztemberekként tengették napjaikat; ő maga is ezt az attitűdöt szívta magába felcseperedésének évei során. Még mielőtt belemennénk a sztoriba, érdemes egy percre elidőzni e világlátásnál, megvizsgálva mindazon ártalmakat, melyeket magában hordoz. Először is: ez a hozzáállás azt fogja eredményezni, hogy az érintettek bűnözőnek néznek minden tehetős embert, függetlenül attól, hogy honnan indult, miként szerezte vagyonát, s hogy mire használja azt. Másodszor: ha a gazdagságot a bűnös utakkal azonosítom, úgy elmém egy életen át azon fog dolgozni, hogy a lehető legszegényebb maradjak. Nem is tehetne mást, így van programozva; a kognitív disszonancia netovábbja lenne, ha a bőség felé terelne. Harmadszor: ahol a kétkezi munka önmagáért való érték, ott nincs helye a pihenésnek, az üdülésnek, de még a kielégítő mennyiségű alvásnak sem. Ez nem a hosszú és egészséges élet receptje. Negyedszer: ha az emberben nem alakul ki a megfelelő piaci szemlélet, úgy sosem lesz képes megérteni a körülötte lévő világot. Visszasírja majd a céhrendszert, vagy épp a kommunista tervgazdaságot. No de vissza Orvos-Tóth Noémi klienséhez: az ifjú a városba költözött, informatikát tanult, diplomát szerzett, s mikor kézhez kapta első fizetését, rém kínosan érezte magát. Többet keresett egyetlen hónap alatt, mint szülei fél év munkájával. Ez volt az a pont, amikor a családtagok távolodni kezdtek egymástól, hogy aztán idővel valóságos szakadék tátongjon közöttük. Emberünk egyre ritkábban látogatott haza, hiszen egyre kínosabbá váltak a csendek - immár egy világ választotta el őket egymástól. Nem egyszerű helyzet: a szülőknek idős fejjel kéne belátniuk, hogy nem volt igazuk; egy tökéletesen alaptalan tévhitben éltek. Ez talán egész létezésük alapját, évtizedek erőfeszítéseinek értelmét kérdőjelezné meg. Tudatos kívülálló szemével nézve mindez persze kissé megmosolyogtató, az elhidegülés pedig csaknem érthetetlen. A feszültség könnyűszerrel feloldható, elég csak abban maradni - az igazságtartalmától függetlenül -, hogy a szülők idejében egyszerűen szerényebbek voltak a karrierlehetőségek. Ily módon mindenki megőrizheti homlokzatát, s a családi kötelék sem sínyli meg. A könyvbéli sztori végül könnyes-katartikus módon zárul - hogyan is lehetne másképp egy pozitív hangvételű sikerműben -, ám e hepiendhez mindkét fél részéről szükségeltetik némi nyitottság. (Jómagam több mint harminc éve igyekszem áttörni azokat a falakat, melyeket szüleim építettek maguk köré. Lassan kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy úgy fognak eltávozni e földi létből, hogy valaha is őszintén beszélhettünk volna bármilyen lényeges kérdésről.)

Egy másik történetben fiatal szerelmesek játsszák a főszerepet, akik épp arra készülnek, hogy életüket összekössék. Megismerkedésüktől kezdve egészen eddig a pontig konfliktusmentes rózsaszín ködben lubickoltak, az előkészületek azonban viharos veszekedéseket hoztak életükbe. A srác szerény szertartást akar, a lány pedig fényűző lagzit. Meglehetősen szimpla és hétköznapi probléma, mondhatnánk, a háttérben azonban súlyos múltbéli emlékek dolgoznak. Orvos-Tóth Noémi kanapéján ülve mindketten visszarepülhetnek a gyermekkorukba, s feltárhatják - önmaguk és egymás előtt - miféle rejtett motívumok mozgathatják döntéseiket. A fiú visszaemlékezéseiben egy alkoholista, szerencsejáték-függő apa szerepel, s világossá válik, hogy ugyanazt a fojtogató érzést éli át az esküvői költekezés tervezésekor, mint amikor apja a szeme láttára játszotta el a házat a család feje fölül. A lány apja ugyanakkor utazó diplomata volt, aki minden egyes útjáról hatalmas ajándékokkal tért haza. A költekezés az ő lelkében a szeretettel és a biztonság érzetével kapcsolódott össze, míg vőlegényében ennek szöges ellentéte él. Feltárva a múltat, megismerve egymás hátterét már viszonylag könnyű út nyílik a megfelelő kompromisszumra. Természetesen semmi sem garantálja, hogy ezek a fiatalok a későbbiek során soha nem kapnak majd össze különböző pénzügyeken, de legalább tudni fogják, hogy honnan fúj a szél, s az ebből fakadó empátia a megegyezést is segíteni képes. (A magam részéről mindenesetre a külön kasszát favorizálom, ez minden ilyen jellegű problémát megold. Persze, még így is nagy áldás, ha a felek hasonló attitűddel viszonyulnak a pénzhez, de ha mégsem, az sem teremthet alapot a házastársi viharokra.)

A szerző számos további izgalmas esettel illusztrálja, miként visznek irracionális utakra a tudattalan tartalmak pénzügyi-üzleti döntéseink során. Bemutatja a státuszszorongás hatását Áron, a vállalkozó esetén keresztül, aki heteken át szabotálta egy - mindkét fél számára kedvező - szerződés aláírását. Csupán a sokadik terápiás ülés során került elő a frusztráló kép, melyben tárgyalópartnere megérkezik és látványosan kiteszi Maseratija kulcsát az asztalra... Visszatérő problémaként említi a "moneyshame" jelenséget, a szegénységgel járó kínzó szégyenérzetet. Elmeséli a falusi nyomorból érkező Viki esetét, aki még felnőttkorában is magán érezte a világ megvető pillantásait. Annyira röstellte külvárosi, zsebkendőnyi kis lakását, hogy egy férfit sem mert felhívni magához, s amikor randi után hazafuvarozták, inkább valami puccos, budai környékre vitette magát. Pedig ha tudatosult volna benne, hogy mindez mit sem számít, ha szerelmi vonzalomról van szó... Megismerkedhetünk Kingával, aki kitűnő és igen keresett grafikus, azonban pénzügyeit rém amatőr módon menedzseli; egyszerűen képtelen megkérni munkájának árát. A háttérben egy mohó anya emléke áll, láthatatlan béklyót pakolva rá, ha áralkura kerül a sor. Orvos-Tóth Noémi bemutatja még néhány kényszeres vásárló esetét, akik minden esetben a drága tárgyaktól remélik önbecsülésük megszilárdítását. Példái egyetlen közös szálra futnak fel: az érintett családokban mindenütt - generációkon át - hiányzott a feltétel nélküli, elfogadó szeretet. "A korán érkező jobbító szándékra a csecsemő még nem áll készen. Az éppen csak a világba pottyant kis élet önmaga határvonalait sem ismerve, a kint és a bent átmenetét ízlelgetve, a feltételnélküliségben lebegve tud annyira megerősödni, hogy később már eredményesen lehessen szembesíteni a korlátokkal. A kezdeti elvárásmentesség érleli meg a lelket arra, hogy később képes legyen megfelelni az elvárásoknak."

Számomra a könyv egyik legnagyobb tanulsága, hogy muszáj megkérdőjeleznünk mindent, amit hagyománynak nevezünk. A vaskalaposoknak elég annyi legitimáció, hogy "apád is így csinálta", ám a tudatos ember képes szembenézni azzal, hogy talán az apja se csinálta igazán jól. A szerző szavaival: "A család az életre nevel, de nem akármilyen életre, hanem arra, amit szüleink, nagyszüleink, dédszüleink ismertek." E helyütt is érdemes kimondani: a tradíció önmagában semmiféle értéket nem képvisel. Ha felmenőink pozitív mintákat hagytak ránk örökül, azokat érdemes továbbvinnünk, ám innentől kezdve nem poros hagyományként, hanem élő normaként tekintünk azokra. Ami pedig téveszmének, rossz beidegződésnek, vagy idejétmúlt szokásnak bizonyult, annak nem árt könnyű szívvel búcsút inteni. "Ha ez a könyv egy kicsit is hozzájárulhat egy traumatudatos társadalom alapjainak megteremtéséhez, már nem írtam hiába." - fogalmazza meg Orvos-Tóth Noémi. Nos, ez lenne a lényeg. Az már csak hab a tortán, hogy a mű élvezetes, befogadható, kerüli a nehézkes szakkifejezéseket, ugyanakkor dúskál a szemet-szívet gyönyörködtető, szépirodalmi szintű mondatokban. Valódi élmény, kötelező olvasmány minden tudatos (vagy tudatosságra vágyó) embertársam számára. 

A csütörtök reggel elindult orosz támadás kapcsán a hazai elemzők egy része kitér arra is, vajon miként befolyásolhatják az események a magyar kampányokat, illetve az alig több mint egy hónap múlva esedékes választásokat. Hallunk olyan hangokat, hogy a háború fordulatot jelenthet idehaza is, ám jómagam e téren meglehetősen szkeptikus vagyok.

Három dolgot mindenesetre muszáj leszögezni. Először is: Putyin egy gátlástalan pszichopata, tettét semmi sem menti. Másodszor: Az agresszió szemmel láthatóan mindenkit meglepett. Nem csupán Bayer Zsoltot, aki pár napja még úgy nyilatkozott: "A hülye is tudja, hogy Oroszország nem támadja meg Ukrajnát." Nem csupán a hazai sajtó teljes jobboldali szárnyát, de Európa minden vezetőjét, köztük Orbán Viktort is, aki pedig a bőrén szokta érezni a közelgő bajt. És harmadszor: A magyar kormány egészen mostanáig kifejezetten jó kapcsolatot ápolt Oroszországgal. Mindezek összességében arra engednek következtetni, hogy a háború minden értelemben a legrosszabb forgatókönyv, a Fidesz számára különösen. A kérdés csupán az, hogy az ellenzéki összefogás képes-e élni ezzel az új helyzettel.

Jelenleg úgy tűnik, hogy a hazai baloldal képtelen átlépni a saját árnyékát. A 2015-ös migránsáradat, majd a koronavírus-járvány után most itt egy újabb, minden eddiginél ijesztőbb válsághelyzet, ahol végre megmutathatnák, hogy képesek a felelősségteljes politizálásra, de meg sem fordul a fejükben, hogy éljenek e lehetőséggel. Márki-Zay Péter magyar katonákat küldene az orosz hadsereg ellenében. Gyurcsány Ferenc azonnal a lehető legdemagógabb módon posztol: "A magyar kormány (...) tegye meg, amit megtehet. Például függessze fel a paksi beruházást, valamint szputnyik vakcina magyarországi gyártásáról szóló tárgyalásokat." Mintha ezek a lépések késztetnék meghátrálásra Putyint... Szabó Tímea sem mutat sokkal több érettséget: "Ki kell mondanunk, az Orbán-rendszer 12 éves külpolitikája megbukott és bajba sodorja Magyarországot!" Most tényleg, van olyan idióta választópolgár, aki elhiszi ezt az ökörséget? Tényleg nagyobb biztonságban lennénk, ha az elmúlt három ciklus során nem üzleteltünk volna az oroszokkal??? Vagy idézhetjük Vadai Ágnest is, aki szerint Orbán Viktor "Putyin barátjaként a háború barátja lett." Oké, én elhiszem, hogy a fanatikus balosokat fel lehet tüzelni az ezekhez hasonló értelmetlen, de kellően indulatos üzenetekkel. No de mi lesz a többiekkel? Az ellenzéki összefogásnak - feltéve persze, hogy nyerni akarnak - nem az volna a feladata, hogy a két tábor közti bizonytalanok egy jelentős részét is maga mellé állítsa? Ehhez pedig egyetlen út vezethet: ha józanságot, felelősségteljességet és mindezekre épülő kormányzóképességet mutatnak. Most képzeljük magunkat egy olyan választópolgár helyzetébe, aki még nem döntötte el, hová húzza az ikszet áprilisban. Vajon melyik oldal kommunikációját látja lelkiismeretesebbnek, az ország valós érdekeit szem előtt tartónak?

Nem kérdés, hogy az agresszió ellen fel kell szólalni, s minden értelmes módon fel is kell lépni ellene. Minden olyan lépés tökéletes, ami fáj Putyinnak, de nem ránt magával másokat is. Az ellenzék helyesen tette, hogy tüntetést szervezett az orosz nagykövetség elé. Az UEFA is megfelelően jár el, ha a BL-döntő rendezését elveszi Szentpétervártól. Példaértékű Sebastian Vettel felszólalásai is, aki kijelentette: nem vesz részt a Forma1 orosz futamán, ha azt megtartják. (Dicséretes volna, ha a többi pilóta is követné ebben.) Ezek persze csupán jelképértékű kiállások, az igazán ütős válaszlépéseket a gazdasági szankciók jelenthetik, melyek kapcsán Európa jelenleg még megosztott. A csütörtök este kezdődött rendkívüli EU-csúcs ezek kidolgozását célozza.

Csak reménykedhetünk benne, hogy az orosz agresszió rövid lesz, nem lép túl Ukrajna határain és a lehető legkevesebb áldozatot követeli. A legtöbbünk számára elképzelhetetlen, hogy mi jön azután, ha elcsendesednek a fegyverek. Sok minden megváltozhat. Egyet azonban aligha gondolnék: az áprilisi magyar választások eredményét Putyin ámokfutása szinte bizonyosan nem fogja befolyásolni. Ha a kormány kompetensnek mutatkozik a kialakult válsághelyzetben - márpedig minden jel erre mutat -, úgy nem fog jelentős számú szavazót veszíteni. Az ellenzéknek ugyanakkor bővítenie kéne támogatói bázisát, amit pedig a felelőtlen vádaskodások, az egymásnak ellentmondó kommunikációs elemek, illetve a katonai bevonódás lebegtetése nem igazán szolgál. Most is azt látjuk, mint rendszerint: az ellenzék a gyerekes, ösztönszintű indulatok oltárán feláldozza a stratégiai lehetőséget, hogy végre higgadtnak, felelősségteljesnek és kompetensnek mutassa magát. Egyedül Márkí-Zay Péter volt képes arra, hogy józan gesztust gyakoroljon: a csütörtök esti tüntetésen tapsot kért Orbánnak, amiért az agresszornak nevezte Putyint. Talán mégsem a legalkalmatlanabb miniszterelnök-jelölt mögé állt be a teljes hazai ellenzék.

Persze, tudom, már a címbéli felvetés is megmosolyogtató. Nyilvánvaló, hogy a pártok programjai - ha léteznek ilyenek egyáltalán - nem sokat számítanak a voksolásnál. Akkor hát mi az, ami eldönti a választások kimenetelét? A múltbéli teljesítmények? Aligha. (Gyurcsányék nemigen rúgnának labdába ez alapján...) Talán a jelöltek személyes kvalitásai? Ez a szempont már minden bizonnyal többet nyom a latban, de még mindig messze járunk az igazságtól. A rendszerváltás óta eltelt 32 év azt látszik igazolni, hogy semmi sem olyan lényeges, mint a politikai marketing. Valószínűleg a választók közel harmada még úgy is Orbán ellen szavazna, ha biztosan tudná, hogy a baloldal - mint rendszerint - ezúttal is mély válságba sodorná az országot. Minimum ekkora a tábora azoknak is, akik akkor is a jelenlegi kormánypártokat tartanák hatalomban, ha az ellenük felhozott legdurvább ellenzéki vádak is bizonyítást nyernének. Igen ám, de e két szektásan elkötelezett tömeg között akad még egyharmadnyi bizonytalan, akikre a hírek, az álhírek, az elemzések, a vélemények, a sugallatok, a botrányok és a hirdetések - vagyis a politikai mémek - erős hatást gyakorolhatnak. Ezek a mémek azonban csak részben származnak maguktól a politikusoktól, a többségük az újságírók, a hírelemzők, a kulturális tér szereplői, a barátok, a szomszédok és a sarki zöldséges megnyilvánulásai nyomán keletkeznek és terjednek. Hitem szerint az az oldal nyeri a választásokat, amelyik dominálni képes a narratívák nyüzsgő piacát. Nem csupán a jelenlegi kampány, de az immáron hosszú évek óta zajló kultúrharc sem szól másról. Érdemes végigtekinteni, hogy kultúránk mely szegmensei azok, amelyek politikailag fertőzöttek; illetve azt is, melyik az uralkodó vírus az adott játéktéren.

SAJTÓ, TELEVÍZIÓ

A 90-es éveket egyértelmű baloldali dominancia jellemezte e téren. A Fidesz-kabinet 2002-es bukását sem magyarázhatjuk igazán mással; Gyárfás Nap TV-je és a Heti Hetes elég is volt ahhoz, hogy a kormányellenes hangokat pokolian felerősítsék. Az átlagos tévénéző egy olyan mesterségesen kreált világban találta magát, ahol érzékelhetően senki sem szívlelte Orbánékat. "Akinek tévé kell, vegyen magának!" - mondta Medgyessy Péter, és így is lett. A Hír TV és most már bő egy esztendeje a Pesti TV is a Fidesz szekerét tolja. A nyomtatott sajtóban is fordult a kocka: ma már itt is egyértelműen a jobboldal dominál.

SZÍNHÁZ

A kultúrharc legzajosabb csatáját a 2020. őszét végigkísérő SZFE-botrány jelentette. Bár a színház jóval szűkebb réteget ér el, mint a televízió, társadalmi-politikai véleményformálásra azért nagyon is alkalmas terep. Az erősen balos atmoszférájú közegben döbbenten konstatálták, hogy a nemzeti oldal ide is be akarja tenni a lábát. Hogy képzelik?

POPZENE

Kifejezetten érdekes terület. A popzene széles körben hat, a legfiatalabbak világát pedig különösen erősen képes befolyásolni. Számos muzsikus politikai hovatartozása pontosan tudható - s talán ez az a kulturális szegmens, ahol egész kiegyensúlyozott az összkép -, mindazonáltal a műfaj a legkevésbé sem bírja el a direkt üzeneteket; még Ákosnak is muszáj balladai homályba csomagolni mondandóját. A nyílt politizálás ezen a pályán nem tűnik kifizetődőnek, így a legtöbb zenész azért igyekszik távol tartani magát a pártoktól. A Back to Black együttesnek elég volt egyszer, 2006-ban fellépnie a Fidesz nagygyűlésén, hogy aztán hetekig hallgassák a másik oldalról érkező savazást. Kóbor János 1990-ben adta az arcát a Fiatal Demokraták plakátjaihoz, ám akkor még nem igazán bántották érte - Orbánék ifjak, tiszták, a sajtó kedvencei voltak. Ugyanekkor Koncz Zsuzsa és Bródy János az SZDSZ kampányfilmjében vállalt szerepet. A Szabad Demokratáknak később sikerült házi használatra leigazolniuk minden idők legigénytelenebb magyar popcsapatát, a Padödőt is. A mai napig kérdés, hogy melyiknek kellett jobban szégyenkeznie a másik miatt... Mindenesetre ahogy az SZDSZ 2013 táján végleg becsukta a boltot, többé a Padödőtől sem hallottunk semmi újat - hála a nagy Égnek!

HUMOR

"A humor baloldali műfaj" - hallottuk már oly sokszor, bár jómagam ezt Hofi Géza óta a legkevésbé sem tapasztaltam. Sas József és a Mikroszkóp Színpad bohóckodása mindig is inkább szánalmasnak hatott, mintsem viccesnek. Gálvölgyi János tehetségét aligha lehetne elvitatni, azonban bármilyen élethelyzetben, amikor politikai téma kerül terítékre, azonnal elveszíti minden humorérzékét. Egy idő után a Heti Hetes frissességét is Hajós András és Kern András tudták csak szavatolni. Bár jobboldalisággal ők sem vádolhatók, mindazonáltal mérsékelt megközelítésük kifejezetten üdének hatott Farkasházy, Hernádi és Gálvölgyi habzó szájú gyűlölködése mellett. A stand up műfaj jelenlegi üdvöskéi pedig jellemzően egyaránt osztják mindkét oldalt. Ezen a területen tehát sohasem éreztem balos hegemóniát, csupán az idézett - tökéletesen alaptalan - frázis próbált ilyesmit sugallni. 

VALLÁS

A vallás alapvetően konzervatív műfaj, így ezt a területet legújabban a balosok igyekeznek ostromolni és bevenni. A skandináv térségben komoly eredményekkel büszkélkedhetnek: a Svéd Evangélikus Egyházat immár tökéletesen bekebelezte a woke-mozgalom. Idehaza ilyesmiről nem beszélhetünk, bár néha-néha kétségkívül feltűnik egy-egy gyanúsan progresszív figura az egyház berkein belül, csak hogy felidézze a szocialista éra gyakorlatát, a vörös békepapok világát... A woke-őrület mindenesetre legyártotta a saját vallását, számos visszataszító dogmájával és rituáléjával; a kollektív bűnösség tanával, a nyilvános gyónások megkövetelésével, a sportolók térdepeltetésével. Valódi perverz legyen a talpán, aki önszántából a hívőjévé válik.

SPORT

Ez az a terület, amellyel a baloldal a legritkább esetben kacérkodik. Egyszerűen nem áll jól nekik. A pocakos, marxista professzorok és a horpadt mellű, láncdohányos, belpesti újságírók számára ez rém idegen terep. Zsigerileg irtóznak a lelátók hangorkánjától is, különösen, ha a nemzet válogatottját kéne buzdítani. E téren nincs valódi kultúrharc; a balos hangadók minden erőlködése - amellyel nagy ritkán előrukkolnak, hogy azért számukra is fontos a sport -, hiteltelen és izzadtságszagú. 

KÖZÖSSÉGI MÉDIA

A végére hagytam a lényeget. Ha 2002-ben a média-túlsúly döntötte el a választások kimenetelét, úgy húsz esztendő elteltével, 2022-ben a közösségi média lesz az, ami kulcsszerepet játszik majd a végeredményt illetően. A nemzeti oldal - akárcsak a hagyományos médiaeszközök terén - itt is lassan ébredt, ami vétkes felelőtlenség, hiszen csak a Facebook-ot tekintve közel hétmillió felhasználót számlál az ország. Szíjjártó Péter pár nappal ezelőtt mesélte el, hogy őt magát is éveken át piszkálták párttársai, míg végre 2020-ban létrehozta hivatalos profilját. (Ha belegondolok: konzervatív ismerőseim oroszlánrésze a mai napig messze elkerüli a Facebook-ot és minden más közösségi oldalt, miközben balos cimboráim szinte kivétel nélkül napi szintű felhasználók. Mintha ez irányú lelkesedésüket csomagban kapták volna politikai attitűdjükkel...) A külügyminiszter - elmondása szerint - csupán akkor döbbent rá a kérdés jelentőségére, miután ismerősei hívogatni kezdték, hogy látják, hány helyen jár, mennyit dolgozik... A vicc az, hogy korábban sem volt kevésbé aktív, csak azt a kutya sem látta, amíg stábja nem kezdte posztolni útjait. Oldala jelenleg csaknem 300 ezer követőt számlál. (Gyurcsányt 321 ezren, Orbánt 1,1 millióan követik. Márki-Zay 157 ezer főnél tart.)

A Megafon nevű szervezet azzal a céllal jött létre, hogy a közösségi média terén megtörje a balliberális narratíva hegemóniáját. Tudatosan keresik a nemzeti érzelmű tartalomgyártókat, véleményformálókat, hogy hangjukat felerősítsék. Már az a tény, hogy az ellenzéki oldal egyre zaklatottabban és egyre többet foglalkozik velük, azt jelzi: sikerült érzékeny pontra tapintaniuk. Bohár Dani, Rákay Philip, Deák Dani és a többiek tartalmai vírusként terjednek, a balos véleményvezéreknél lényegesen több interakciót generálva. Érthető az ijedtség: a kormányoldal szószólói a hagyományos újságírás, a televíziózás és a kultúra különböző platformjai után a Facebookon is berúgták az ajtót, és minimum egyenrangú ellenfelekké váltak. Jómagam is ugyanezt a döbbenetet tapasztalom: saját FB oldalamon ellenzéki ismerőseim egyszerűen nem értik, hogy a közösségi médiában miként jelenhet meg egyáltalán jobboldali vélemény. Hiszen ez az ő játékterük, az ő buborékjuk, ez nem ér...

A legtöbben habozás nélkül belekürtöljük a világba: a szélsőségektől márpedig óvakodni kell! A pszichológusok a világ minden tájáról futószalagon gyártják a cikkeket, melyek elmagyarázzák a polarizált gondolkodás veszélyeit, hangsúlyozva, hogy súlyos kognitív torzulásról van szó. Mindeközben el sem tűnődünk azon, hogy a végletek oroszlánrésze nemhogy nem ártalmas, de egyenesen kívánatos. Ha például iskolás gyerekünk egy színjeles bizonyítvánnyal tér haza - mely kétségkívül szélsőséges tanulmányi eredménynek számít -, vajon letoljuk-e érte?

Vegyük észre, hogy a kiemelkedő tehetség, a feltűnő szépség, és a zseniket jellemző intelligencia is mind valódi szélsőséget jelentenek, mégsem harcolunk ellenük, nem perlekedünk miattuk. Érdemes tehát rendet tenni a fejünkben, és nem általános érvénnyel fellépni a végletek ellen; elég, ha csak a kifejezetten káros radikalizmust utasítjuk el.

Politikai, társadalomfilozófiai tekintetben a szélsőségek valóban veszélyesek, hiszen akár jobb-, akár baloldali címkét viselnek, kelléktárukban megjelennek az erőszakos eszközök is. (Amikor Márki-Zay Péter úgy nyilatkozik, hogy az általa vezetett összefogás képviseli a kommunistákat és a fasisztákat is, az nem csupán politikai marketing tekintetében jelent súlyos baklövést, de morálisan is problémás.) Az élet élvezetéhez való viszonyulásban sem tűnnek egészségesnek a féktelen irányzatok. Az aszkéta vonalat csak az öngyűlölő mártírok és a perverz mazochisták választják, miközben a korlátlan hedonizmus sem veszélytelen létforma. E téren a mértékletesség arany középútja tűnik optimálisnak, ahogyan a tücsök és a hangya - a ma és a holnap - dilemmájára is ez lehet a megfelelő válasz. Látjuk tehát: erre is, arra is van példa - a feladatunk csupán annyi, elválasszuk az ocsút a búzától; kijelölve azokat a területeket, ahol a középutasság a nyerő stratégia, illetve nagy magabiztossággal rámutatva a valódi értékekre, melyeknek a legkevésbé sem érdemes semmiféle határt szabni.

A gondok itt kezdődnek, hiszen itt már némi bölcsességre is szükségünk lesz. Ezek a dimenziók ugyanis akár egy kérdéskörön belül is jócskán összekeveredhetnek. Ayn Rand A morális szürkeség kultusza című esszéjében a közismert mondást hozza példaként, mely szerint "az éremnek mindig két oldala van", illetve az ehhez kapcsolódó általános gondolkodási sémát elemzi. "Amit ők úgy értelmeznek, hogy soha senkinek sincs teljesen igaza, és senki sem téved teljesen. De a fenti állítás nem ezt jelenti. Azt jelenti, hogy egy ügy megítélésénél tudomásul kell vennünk, vagy meg kell hallgatnunk mindkét oldalt. Nem azt jelenti, hogy mindkét oldal állítása feltétlenül egyformán érvényes, de még csak azt sem, hogy mindkét oldalon lesz egy cseppnyi igazság. Gyakran az igazság lesz az egyik oldalon, és indokolatlan feltételezés (vagy rosszabb) a másikon." Látjuk: a demokratikus középutasság addig érték, amíg teret enged minden véleménynek. Azok tartalma, relevanciája ugyanakkor ettől még nem válik varázsütésre egyenlővé; az igazság sokszor szélsőségesen és kérlelhetetlenül az egyik oldal felé billen. Kedvenc filozófusnőm rögtön a morál vizeire evez, felidézve egy újabb közhelyet: "Amikor valaki kijelenti, hogy 'nincsenek feketék és fehérek' - mindegy, hogy tudatosan, vagy tudat alatt, szándékosan, vagy sem -, olyankor egy pszichológiai vallomást tesz, miszerint 'én nem vagyok hajlandó teljesen jó lenni, de kérlek, ne tarts teljesen gonosznak'. Ahogy az episztemológiában a bizonytalanság kultusza lázadás az értelem ellen, az etikában a morális szürkeség kultusza ugyanilyen lázadás a morális értékek ellen. Mindkettő lázadás a valóság kizárólagossága ellen." A magam részéről imádom ezt az egyenes beszédet. A posztmodern jelenben, az erkölcsi relativizmus idején, a maszatolás és mellébeszélés politikailag korrekt mocsarában különösen nagy szükségünk van rá. Mondjuk ki: az erkölcsi értékek tekintetében nincs helye a középutasságnak szépített szürkeségnek. Szeretetből, szabadságból, emberségből nem létezik túl sok. Kényszerből, erőszakból ugyanakkor nincsen elfogadható mérték. Ami nagyban megengedhetetlen, az kicsiben is az.

S hogy mi következik mindebből? "Amikor valaki megállapította, hogy az egyik lehetőség jó, és a másik gonosz, akkor nincs indoka arra, hogy ezeknek valamilyen keverékét válassza. Ha valamiről már megállapítottuk, hogy rossz, vagy gonosz, akkor nem lehet indokunk rá, hogy azt válasszuk, akárcsak részben is." Ha a szeretetről, a tisztességről, vagy a humánumról kezdünk beszélni, valószínűleg senki sem lesz, aki eltorzult arccal nekünk támad, hogy ezeket korlátozni kéne. Érdekes módon az egyén szabadsága esetén - melyet általánosságban mindenki értékként tart számon - a legtöbben plafonért kiáltanak. Jó dolog a szabadság - mondják - de csak mértékkel. Hogy is van ez? Létezik az, hogy a szabadság, és annak ellenpólusa, a rabság morálisan azonos szinten állnak? Ha pedig (helyes módon) a szabadságot, mint erkölcsi jót, s a rabságot, mint erkölcsi rosszat tartjuk számon, úgy mi az oka, ha nem kérünk a korlátlan jóból? A gazdaság szférájában a szabadság szinonimája a kapitalizmus, a rabságé pedig a kommunizmus. Vajon miért vonzódnak egyesek mind a mai napig a totális rabsághoz?

Hitem szerint három különböző - de egyaránt hamis - oka lehet, amiért sokan korlátok közé szorítanák a szabadságot:

1. AZ EGYÉN MEGÓVÁSA ÖNMAGÁTÓL - A diktatórikus intézkedésekért lelkesedők többnyire ezzel magyarázzák perverz vonzódásukat a láncokhoz és béklyókhoz. Ha az egyén teljes szabadsággal rendelkezne - mondják - szempillantás alatt tönkretenné magát. A társadalom jelentős része permanens kábítószeres mámorban fetrengene, ha legalizálnák a droghasználatot. A többség két nap alatt eltapsolná a fizetését, ha nem korlátoznák a szerencsejátékokat... Az aggodalmaskodókat persze a legkevésbé sem zavarja, hogy ezzel gyakorlatilag beszámíthatatlannak ítélik a teljes populációt.
2. A GYENGÉK MEGÓVÁSA AZ ERŐSEKTŐL - Ugyancsak klasszikus érv. Ugyanúgy nem sok jót feltételez a homo sapiensről. E szempont szerint minden ember potenciális gonosztevő, s korlátlan szabadságát elsősorban arra használná, hogy másoknak ártson. Elég csak egy milliárdos, aki terrorszervezeteket pénzel, rögtön minden vagyonosra Antikrisztusként kezdünk tekinteni...
3. SZIMPLA IRIGYSÉG - Nyilvánvalóan ez az a szempont, amelyre soha senki sem hivatkozik, holott ez a legfőbb mozgatórugó. Ember és ember között elképesztő különbségek lehetnek, s ez nem csupán a baloldal egyenlőségkultuszával dacol, de meglehetősen ijesztő is mindazok számára, akik talentumok dolgában szerényebben vértezettek.

Megvilágítandó, hogy mindez mennyire nem szimpla kérdés, időzzünk el egy percre Puzsér Róbert személyénél! Aki első ízben hallja beszélni, azonnal rávágja: ez a fickó borzasztó radikális! Miközben semmi sem áll távolabb mondandójától, mint a radikalizmus, csupán szenvedélyes előadásmódja téveszti meg a hallgatót. Itt a tartalom és a forma megítélése keveredik. Puzsér e jelenséggel tökéletesen tisztában van, ezért is kapta korábbi rádióműsora a Szélsőközép elnevezést. Az ország kritikusa elkötelezett az egyén maximális szabadsága mellett, továbbá azt is pontosan érzékeli, hogy a baloldaliság egyik fő motivációja az irigység. Nála minden együtt van a tisztánlátáshoz, mégsem megy neki: szubjektív világa szerint a szabad piac istenítése szektás gondolkodásra vall. Ő is simán beáll azon irracionális véleményformálók sorába, akik szerint a szabadság ugyan jó dolog, de azért mégsem. E gondolkodásmódban nincs az égvilágon semmi logika, s roppant beszédes, hogy még egy ilyen jó koponya is képes letérni a következetesség útjáról, ha személyes démonjai félreviszik.

"Figyeljük meg a politikában, ahogy a szélsőséges szó a gonosz szinonimája lett az ügy tartalmától függetlenül (nem az a gonosz, amiben szélsőséges vagy, hanem maga az, hogy szélsőséges - vagyis következetes - vagy)." Ayn Rand helyére teszi a fogalmakat: a szélsőségesség valójában konzekvens attitűdöt takar, elkötelezettséget valamiféle erény vagy bűn mentén. A pszichológusoknak igazuk van, amikor a kórosan polarizált gondolkodás veszélyeiről szólnak, ahol minden fekete és fehér; ahol állandósult kulcsszavakká váltak a mindig és a soha, a mindenki és a senki. Ám ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy ne lennének olyan ügyek, amelyek kapcsán a fekete-fehér gondolkodás volna a kívánatos. Amikor tudjuk, hogy mi az erkölcsileg helyes irány, olyankor nem indulhatunk másfelé. Amikor tudjuk, hogy a szabadság áldás, a rabság pedig átok, olyankor nem követelhetünk láncokat és korlátokat. Amikor tudjuk, hogy a világtörténelem minden bőségét a piacgazdaság teremtette, s a szocialista intézkedések mindig csak pusztulást hoztak, olyankor aligha lelkesedhetünk a vegyes gazdaság iránt. Nem vallana sok logikára.

"Ha Kalifornia valaha is valódi méltányosságot akar elérni, az államnak meg kell követelnie a szülőktől, hogy adják ki a kezeik közül a gyermekeiket" - írja Joe Mathews, az Arizonai Állami Egyetem Közügyek Iskolájának professzora, az ASU Társadalmi Kohéziós Központjának munkatársa, valamint a Modern Közvetlen Demokrácia Globális Fórumának társelnöke a San Francisco Chronicle hasábjain. „Az én megoldásom egyszerű, és amíg a jogszabály elfogadására várunk, már most is cselekedhetünk: A gazdagok adják gyermekeiket a szegényeknek, a szegények pedig a gazdagoknak. A háztulajdonosok elcserélhetnék gyermekeiket a hajléktalanokkal.”

JOE MATHEWS

Oké, rendben, a szerző is csupán egy magányos őrült, nem kell komolyan venni. Pár kérdés azonban igencsak foglalkoztat:

1. Ha Joe Mathews tényleg nem beszámítható, úgy miként lehet ennyiféle társadalmi feladatot rábízni? Kiváltképp érdekes, hogy miként adhat katedrát egy állami egyetem egy eszelősnek?
2. Miért van az, hogy az őrült professzorokat MINDEN ESETBEN a progresszív oldal termeli ki? Magnus Söderlund, a stockholmi közgazdaság-tudományi főiskola docense szerint a klímakatasztrófától csak a halottak elfogyasztása mentheti meg az emberiséget. Robin Hanson, a George Mason University közgazdász professzora úgy véli, a szex újraelosztására lenne szükség; a testiség alanyi jogon járjon mindenkinek! Dr. Farkas Zsolt, a Miskolci Egyetem adjunktusa szerint százmillió halott nem volt túl nagy ár a kommunizmus megvalósításáért. Grover Carr Furr, a Montclairi Állami Egyetem professzora könyveket ír és előadásokat tart azt hirdetve, hogy Sztálin ártatlan. Miért engedik ezeket az eszementeket a diákok közelébe? És miért nem látunk hasonló őrülteket a konzervatív oldalon?
3. Hogy van az, hogy egy ennyire embertelen, beteg, a homo sapiens természetétől oly idegen gondolat, mint a szülő és gyermek különválasztása - de legalábbis a hagyományos család szétverésére való törekvés - időről időre visszaköszön a történelemben, Spártától kezdve Fourieren, Marxon és Heller Ágnesen át egészen Joe Mathewsig?
4. Miért pont ezt a disztópiát ne vegyük komolyan, figyelembe véve a nyugati törvényhozás progresszív "gyöngyszemeit"? Nincs már olyan őrültség, amit ne ültettek volna át a gyakorlatba az elmúlt 15 év során.

Ha maradt még bennünk némi józanság, úgy persze muszáj arra gyanakodnunk, hogy Joe Mathews cikke csupán a korszellemre rímelő szatíra, mellyel a naiv olvasót teszteli. A szerző szóhasználatából is erre következtethetünk: egyértelműen utal Jonathan Swift Szerény javaslat című híres esszéjére, melyben szegények gyermekeit adják el gazdagok élelmezésére. Kétségkívül a trollkodás a legreálisabb verzió, s ez esetben jár a taps - a sztori nagyon is bekajálható, ráadásul mindkét oldalt célozza: a konzervatívoknak hüledezni valót, a klasszikus családmodell bomlasztásán ügyködő progresszíveknek pedig továbbvihető, szürreális muníciót szolgáltat. A gondolatjáték kedvéért azonban vegyük komolyan mondatait - ha már a Mandiner és a Bayer Show is komolyan vette -, hátha lesz olyan woke-idióta, aki valódi küldetést érez majd a megvalósítására.

A professzor nem rejti véka alá disztópiájának mozgatórugóit: problémaként tálalja, hogy öröklés útján nagy vagyonok halmozódnak fel, ahogyan azt is, hogy az emberek elsősorban a saját rokonaikkal szolidárisak és nem a teljes társadalommal. A szatíra működik, hiszen ugyanezt az ízig-vérig kommunista gondolkodásmódot látjuk a korlátlan bevándorlást támogatóknál is. (Az pedig bizonyosan nem vicc, hanem a legélesebb valóság.) Megvetik a legősibb és legtermészetesebb jellemvonásainkat: a magántulajdonhoz való ragaszkodást és a rokonszelekciót. Ezek kapcsán még csak azt sem lehet mondani, hogy valamiféle felvett, rossz szokások volnának. Mindkettőről pontosan tudjuk, hogy genetikailag kódolt attitűdök; a lét- és fajfenntartás alapvető ösztönei. Perverz persze bárki lehet, így aztán bárkinek jogában áll lelkesedni az életidegen, vagy akár kifejezetten gonosz dolgokért - csak nem érdemes ezekből rendszert álmodni, általános igazságként tekintve a legaberráltabb elképzelésekre. Számomra már az is minden esetben minimum megkérdőjelezhető, amikor a mindenkori hatalom egy kívánatos cél érdekében apró áldozatokat vár a polgáraitól. Ám amikor egy igazán nemtelen célért kell hatalmas áldozatot hozni, gyógyíthatatlan traumát okozva mindenkinek, de legfőképp a gyermekeknek - erre természetesen sosem volt és nem is lesz vevő a társadalom.

„A kaliforniaiak később házasodnak és kevesebb gyermeket vállalnak – államunk születési rátája minden idők legalacsonyabb szintjén van.” – jegyzi meg Joe Mathews, és - irónia ide vagy oda - ez valóban olyan társadalmi kérdés, amely válaszra vár. De vajon létezik-e olyan ökör, aki szerint épp az általános árvaság bevezetése hozná meg a kedvet a gyermekáldáshoz??? Jómagam nem ismerek nagyobb örömforrást, mint amit a gyerekeim jelentenek. De ha elképzelem magam egy olyan világban, ahol az állam elragadja, s központilag neveli őket, nos az égvilágon semmi motivációt sem éreznék rá, hogy apává váljak. Egy ilyen világ nem csupán kegyetlen katonai diktatúrát feltételez, de a fogamzásgátló szerek teljes spektrumának betiltását is. No de ismerjük a kommunistákat: a "szent" cél érdekében semmi sem drága...

Az abortuszellenesek többek közt azzal érvelnek az abortusz szükségessége ellen, hogy aki nem szeretné felnevelni a gyermekét, az otthagyhatja újszülöttjét a rendőrségen vagy a tűzoltóságon (idehaza bármelyik kórházban), és az állam gondoskodik róla. „Az én javaslatom csupán kötelezővé tenné a csecsemők ilyen jellegű átadását az államnak.” - írja a professzor. Ez tényleg olyan, mintha egy Monty Python jelenetet néznénk. CSUPÁN egy jelentéktelen apróságról van szó, szinte szót sem érdemel... Az egyik önkéntes, a másik kötelező. Ugyan már, ez olyan nagy különbség? Mit kell ezen fennakadni?? (Körülbelül ez az a pont, amikor trollkodásra kezdünk gyanakodni. Vicces, hogy idáig simán benyelnénk.)

Heller Ágnes és Vajda Mihály Családforma és kommunizmus című, 1970-es tanulmányukban kommunák létrejöttét vizionálták, melyek a hagyományos polgári családformát váltják majd fel a jövőben. Mondani sem kell: e látomásból semmi sem valósult meg, pedig őket bizonyosan nem a tréfacsinálás hajtotta. Vázolt modelljükben egyébiránt semmi ördögtől valót sem találni: a szülők és gyermekeik továbbra is együtt maradhatnának (csupán ősközösségi mintára más szülőkkel és azok gyermekeivel nagycsaláddá bővülnének), illetve mindez önkéntes alapon működne. Bár e koncepciónak kétségtelenül vannak előnyei (senki se magányos, mindig van, aki vigyáz a kicsikre), a kényszerű szocializmusban tengődő társadalmak mégsem haraptak rá. Ehhez képest Joe Mathews víziója sokkal kegyetlenebb; igazi spártai világ. Naná, hogy csak erőszakos eszközökkel elképzelhető.   

"Lehet, hogy ez a kényszerítés disztópikusan hangzik. De képzeljük csak el azt a szolidaritást, amelyet az általános árvaság teremtene. Az egy rendszerben nevelkedő gyerekek nem tudnának-e könnyebben együttműködni az éghajlatváltozás és más globális problémák megoldásában?” Még az is lehet, hogy igaza van. A spártaiak, a janicsárok, a Hitlerjugend katonái is példásan és fanatikusan együttműködőek voltak. Az éghajlatváltozás kétségkívül olyan probléma, amely miatt érdemes lelkileg megnyomorítani és zombivá nevelni az újabb generációkat... Fura, de ezt a fajta beteg érvelést - mely szerint nyomorúság jó dolog, mert szolidárissá tesz - az utóbbi évek során kizárólag Ferenc pápától hallottam. (És persze a legkevésbé sem viccnek szánta.) A családforma tekintetében ő speciel konzervatív álláspontot képvisel, viszont a nincstelenséget pozitívumként képes látni: "A szegénység az, amely olyan feltételeket teremt, amelyek mellett szabadon vállalhatjuk személyes és társadalmi felelősségünket." Hitem szerint ez a baloldali eszmeiség igazi mélypontja. Nyomorítsuk meg magunkat, mert úgy ápolást nyerünk. Váljunk szomorúvá, mert úgy vigasztalást remélhetünk. Maradjunk mindörökre csórók, mert az érzékennyé tesz a többi toprongyos iránt. Ítéljük árvaságra gyermekeinket, mert ettől lesznek együttműködők... Aligha tudok ennél betegebb gondolatsort elképzelni. (Ettől működőképes a szatíra: az attitűdje tökéletesen illeszkedik a balos világlátásba.)

Az ominózus cikk a következő útravalóval zárul: „Ne törődj ezekkel a kritikusokkal, mert ők egyszerűen nem látják, hogy a méltányosságra való könyörtelen törekvésünk hogyan szülhet egy szép új világot!” Ez már az a szint, amit tényleg lehetetlen komolyan venni. A cikk minden újabb gondolata egyre szürreálisabb, egyre inkább egy kész átverés showban érezzük magunkat, mígnem a befejező mondatnál végképp kipukkad a lufi. Már csak azt várjuk, hogy megjelenjen Joe Mathews, kezében egy üveg pezsgővel...

"Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi." - írja Márai Sándor a Füveskönyvben. Természetesen ebben igazat kell adnunk neki. "A legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek."  Ha Márai állást is foglal, az örök dilemma akkor is megmarad: vajon mi visz közelebb bennünket az elégedettséghez? A kapitalista attitűd hatékonyságával kombinált örök éhség, avagy inkább a buddhista elengedés?

Nem volna sem igaz, sem kellően szerény, ha azzal állnék elő, hogy jómagam tisztában vagyok a boldogság receptjével. Annyit azonban biztosan ki merek jelenteni, hogy a saját világomat némiképp ismerem. Talán abban sincs nagyképűség, ha azt gondolom, hogy szubjektív tapasztalataimnak is lehetnek általánosan érvényes igazságai. Világos, hogy különbözőek vagyunk, eltérő, néha egészen extrém vágyakkal, szükségletekkel. Vannak például páran, akiket kizárólag a hatalom éltet. Mások a luxust, a fényűzést hajszolják. Ismerünk társfüggőket, szexmániásokat, munkaalkoholistákat, spiritualitást keresőket és perverz erőszaktevőket is. A legtöbbünk igényei mindazonáltal a lehető leghétköznapibbak. Ez pedig jó hír, mert azt jelzi: a boldogság valójában nagyon is elérhető.

Kezdjük azzal, ami biztosan nem tesz boldoggá senkit. Annak ellenére sem, hogy folyton ezekkel törődünk. Ébren töltött perceink jelentős részét ezeknek szenteljük. Magam is állandóan e témákról papolok: egészség, szépség és pénz. Ezek mind elképesztően fontosak és hitem szerint óriási hibát követünk el, ha mindezekkel nem törődünk. De tudnunk kell, hogy a felsoroltak csupán az alapot biztosítják. Ezek nélkül a legtöbb építmény összedől, azonban önmagukban nem jelentenek semmit. Szinte garantált a kín, ha bármelyikben is hiányt szenvedünk, viszont életünket aligha töltik meg valódi tartalommal. Ide már valamivel több kell. Az alábbi lista a saját, szubjektív értékvilágomat tükrözi, ám borítékolhatóan nem maradok egyedül a leírtakkal.

1. EMBERI KAPCSOLATOK

Az ötvenhez közelítve nem maradt sok kétségem: boldogságunk legfőbb forrását emberi kapcsolataink jelentik. Lehet tolni a trendi, posztmodern szöveget, hogy a szingliség is klassz, meg hogy a gyermektelenség mekkora kényelem... Bullshit. Semmi sem ad annyit, mint egy békés és szeretetteli családi háttér. (Szubjektív hitemet a statisztikák is alátámasztják: minden általam ismert felmérés szerint a házasok tovább élnek.) Gyermekeink már önmagukban is társaságot és programot biztosítanak hosszú éveken át, de ennél többet is nyújtanak. Ahogyan barátaink gyerekei potenciális barátaik, ugyanígy osztálytársaik szülei számunkra kínálnak lehetőséget új barátságok kialakítására. A vasárnap délelőtti apa-fia focimeccsek például mindig parádésak, csak gyermektelen barátaimat sajnálom, akik ilyetén státuszuk miatt nem nyernek meghívást e rangadókra.

2. ÖRÖMTELI TEVÉKENYSÉGEK

Igaza van a nemrég elhunyt Csíkszentmihályi Mihálynak: a zavartalan belefeledkezésnél aligha említhetnénk természetesebb és intenzívebb boldogságforrást. Mindannyian ismerjük a varázslatot, amikor egy adott tevékenységben azzal a gyermeki örömmel tudunk elmerülni, hogy körülöttünk megáll az idő és megszűnik a külvilág - vagyis a flow állapotába kerülünk. A konkrét foglalatosság lehet bármi: sport, játék, kultúrafogyasztás, kutatómunka, művészi alkotófolyamat, elmélyült beszélgetés, vagy épp testi gyönyörszerzés - ha ébren töltött óráink oroszlánrészét e belefeledkezés jellemzi, úgy aligha fogunk boldogtalanságra panaszkodni. S ahol a flow jelenti a földi mennyországot, ott a pokol egyértelműen az unalom. Személyes receptem arra a borzasztó önző attitűdre épül, mely szerint igyekszem messze elkerülni minden olyan tevékenységet, amely az unalom rémével fenyeget. Nem veszek részt felszínes fecsegésekben (legfeljebb amíg a lift a földszintre ér); nem fecsérlem az időm haszontalan rituálékra (még ha felmenőim évszázadokon át elmaradhatatlanoknak tartották is azokat); illetve igyekszem távol maradni a fárasztóan unalmas emberektől (még ha közeli rokonok is).

3. TÁRSADALMI ELISMERTSÉG

Barátokat szerezni, családot alapítani és örömteli tevékenységeket folytatni - mindezek elsősorban rajtunk múlnak. Számomra elég megnyugtató a tudat, hogy személyes elégedettségem terén - a legfontosabb összetevőit tekintve - nem vagyok kiszolgáltatva a világ szeszélyének. E harmadik pont - az én szememben - csupán hab a tortán. Társadalmi elismertségre szert tenni - csupán kevesek kiváltsága. Meglehetősen csekély azok száma, akik idővel híres sportolókká, művészekké, tudósokká, közéleti szereplőkké válnak. A legtöbbünknek muszáj megbarátkozni azzal a szomorú ténnyel, hogy létezésünk nem változtat jelentősen a világ folyásán. Bizonyára lesznek páran, akik majd elkísérnek utolsó utunkra, s végignézik, ahogy hamvainkba kap a szél, ám rajtuk kívül nem sokan fognak emlékezni nevünkre. Ez azért nem könnyen megemészthető, különösen azok számára, akik világmegváltó tervekkel indultak neki a felnőttkornak. E téren talán pont az lehet a valódi boldogságrecept, ha nem görcsölünk sokat a csillogó sztárságon. Ha elfogadjuk azokat az apróbb sikereket, melyekkel megáld bennünket az élet. Talán sosem igazol le bennünket a Liverpool, csak az Újpest. Talán sosem adunk arénakoncertet, csupán kisebb fesztiválok mellékszínpadain muzsikálunk éveken át. Van ebben valami mérhetetlenül keserű, de ha ezt sikerül elengedni... Erről beszél Mester Tamás is a Friderikusz Podcast 3. adásában. Pedig neki aztán minden adottsága megvolt ahhoz, hogy világsztárrá váljon. Talán tényleg nem ez volt megírva számára.

4. AZ ÉLET ÉRTELME

Most lépjünk fel a Maslow-piramis legtetejére, és kérdezzük meg magunktól, hogy mi is a célja annak a néhány évtizednek, amit eltöltünk itt a Földön! A többség válasza borítékolhatóan az lesz, hogy bőven elégséges misszió, ha sikerül jól érezni magunkat a bőrünkben; s gyerekeinkre, unokáinkra nézve azt látni, hogy egy részünk túlél bennünket. Lesznek olyanok is, akik a hírnévben, az ismertségben, a társadalmi sikerekben látják a lét végső értelmét és a túlélés zálogát. És természetesen akadnak spirituális természetűek is, akik tesznek a földi hívságokra, s valamiféle magasabb rendű célra tartanak. Ez persze nem veszélytelen pálya, hiszen a küldetéstudat a békés istenkereséstől egészen világfelforgató, véres fanatizmusig terjedhet. Mindenesetre ez is meghatározó boldogságforrás; egy bizonyos tudati szint felett megkerülhetetlenül az.

A mindfulness - magyarul tudatos jelenlét - egy olyan viselkedési attitűd, amelyet a nyugati egyetemi szféra a buddhista hagyományokból mentett át. (Idehaza a Semmelweis Egyetem Klinikai Pszichológiai Tanszéke kutatja és oktatja.) A lényege: megfigyelés cselekvés helyett; befogadás létrehozás helyett - elvárások, ítéletek, magyarázatok nélkül. Valójában erre céloz Márai is, amikor azt írja: "nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben." A tudatos jelenlétet kutatók szerint stresszt, szorongást, s számos pszichikai nyomorúságot okoz, ha túlságosan a múltban, vagy épp a jövőben élünk. Az előbbiről nincs mit beszélni; aki nyakig merül a személyes vagy épp a történelmi sérelmekben, az aligha kész a boldogságra. A jelen és a jövő - a tücsök és a hangya - konfliktusa már sokkal izgalmasabb. Már ha ez valódi konfliktus egyáltalán. Mert nem arról van szó inkább, hogy a tudatos jövőépítés, illetve a jelenben való megmerítkezés és bárányfelhőként való önfeledt sodródás nagyon is megfér egymás mellett? Mint amikor a barátainkkal egy hosszú hétvégére készülünk Madridba, vagy épp Lisszabonba. Amikor szállást és Wizz Air-jegyet rendelünk, amikor beállítjuk a hajnali ébresztést, hogy időben kiérjünk a reptérre, olyankor a precízen szervező, nyugati ember irányít. Ám ahogy megérkezünk a célállomásra és egy kies teraszon az első palack bort elénk helyezi a pincér, onnantól - négy álló napra - a bennünk élő buddhista veszi át az irányítást. Így megy ez minden egyes boldogságforrásunkkal. A barátságokért és a szerelmekért ugyan meg kell dolgozni, ám utána már aligha szükséges görcsösen kapaszkodni a kapcsolatba és szigorú szabályok szerint irányítani, vagy merev keretek közé szorítani azt, pláne nem megbéklyózni életre szóló fogadalmakkal. Örömteli tevékenységeinknek is - melyek tipikusan az itt és most boldogságáról szólnak - érdemes megágyaznunk minimum annyival, hogy az anyagi biztonság elefántcsonttornyát előzetesen felépítjük magunknak. (Amikor a baloldali pártok alapjövedelemről beszélnek, a céljuk valójában üdvözlendő: olyan társadalmat teremteni, amelyben senkit sem az égető szükség terel be valami szörnyű munkahelyre, sokkal inkább a tevékenység öröme. Ezek az álmodozók csupán a forrásoldalt hagyják figyelmen kívül.)

"Boldogság nem létezik, vagy ha van is, elérhetetlen" - vallják oly sokan. Szerintem tévednek. Egy viszonylag magas elégedettségi szint elérése nagyon is reális célkitűzés. A legjobb receptje pedig az egyensúlyteremtés. Szellem és fizikum; elmélet és gyakorlat; jobb és bal agyfélteke; különösképpen pedig a bennünk élő nyugati és keleti lelkület, a jövőért való aggódás és a jelen önfeledtsége között. A féloldalasság nem sok jóval kecsegtet.

Päivi Räsänen egy Bibliával a kezében lépett a tárgyalóterembe. Gondolta volna bárki is az elmúlt kétezer esztendőben, hogy ez egyszer majd provokatív cselekedetnek számít Európában? Január végén indult a finn exbelügyminiszter ügyének tárgyalása. A bűne főbenjáró, rút és iszonyatos: 2019-ben idézni mert a Szentírásból...

"Hasonlóképpen a férfiak is elhagyván az asszonynéppel való természetes élést, egymásra gerjedtek bujaságukban, férfiak férfiakkal fertelmeskedvén…" - posztolta Pál apostol szavait a kereszténydemokrata politikusnő a Twitteren, s ez a vádirat szerint a meleg kisebbség elleni gyűlöletkeltés alkalmas eszköze.

Jómagam az elmúlt pár év során vagy félszáz bejegyzést írtam, melyekben keresztény dogmákat, bibliai tartalmakat kritizálok, meglehetősen kendőzetlenül. Mondjuk ki: a Szentírás - néhány kivételesen jó könyvtől, például az evangéliumoktól eltekintve - tele van bődületes ostobaságokkal. Pál apostolt különösen nem kedvelem, ő aztán tényleg élen jár az őrületben. No de soha meg sem fordult a fejemben, hogy a Biblia olvasását, idézését, tartalmának hirdetést büntetni vagy tiltani kéne. Ez egy teljes agyrém. Ennél talán már csak az durvább, ahogy a progresszívek igyekeznek megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Az Amerikai Népszava Miért nem keresztényüldözés a finn homofób képviselőnő esete? című cikke a következőt állítja: "Päivi Räsänen a Twitter közleményével nem a keresztény tanítást ismertette, amikor egy igét kiragadott a Róma levél egészéből, amely egy folyamatot ír le a bűnbeeséstől a következményeken át a hitből való megigazulásig, a kegyelemből kapott megváltásig, a törvény megtartása nélkül. A képviselőnőt egy rendes egyházi bíróságnak még eretnekség, a kereszténység meghamisítása miatt is felelősségre kellene vonnia, mert az evangélium igazságát elferdítette, amikor a történeti leírásból kiemelt egy részt, és elhallgatta azt, hogy ehhez képest mit jelent a megváltás, az üdvösség." Ugyanezt a vonalat képviseli a finn államügyész is: "A főáramú kereszténység megérti, hogy a Bibliát történelmi, társadalmi és kulturális kontextusban kell értelmezni. Miért értelmezi szó szerint a homoszexualitásról szóló részeket?" Már az önmagában parádé, hogy egy szélsőbalos sajtóorgánum, s ugyanígy a vád képviselője bibliaórát tartanak. Túl a röhögésen azonban érdemes reagálni a fenti érvelésekre. A cudar valóság az, hogy a Biblia szellemisége kifejezetten homofób. Szó sincs arról, hogy a megvádolt politikusnő kiragadott volna egy mondatot az azzal ellentétes szövegkörnyezetéből. A Szentírás bármely könyvében, ahol a heteroszexuálistól eltérő magatartás említésre kerül, a hangvétel mindenütt határozottan elítélő. "Ha valaki férfival hál együtt úgy, ahogy asszonnyal szoktak együtt hálni, ez utálatosság, amelyben mindketten részesek, ezért meg kell halniuk, vérük visszahull rájuk." (Leviták könyve 20,13). "Asszony ne öltözzék férfiruhába, s férfi ne használjon asszonyi ruhát: mert utálatos Isten előtt, aki ilyesmit tesz." (Második Törvénykönyv, 22:5). Lehet tehát támadni a Bibliát, sőt magát a keresztény vallást is. Ez abszolút jogos volna, amennyiben a homofóbia üldözendő, csakhogy annyira azért nem tökös a progresszív vonal, hogy frontális támadást indítson. Inkább csak sunyin és gyáván nekimennek annak, aki épp idéz az Írásból. Talán így a többieknek elmegy a kedve az ilyesmitől, s végül magától múlik ki a vallás... (A korrektség kedvéért: Jézus valóban sehol sem beszél a homoszexualitásról. Aki az evangélium igazságát elferdíti, az nem Päivi Räsänen, hanem maga Pál apostol. No de mind a páli levelek, mind az Ószövetség szerves részét képezik a keresztény Bibliának. Valóban komoly ellentmondások feszítik a Szentírást, de ez nem a finn politikusnő bűne, hanem azoké, akik sok száz évvel ezelőtt szerkesztették.)

A dilemma lényege mindenesetre a szokásos: létezik-e szólás- és vallásszabadság? A vád: megsértettek egy közösséget. Oké, fogadjuk el, hogy a politikusnő posztja sértő. Menjünk tovább: fogadjuk el igazságként, hogy a meleg közösség ténylegesen sértőnek is gondolja. Lépjünk még eggyel beljebb: higgyük el azt is, hogy szándék maga is a puszta sértegetés volt. ÉS AKKOR MI VAN??? Amikor a Fradi B-közép skandálni kezdi, hogy "mocskos lilák", az vajon miről szól, ha nem a vegytiszta sértegetésről? Elegáns dolog ez? Nem igazán. Joga van bárkinek suttyó módon viselkedni? Naná. Vajon az lenne az üdvös, ha ilyenkor a teljes lelátót bilincsben vezetnék el? Micsoda beteg, mimóza, élhetetlen világot építenénk? Pedig ha belegondolunk, Újpest-szurkolónak lenni - az egyetemes morál tekintetében - ugyanolyan neutrális állapot, mint a homoszexualitás. Egy Ferencváros-szurkoló szemében persze ez lehet sátáni attitűd, ahogyan egy keresztény is tekinthet bűnként a homoszexualitásra. A punkok mindig is utálták és sértegették a diszkósokat; a Real Madrid szurkolói a Barca-drukkereket, a dékások pedig a fideszeseket. Vágjunk mindenkit sittre, aki valaha is megsértett bármilyen közösséget? Vagy csupán a melegek számítanak érinthetetlennek? Mi az Isten folyik itt??? Érdemes figyelnünk a védőügyvéd szavaira: "Az Emberi Jogok Európai Bírósága kijelentette, hogy az erős, sőt egyesek által sértőnek talált nyelvezet nem lehet ok a verbális megnyilvánulás kriminalizálására. Ellenkező esetben ez minden politikai diskurzus elhallgatásához vezetne." Hogyhogy erre az elemi igazságra újra és újra fel kell hívni a figyelmet?

Az ügyész álláspontja: "A cselekedet elítélése azt jelenti, hogy elítéljük a személyt. Helytelen, ha Räsänen arra hivatkozik, hogy szereti (homoszexuális) felebarátját, de nem annak bűnös viselkedését." Egészen döbbenetes, hogy adófizetői pénzéből ilyen idiótákat tart el a finn állam. Szinte hihetetlen, hogy a vád képviselője még az elemi szintű morállal sincs tisztában (márpedig az első mondat erről árulkodik). A keresztény etika ismeretét természetesen nem lehet számonkérni rajta, és ezzel párhuzamosan ő sem vizsgálhatja, s nem kérheti számon annak betartását másokon. Ez egy totális nonszensz, az elmeháborodottak paradicsoma. A legközelebb majd egy laposföld-hívőt fognak beperelni, azon vitatkozva a bíróságon, hogy vajon Új-Zéland jelenti-e a világ végét, ahonnan lábunkat lelógathatjuk a végtelen űrbe, avagy a Tűzföld? Ostoba és tökéletesen értelmetlen maszatolást látunk, miközben a kérdés végtelenül szimpla: él-e még a szólás- és vallásszabadság? Ha igen, úgy nincs per. Ha nem, úgy nyíltan fel kell lépni a keresztény vallás ellen. Ocsmány egy húzás lenne, de legalább következetes.

Millióan milliószor elmondták már: a kereszténység elmúlt kétezer esztendejéhez számtalan bűn tapad. Eretneküldözések, inkvizíció, keresztes háborúk... No de ennek már jó ideje vége, mi több: II. János Pál pápa bocsánatot is kért mindezekért. (Olyan ez, mint a rabszolgatartás, vagy a nők elnyomása. Igazuk van azoknak, akik ezeket kifogásolják, de ez már a múlt, túl vagyunk mindezen.) Vajon jobb lett a világ, hogy az egyház már nem rendelkezik semmiféle elnyomó hatalommal? Feltétlenül. Vajon tökéletessé vált ezáltal a világ? Nyilvánvalóan nem. Vajon ami maradt a vallásból - dogmák és rituálék -, az mind igaz és fenséges? Egy fenét. No de mi közünk hozzá? Tényleg a keresztényüldözés a megfelelő válaszreakció az egyház múltbéli, régen hátrahagyott bűneire? Egy felekezet, egy szekta, egy eszme, egy hitrendszer jelenthet valós veszélyt a társadalomra (elsősorban ha erőszakot és terrorizmust hirdet), és ebben az esetben fel kell lépni ellene. De az nem megy, hogy kívülről, a saját szájízünk szerint értelmezünk és alakítgatunk egy kétezer éves vallást. Tehát: vagy (liberális módon) tűrjük, hogy mindenki abban higgyen, amiben akar, vagy (diktatórikus módon) felszámolunk minden olyan felekezetet és ideológiát, amely a társadalom egyes csoportjaira nézve sértő, vagy akár veszélyes lehet. Ez esetben azonban az iszlámmal és a kommunizmussal kellene kezdeni.

"Finnországban a bíróság először dönt arról, hogy a Biblia verseire való hivatkozás bűncselekménynek minősülhet-e, illetve kerülhetünk-e a Biblia és a vallási meggyőződésünk miatt bíróság elé. Tehát az esetem precedensértékű Finnországban és egész Európában. Ez példa nélkül való, történelmi pillanat." - vallja Päivi Räsänen. A magam részéről azt gondolom, szinte mindegy is, milyen ítélet születik majd. Már az a tény, hogy egy ilyen ügy az igazságszolgáltatás elé kerül (és a bíró nem hajtja el az ügyészt a fenébe, hogy keressen magának tényleges bűntetteket), egyértelmű jelzése annak, hogy a finn társadalom letért a liberális demokrácia útjáról, s egyenesen visszasétált a középkorba. Már csak arra leszek kíváncsi, hogy a keresztény vallásnál százszor bigottabb, homofóbiáját a tettlegességig vivő iszlám mikor kerül majd terítékre. Van rá egy fogadásom, hogy látunk-e valaha is megvádolt muszlim politikust, vagy imámot a finn bíróságon, aki a Koránból idézett.

Két dologban minden józan ember egyetért. Az első: senkinek sem jó az, ha a társadalom polarizált és széles a leszakadók tábora. A második: a felemelkedés útja a tanuláson és a munkán át vezet. Lehetünk jobbosok vagy balosok - republikánusok vagy demokraták; fideszesek vagy dékások - mindannyian örömmel konstatáljuk, ha a felsőoktatásban szép számmal megjelennek az afroamerikai, illetve idehaza a roma származású hallgatók. Csupán abban van nézetkülönbség, hogy e kívánt eredményt milyen úton érjük el.

A woke-gondolkodás szerint a kérdést gyorsan rövidre lehet zárni: sokszínűségi kvóták alapján kell feltölteni az egyetemi helyeket. Ha az Egyesült Államok népességének 13,4%-a fekete, úgy a felsőoktatásban is hozzávetőlegesen ennek a részaránynak kell érvényesülnie, függetlenül az egyéni képességektől és teljesítményektől. Ha a tiszta verseny nem ilyen eredményt hoz - márpedig a gyakorlat szerint ez a helyzet - akkor az afroamerikai jelentkezők előnyben részesítendők; számukra alacsonyabb ponthatárt kell megállapítani. Fura, hogy a világ nyugati felén ez az ezer sebből vérző megközelítés ma már széles körben elfogadott. S hogy mi is a baj a sokszínűségi kvótával?

• RASSZISTA - Talán ez nem is igényel különösebb magyarázatot.
• VERSENYELLENES - Mindenféle diszkrimináció a verseny ellen hat, a pozitív megkülönböztetés is.
• ERKÖLCSTELEN - Az előző két pontból egyenesen következik. Ahol valakit bőrszín alapján pozitív módon diszkriminálnak, ott másokat ugyanilyen alapon ugyanilyen mértékű hátrány ér.
• MÉLTÁNYTALAN - A leginkább azokkal a fehér felvételizőkkel szemben, akik tiszta verseny esetén bejutottak volna, így azonban kiszorulnak a képzésből.
• NEM NYÚJT VALÓDI SIKERÉLMÉNYT - Aligha tölt el elégedettséggel bárkit, ha tudja, hogy a bőrszíne alapján nyert felvételt.
• RONTJA A TÁRSADALOM ÖSSZHATÉKONYSÁGÁT - Gyengébb képességű hallgatókból nagy valószínűséggel gyengébb orvosok, mérnökök, jogászok és közgazdászok válnak. Arról nem is beszélve, hogy a lemorzsolódás is jelentősebb; számottevően kevesebben szereznek diplomát egy ilyen struktúrában. (Vagy pedig az elvárásszintet viszik lejjebb, ami egyes szakmákban akár végzetes is lehet.)
• MEGBÉLYEGEZ - A többségi társadalomban a kedvezményezettek kapcsán - valóságtartalmától függetlenül - egy olyan kép fog kialakulni, mely szerint az érintettek alacsonyabb rendűek, képtelenek a beilleszkedésre, lehetetlen számukra, hogy önerőből, valódi teljesítményt felmutatva váljanak sikeressé. Talán ez a legpusztítóbb méreg mind közül.

A konzervatív és a klasszikus liberális gondolkodásmóddal összeegyeztethetetlen bármiféle kvóta alkalmazása. Ezek a társadalomfilozófiák nem hajlandók feláldozni a morált a diverzitás oltárán, így ragaszkodnak a sportszerűséghez és a tiszta versenyhez. A kérdés csupán az, hogy e hagyományos struktúrában miként lehet helyzetbe hozni a hátrányos helyzetűeket; ha úgy tetszik: miként lehet elősegíteni a valódi esélyegyenlőséget. Nos, ennek eszköztára valójában meglehetősen gazdag. Magyarországon - párthovatartozástól függetlenül - igen sokan dolgoznak a cigányság felzárkóztatásán (hitem és tapasztalataim szerint nem is eredménytelenül), ennek keretén belül számos program segíti egyetemi, főiskolai képzésüket is. A teljesség igénye nélkül csupán néhány példát említek.

• FELKÉSZÍTÉS - Tanárok, civil szervezetek, alapítványok sora tesz felajánlást, mely szerint ingyenes felkészítést nyújtanak roma származású fiatalok számára egyetemi felvételi kapcsán. Ha létezik tökéletesen sportszerű segítség, úgy elsősorban az ehhez hasonlóakra érdemes fókuszálni. Ez a fajta attitűd nem megúszni, kikerülni igyekszik a megmérettetést, hanem valódi értéket, tudást közvetítve a startvonalra állítja versenyzőit. Én ezt hívom példaértékű támogatásnak. E téren külön említést érdemel az 1996-ban létrehozott Romaversitas Alapítvány, mely többek között ily módon is segíti a roma értelmiségi réteg szélesedését.
• LAKHATÁS - Mind a felkészülés során, mind a felsőoktatásban eltöltött időszakban hatalmas segítség lehet a lakhatás biztosítása, akár ingyenes kollégiumi helyekkel.
• ÖSZTÖNDÍJ - A fizetős képzések mecénás általi finanszírozása ugyancsak járható útja a támogatásnak.
• SPECIÁLIS KURZUSOK - A Corvinus Egyetem által működtetett Roma Kulturális Influencer Képzés iskolapéldája a célzott programoknak.

Ne tévedjünk: a felsoroltak mindegyike belenyúl a versenybe. Gondoljunk azokra a nem roma származású fiatalokra, akik szellemi és anyagi tekintetben sem élveznek előnyt a kedvezményezettekkel szemben, mégsem kapnak ingyenes felkészítést, sem lakhatást, sem ösztöndíjat. Speciális képzést sem indítanak számukra. Az esélyegyenlőség megteremtésének ezen eszközeire mégsem mondjuk, hogy igazságtalanok, vagy károsak lennének. Egész egyszerűen azért nem, mert a teljesítményt, a magas szintű tudást és magát a versenyt is szolgálják, szemben a kvótarendszerrel, amely mindezekkel tökéletesen ellentétes módon hat.

A Carter edző c. filmet - Samuel L. Jackson főszereplésével - 2004-ben forgatták. A mozi igaz történeten alapul: Ken Carter 1999-ben azzal került az újságok címlapjára, hogy játékosainak minősíthetetlen tanulmányi eredményei miatt visszaléptette verhetetlen középiskolai kosárlabdacsapatát. Visszatekintve úgy tűnik, az ezredforduló táján még a valódi problémákra valódi, teljesítményalapú válaszokat kerestek. Az elmúlt húsz évben azonban sokat változott a világ. A Floridai Egyetem diáksága például - pár héttel ezelőtt, riporteri villámkérdésekre válaszolva - rendre kiállt a sokszínűségi kvóta mellett, amikor a felsőoktatási felvételi szisztémáról kérdezték őket. Mintegy fél perccel később azonban, amikor a sportcsapatok kerültek terítékre - melyekben az említett filmmel megegyező módon a feketék dominálnak -, ugyanezek a diákok már mereven elzárkóztak mindenféle adminisztratív beavatkozástól. A teljesítménynek kell döntenie - mondták egybehangzóan, s még csak nem is zavarta őket az illogikus kettős mérce, s annak mélységesen immorális volta. Úgy tűnik, megfelelő agymosással bármire rávehető az ember...