Immáron csaknem hetven éve annak, hogy popzenéről beszélhetünk. (Egyesek szerint van az száz is, jómagam azonban a Rock around the Clock című kultikus sláger megjelenését, 1954. május 20-át tekintem startpontnak.) A mögöttünk hagyott évtizedekre visszatekintve azt kell mondanunk, hogy bizonyos trendjelenségek egyértelműen felfedezhetők. Először is: a különböző műfajok gyakran egymásra épülnek. Sosem születik meg a rock and roll, ha nem találkozik egymással a nyugat-afrikai gyökerű blues és az amerikai fehér farmerek zenéje, a country. Heavy metalról sem beszélhetnénk, ha a hatvanas évek végén nem indul világhódító útjára a hard rock. Másodszor: a könnyűzene világát a kezdetektől a mai napig az angolszász - a brit és az amerikai - dominancia jellemzi, szinte mindenki más ezekből merít. Világlátásunkat természetesen szubjektív elemek is formálják. Nem mindegy, hogy milyen műfajokat kedvelünk, és az sem, hogy mikor voltunk tinédzserek, amikor a legintenzívebben szívtuk magunkba ezt a kultúrát. Mindezek alapján azt várnánk, hogy a könnyűzenei slágergyártás hullámhegyeit és -völgyeit képesek legyünk megvilágító erejű magyarázatokkal ellátni. Semmi sem áll ilyen messze a valóságtól.

Kezdjük a nemzetközi piaccal! Lehet isteníteni a hatvanas évek beat-, a hetvenes évek rock-, vagy épp a nyolcvanas évek szintipop világát. Lehet rajongani az új évezred sztárjaiért is. Ám aligha elvitatható, hogy minden idők leggazdagabb poptermését a rendszerváltás idején - 1987 és 1993 között - szüreteltük. Sem azelőtt, sem azután nem volt ehhez hasonlóan pezsgő időszak. Ekkor születnek a Queen és a Dire Straits utolsó, zseniálisan jó lemezei. A U2 a csúcson: három legjelentősebb albumát ekkor adja ki. A Nirvana és a Guns 'N Roses klasszikus felállása pontosan ezekre az évekre korlátozódik. Az Aerosmith ugyan már a hetvenes évek derekától nyomja a rock and rollt, ám egyértelműen itt futnak be igazán; a Permanent Vacation (1987), a Pump (1989) és a Get a Grip (1993) slágereit minden korosztály ismeri. Az INXS, az REM, a Faith No More, a Tears For Fears, a Level 42, a Cure és a Bon Jovi szárnyal, továbbá Prince is ekkor készíti legjobb lemezét. Mike Oldfield öt kiváló albumot is piacra dob e rövid időintervallumban, köztük a Heaven's Open (1991) és a Tubular Bells II (1992) című remekművekkel. Gary Moore élete legjobb produktumait szállítja: Still Got the Blues (1990) és After Hours (1992). A Metallica 1991-ben, ötödik - legendás, fekete borítójú, 30 milliós példényszámú - albumával megérkezik a rádióbarát zenekarok közé, hihetetlenül kiszélesítve rajongótáborát. Ugyanígy a Red Hot Chili Peppers is felér a csúcsra: a Blood Sugar Sex Magic (1991) - melyből 15 millió példányt adnak el és harmadik a Billboard 200-on - meghozza számukra a rég áhított világhírt. Billy Idol, Chris Rea, Bryan Adams, Peter Gabriel, Lenny Kravitz... mind parádés nótákat gyártanak ez idő tájt. Stingről nem is beszélve; több mint negyvenéves, mindvégig kiváló színvonalú alkotói pályafutása talán legkiemelkedőbb szakaszát látjuk. De ne feledkezzünk el a régi nagyokról sem! George Harrison élete nagy formáját futja mind szólóban, mind a Travelling Wilburys tagjaként. Paul McCartney is kifejezetten aktív és termékeny. Eric Clapton fantasztikus dolgokat produkál, 1992-es Uplugged lemeze különösen nagyot szól. Tina Turner csaknem minden jelentős slágere ekkor születik. A Yes és a Genesis parádés albumokat adnak ki; illetve megjelenik a Pink Floyd A Momentary Lapse of Reason (1987) című stúdiómunkája is, mely az Egyesült Államokban négyszeres platinalemezzé érik. Az AC/DC 1990-ben kiadja a The Razors Edge című albumát, mely hatalmas siker, többszörös platinalemez és olyan meghatározó nótákat tartalmaz, mint a Thunderstruck, vagy épp a Moneytalks. Ugyanebben az évben a ZZ Top hasonlóan parádés nagylemezt készít; az erről kimásolt Doubleback című nóta a Vissza a jövőbe harmadik részének fő betétdala. (S ha ez nem lenne elég: az együttes tagjai a nagy sikerű filmben is feltűnnek.) A Deep Purple hosszú szünet után újra összeáll; a Bee Gees, a Beach Boys, Elton John és Rod Stewart is hallat magáról. Bár a Rolling Stonesnak nem ez a legjobb időszaka, azért a Steel Wheels című albummal ők is bejelentkeznek. És akkor még a könnyedebb műfajok képviselőiről nem is ejtettünk szót. Michael Jackson kiadja a Bad (1987), majd a Dangerous (1991) című albumát - ezek csaknem minden felvétele világsláger. Elindul George Michael szólókarrierje, rögtön két jelentős nagylemezzel. A Depeche Mode, a Duran Duran, az A-HA, a Pet Shop Boys, a Roxette, Whitney Houston és Madonna is a topformában. Feltűnik a színen a Bros, a Fine Young Cannibals, Enya és Tanita Tikaram. Dübörög a rap: a Run DMC, a Beastie Boys és Mc Hammer is sikereinek csúcsán jár. Nem mellékes, hogy a következő évtizedek hangzásvilága is ebben az időszakban gyökerezik. Ekkor jön divatba a britpop és az acid jazz; ekkortájt alakul az Oasis, a Blur, a Crowded House és a Jamiroquai is. Sorolhatnánk napestig. Így utólag visszatekintve valami egészen parádés találkozását látjuk a réginek és az újnak; a rocknak és a könnyedebb irányzatoknak. A poptörténelem rövid, de kivételes időszaka tárul elénk: sohasem ragyogott egyszerre ennyi fénylő csillag.

Most evezzünk át hazai vizekre! Itthon ugyanúgy megtaláljuk ezt a semmihez sem foghatóan gazdag periódust, ám - érdekes módon, megmagyarázni is lehetetlen - tíz esztendővel korábban! 1977 és 1983 között olyan elképesztő pezsgést látunk a magyar könnyűzenei életben, amilyenre a következő negyven évben sem volt példa. "Az enyém is volt, és még néhány arcé, azok az évek nyolcvan körül..." - énekelte pár évvel később Pataky Attila, és valóban: a fő csapásvonalat ebben az időszakban a magyar rockzene megszületése jelentette. Edda, Karthago, Piramis, Beatrice, P. Mobil, P. Box, Dinamit, Skorpió, V'Moto Rock, Korál, Hobo Blues Band...  Mindeközben még dübörögnek a hatvanas évek sztárjai: Szörényiék a Fonográffal remek lemezekkel jelentkeznek; az Omega a népszerűsége és alkotókedve csúcsán jár; az LGT zseniálisabb, mint valaha, Zorán pedig hosszú csend után visszatér, s első négy szólóalbuma összehasonlíthatatlanul jobb, mint amit a Metró együttessel bármikor is produkált. Kovács Kati, Katona Klári, Máté Péter, Komár László és a Neoton Família is topformában, miközben Fenyő Miklós páros lábbal rúgja be az ajtót a Hungária új, legnagyobb sikert hozó formációjával. Ebből a társaságból jön létre az R-GO és a Dolly Roll, mindkettő 1983-ban debütál. 1982-ben megalakul az Első Emelet és a KFT együttes is kiadja legelső nagylemezét - itt már a nyolcvanas évek újhullámának születését látjuk. Az ember csak kapkodja a fejét, pedig a Generálról, a Miniről, a Bojtorjánról, a 100 Folk Celsiusról, az Európa Kiadóról, a Rolls Frakcióról vagy épp a Kontroll Csoportról még nem is szóltunk.

Amikor kultúráról esik szó, az ítéletalkotás minden esetben egyéni világlátásunkat tükrözi, s nehéz is objektív kapaszkodókat találni. Építhetnénk a lemezeladásokra is, mint mérhető adatra, ez azonban igazságtalan volna az új évezred üdvöskéivel szemben, hiszen ma már alig-alig vásárolunk cédét, vagy bakelitkorongot. (Az elmúlt húsz évben Adele, Eminem és a Linkin Park volt képes húszmillió feletti lemezeladást produkálni, más nemigen.) Mondhatnánk, hogy Elvisnek és a Beatlesnek könnyű dolga volt, hiszen jóval kevesebb konkurenssel kellett megküzdeniük, mint a maiaknak, ám azt aligha magyarázza bármi, hogy miért születik összehasonlíthatatlanul kevesebb sláger manapság, amikor már boldog-boldogtalan zenét gyárt, mint a múlt évezredben bármikor. A nyolcvanas-kilencvenes években hetente gazdagodtunk olyan meghatározó nótákkal, melyek azóta valóságos örökzöldekké váltak, napjainkban jó, ha évente találkozunk ilyennel. Persze, ilyenkor azonnal érkezik a kérdés: mitől nevezzük slágernek a slágert? Attól, hogy a suszterinasok is fütyörészik? Ha igen, úgy biztosan karcsúbb a mai felhozatal (és nem csak azért, mert suszterinasok sem léteznek már). Vagy attól, hogy játsszák a rádiók? Mindig lesznek olyan adók, amelyek az aktualitásokra specializálják magukat (még akkor is, ha számunkra hallgathatatlanok). Vagy mondhatjuk azt, hogy sláger az, ami személy szerint nekünk bejön? Mert ha ennél a végtelenül szubjektív álláspontnál maradunk, úgy feltétlenül számolnunk kell az ízlésbefagyás (taste freeze) jelenségével. A kutatások szerint az emberek általában 33 éves koruktól kezdenek idegenkedni és elfordulni a modern popzenétől, s ez összefüggésben áll az agy különböző fejlődési fázisaival, a memória alakulásával és egyéb neurológiai folyamatokkal. Egyre több zenét ismerünk meg, egyre több viszonyítási pontot alakítunk ki, amelyekhez a friss muzsikákat mérhetjük. Az átlagos poprajongó egy idő után megcsömörlik attól, hogy folyton ugyanazt a négy akkordot, ugyanazokat a refrén-kuplé-verze kombókat hallja. Az ízlésünk kifinomodásával egyre közömbösebbé válunk a kommersz újdonságok iránt. (Természetesen az sem mellékes, hogy idővel családot alapítunk, s többé már nem a rock and roll áll létezésünk fókuszában.) A Spotify statisztikái meggyőzően igazolják e jelenséget, a magam részéről mégis óvatos maradnék. Egyszerűen azért, mert ez egy fiatal műfaj, mindössze két generáció nőtt fel Bill Haley feltűnése óta. Simán lehet, hogy a mai popzenék egyszerűen pocsékabbak, mint a múlt századból származók. Manapság is értékelni tudjuk az olyan nagyágyúkat, mint Lady Gaga, Bruno Mars, az Imagine Dragons, a Coldplay, a Maroon5, a Muse, vagy épp Dua Lipa - valóban üde színfoltok a 21. századi szürkeségben. De hol van ez a felhozatal a fent bemutatott popkánaánhoz képest?

Az elmúlt harminc évben sok minden változott. A beat, a rock, a punk mind-mind maga volt a lázadás - ma már aligha van miért lázadni, sokkal inkább ellenforradalomban utaznánk. A popzene azelőtt az egyik legfontosabb identitáselemnek számított - poszterek, kitűzők, pólók jelezték a hovatartozást, mi több: gyakoriak voltak az összetűzések a különböző rajongótáborok között -  ma már mindez elképzelhetetlen. A nyugati ember már szinte minden identitását elveszítette - miért pont ez maradt volna meg? A popzene mindig is jó üzletnek számított, ám a 21. század ebben is más; már nem az a trend, hogy a legjobbak kiemelkednek, hanem sokkal inkább az, hogy tudatosan gyártják azt, amit az algoritmus fogyaszthatónak ítél. Bede Márton találóan fogalmaz: "Nagyon úgy néz ki, hogy a fogyasztók ízléséről rendelkezésre álló adatok tömkelegének és a zene előállítási költségeinek zuhanásának köszönhetően a popzenének az a része, amiből igazán nagy pénzt lehet csinálni (mondjuk így: a mainstream pop), ma már hajszálpontosan úgy működik, mint bármilyen fogyasztási cikk gyártása. Ennek az eredménye az, hogy ma Ed Sheeran lehet korunk legnagyobb popsztárja, ami körülbelül olyan, mintha a nyolcvanas évek nem Madonnáról vagy Michael Jacksonról, hanem Nik Kershawról szólt volna."

1987-ben a tizenötödik évemet tapostam. Ekkortájt ébredt fel bennem a lelkes zenerajongó, mely ma sem szunnyad, ám kétségkívül sokat veszített kezdeti éberségéből. Amikor azt állítom, hogy a világ poptermése 1987 és 1993 között a legbőségesebb, abban valóban vastagon benne lehet szubjektív világom is. Igaz ugyan, hogy a mai napig igyekszem képben maradni, és az is, hogy egyidejűleg a régmúlttal is próbálok barátkozni - mindezekkel együtt is kamaszkorom zenei világa meghatározó marad számomra. Érdekes módon a hazai popkultúra terén nem ez a helyzet. Pál Utcai Fiúkon, Kispálon, Bonanzán, Tankcsapdán és Bikinin nőttem fel. Amikor a Piramis első nagylemeze megjelent, amikor az Omega a Csillagok útján járt; amikor az LGT arról énekelt, hogy Mindenki másképp csinálja, én még az óvodában kergettem a csajokat. Mindezeket utólag kellett bepótolnom, így aligha érhet az a vád, hogy kamaszkorom szubjektív élményvilágát emelem hamis piedesztálra. (Aradszky László, Németh Lehel és az Apostol együttes produktumaival szintén csak felnőtt fejjel találkoztam, ám ezek valahogy nem tudtak elvarázsolni...)

Szóval: az égvilágon semmit sem értek. Hogy lehet az, hogy az angolszász popzene kapcsán - ahogy sokaknál -  a késő tinédzseréveim a meghatározóak, míg a magyarock esetén egészen más a helyzet? S ha már elcsúsznak ezek a hullámhegyek, hogyan lehetséges az, hogy a hazai időben megelőzi a nemzetközit? Továbbá: mi az oka annak, hogy az ötvenes évek rock and roll őrületét követően 8-10 évente mindig érkezett valami földcsuszamlásszerű változás - beat, pszichedelikus rock, funky, diszkó, punk, rap -, azonban az új évezredben már semmi hasonlót nem tapasztalunk? És végül miért van az, hogy idehaza manapság is viszonylag pezsgő és kreatív popkultúrát találunk - Majka, Wellhello, Punnany Massif, Follow The Flow, Carbonfools, Honeybeast, Ákos, Kiscsillag, Hiperkarma, Kaukázus, Magashegyi Underground, Elefánt, Carson Coma és a többiek - míg a nemzetközi zenei tér maga az ásító dögunalom? Isten látja lelkem: én valóban igyekszem megadni az esélyt a jelennek, oly módon is, hogy Sebestyén Balázsék reggeli műsorát követően általában elfelejtek adót váltani, s egy rövid ideig maradok még a Rádió1-en. Ám hiába igyekszem nyitott és befogadó attitűdöt magamra erőltetni; hiába próbálom megtalálni az értéket az újdonságokban - pár perc múlva már nyüszítek fájdalmamban. Tényleg nem tudom eldönteni: a popvilág kezd ennyire elkorcsosulni, avagy velem van nagy baj?

A kép Leonardo da Vinci és Mike közös munkája

Jézust elárulták, majd háromszor is megtagadták az utolsó vacsora éjszakáján. Igaz ugyan, hogy Márki-Zay Péterben nem sokan látták a megváltót, s talán saját magán kívül senki más nem hasonlította a Názáretihez, ám tény, hogy az utolsó éjszakán őt is megtagadták, őt is elárulták. Legalább ebben az egy tekintetben bizonyosan megáll az analógia.

A magam részéről mélyen hiszek az individualizmusban, és ugyanilyen mélyen hiszek a közösségekben is. Szilárd meggyőződésem, hogy valódi összefogás, együttműködés csak önálló, érett, felnőtt emberek között jöhet létre. Ám amikor önkéntesen, szabad akaratunkból elköteleződünk egy ügy, egy közösség mellett, azt minden esetben teljes szívvel tesszük. Hogyan is másképp? Hiszen mi magunk döntöttünk így, senki sem kényszerített rá. Amikor Gyurcsány, Jakab meg a többiek csúfosan magára hagyták MZP-t, azzal sok mindent elárultak arról, hogy számukra mit is jelent a becsület, az adott szó. No de hagyjuk a moralizálást, elég, ha a puszta érdekekről beszélünk. Hogy e megfutamodás szégyenteljes volt-e, azt döntse el ki-ki maga; azonban hasznosságáról simán elmélkedhetünk közösen, akár objektív szempontokat is figyelembe véve.

Immáron tíz napja tűnődöm azon, vajon mi járhatott Fletóék fejében a megsemmisítő vereség éjszakáján. Világos volt, hogy MZP e történelmi pillanattól nem több, mint politikai hulla, azonban ha őszinték szeretnénk lenni magunkhoz, már hetekkel ezelőtt is nagy biztonsággal tudhattuk, hogy azzá lesz. Vajon mit nyertek a menekülő pártelnökök azzal, hogy felrúgták a bajtársiasság minden szabályát és nem álltak mögé politikai pályafutása utolsó beszédekor? Tényleg azt gondolták, hogy ők maguk így kevésbé tűnnek vesztesnek? Ez egész egyszerűen nonszensz. A küldetéstudatos kapitányt ők vették be az ötösfogatba; ők tették lehetővé, hogy megnyerje az előválasztást és ők maguk is - ha félszívvel is - végig kitartottak jelölése mellett. Mégis: miből állt volna, ha együtt lépnek fel a színpadra, s együtt köszönik meg híveik támogatását? Abban lett volna méltóság és lovagiasság. Ugyan mit veszítettek volna e gesztussal? Bevallom: képtelen vagyok rájönni. Arra egész egyszerűen nem gondolhatok, hogy ez egy tudatos, hideg fejjel hozott döntés lett volna. Mert ez azt jelentené, hogy brutálisan lenézik saját szavazóikat. Ez azt jelentené, hogy ismerik, felmérték híveik jellemző attitűdjét, és pontosan tudják: pozitívan reagálnak majd e gyáva elhatárolódásra. Vagy hogy mindegy nekik. Ha így lenne, az valami egészen tragikus képet mutatna a magyar társadalom egyharmadáról. Jómagam ezt egészen kizártnak tartom, s az elmúlt tíz nap józan ellenzéki hangjai is azt igazolják: azért nincs ekkora baj. Így csupán arra juthatok, hogy Jakabék menekülése spontán, infantilis érzelmi reakció lehetett az eredmények láttán, és nem profi politikusi döntés.

Ám történt ami történt - április harmadika óta nem csupán az vált világossá, hogy az ellenzéki összefogás modellje praktikusan kudarcot vallott, de az is, hogy az abban résztvevők ott szúrják hátba egymást, ahol csak lehet. Amikor az ezt felismerő ellenzéki közszereplők nyilvánosan azon merengenek, hogy e hozzáállás milyen kormányzást szült volna, a magamfajta már csak egy kávét kér... No de ennyit a múltról - az élet nem állt meg, holnap is lesz nap. Vajon mi lehet a helyes stratégia az egyes pártok részéről? Kezdjük a DK-val, hiszen itt a legegyszerűbb a képlet. Gyurcsányék társadalomfilozófiailag és és emocionális tekintetben is a legmesszebb állnak a kormánypárttól, így számukra nincs más alternatíva, mint a gyűlöletpolitika, a nyílt ellenségeskedés folytatása. Jakab mögül kihátrált a tagság és a teljes szavazóbázis, és ugyanez a helyzet az MSZP kapcsán is. E kiüresedett, picinyke pártok sorsa csakis az összefogás folytatása lehet, bár igazság szerint ezt akár összeolvadásnak is nevezhetnénk - 2026 után aligha lesz külön frakciójuk. A Momentumnak és az LMP-nek azonban lehet más jövőképe. Ehhez négy dolgot kell végiggondolniuk:

1. Van-e esélyük önállóan elérni az 5%-os küszöböt?
2. Van-e ennél komolyabb ambíciójuk?
3. Mennyire "gyurcsányozódtak" össze? Van-e remény arra, hogy önmagukat egy tiszta, romlatlan pártnak mutassák és a választók így is lássák őket?
4. Készek-e arra, hogy némiképp stílust váltva, a következő ciklus során a társadalmi béke oldalára állva konstruktív ellenzéki szerepet vigyenek? (Az LMP számára ez aligha jelenthet gondot, képviselői már az elmúlt négy évben is messze a legkulturáltabb hangvétellel éltek, ami az ellenzéket illeti.)

Amennyiben válaszaik inkább az igenek felé tolódnak, úgy a továbbiakban az égvilágon semmi keresnivalójuk Gyurcsány pusztító ölelésében. A DK-tól immáron semmit sem kaphatnak, ugyanakkor mindent elveszíthetnek, ha továbbra is ragaszkodnak e semmire sem jó összefogáshoz, végképp beleszürkülve egy szalonképtelen koalícióba.

Bevallom: jómagam érzéketlen individualista volnék. Mindazonáltal képes vagyok felismerni és elfogadni, hogy van érték a szolidaritásban, az elesettek felkarolásában. Valójában ez maga a baloldaliság. S ha azonosulni nem is tudok a kibucok világával, némi tiszteletet azért érzek az egymást segítő, önzetlen közösségek iránt. A visszatetsző csupán mindig az, amikor ez a fajta önkéntes nemeslelkűség politikai pályára áll. Ha végignézünk a történelem baloldali mozgalmain, a szolidaritás és a bajtársiasság szinte már az indulásnál kikopik az eszköztárból. Hátbatámadásokat, koncepciós pereket és hullahegyek látunk, amerre a szem ellát - a forradalom felfalja saját gyermekeit is. Gyurcsány is ennek az iskolának a diákja - húsz év alatt tökéletesen leszalámizta az MSZP-t, most már a többieken a sor. A választás éjszakáján mutatott érzéketlensége és felelőtlensége azonban nem csak a DK-ra, de valójában magára a baloldaliságra is borzasztóan rossz fényt vet. Márki-Zay cserbenhagyását követően sokakban joggal merül fel a kérdés: maradt-e bármiféle érték magában a baloldaliságban?

Jézust megtagadták és elárulták, neve és tanítása azonban fennmaradt és minden bizonnyal még sokáig őrzi majd az emberi emlékezet. Márki-Zay Pétert ugyanakkor gyorsan elfelejtjük, neve aligha kerül be a történelemkönyvekbe. Ez persze a legkevésbé sem menti azokat, akik a választás éjszakáján magára hagyták. Legyen ez intő jel mindazoknak, akik a továbbiakban Gyurcsány Ferenccel, vagy Jakab Péterrel szövetkezni kívánnak. Legyen ez intő jel mindazoknak is, akik e gyáva garnitúrában valaha is valódi politikai alternatívát láttak. Elképesztő módon kell gyűlölnie Orbánt, az országot és önmagát is annak, aki még ezek után is rájuk bízná a jövőt.

Az igazi, fanatikus hívek szerint a keresztény tanítás kerek egész; konzekvens igazságok kincsesládája. Nem vagyok egyedül azonban azzal a gondolattal, hogy e dogmavilág rém következetlen; hittételei sok esetben nem csupán megmosolyogtatóak, de értelmetlenek, károsak, egymással ellentétesek is lehetnek. Tipikusan ilyen megkérdőjelezhető elem a tisztítótűz is, mellyel józan logikával nemigen lehet mit kezdeni. Húsvétkor Jézusra emlékezünk, aki a keresztény tanítás szerint harmadnapra feltámadt a halálból. Vajon a sírkamrában töltött szűk negyven óra elég volt ahhoz, hogy ő maga is belekóstoljon a purgatóriumba? (Oké, tudjuk, a bűntelenek ezt megússzák és egyenes ágon jutnak a mennyországba...)

Világos persze, hogy minden, ami a megtapasztalható valóságon túli, s különösen a halál utáni világról szól, az nem több, mint az emberi fantázia kreatív szüleménye, ha úgy tetszik: mesevilág. Mégis érdemes komolyan venni, hiszen sokat elárul a katolikus keresztény vallás gondolkodásmódjáról, moralitásáról. A purgatóriumról szóló hivatalos egyházi tanítás tanítóhivatali dokumentumokban csupán a 13. század közepétől jelenik meg, vagyis a kétezer esztendős egyháztörténelem közel kétharmadában egész jól megvoltak tisztítótűz nélkül is. Elgondolkodtató, hogy a középkori vallásformálók miért érezték feltétlen szükségét egy új fantáziaelem bevezetésének, melynek - mondani sem kell - az égvilágon semmi köze az evangéliumokhoz, a jézusi örökséghez. 

A Magyar Katolikus Lexikonban a következőt találjuk: "Akárhogy is magyarázzuk a tűz hasonlatát, a képben benne van az, hogy a túlvilágon még bizonyos terhektől meg lehet szabadulni, bizonyos dolgoknak az emberből ki kell égnie. A túlvilági tisztulás lehetőségét hivatalosan tanítja a bázeli zsinat (D 693) és a tridenti zsinat (D 840, 983). A határozatban benne van, hogy a halál után még maradhatnak ideigtartó büntetések, és ezektől elegettevő szenvedéssel meg lehet szabadulni." Mindez azt jelenti, hogy a menny és a pokol között létezik egy harmadik zóna a "futottak még" kategória számára. A Katekizmus így fogalmaz: "Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek." Vagyis a purgatórium valójában a mennyország előszobája, amolyan nulladik évfolyam, felkészítő-felzárkóztató csoport. No de miért van erre szükség? És főképp: miért kell ennek is a szenvedésről és a büntetésről szólnia?

Képzeljük el azt az időszakot, amikor az őskereszténység hosszú évszázadaiban még nem létezett a purgatórium gondolata, csupán a menny és a pokol! Mintha egy olyan suliba járnánk, ahol mindössze kétféle osztályzattal számolhatunk: színjelesek leszünk vagy megbukunk. Vajon mennyire motiváló az ilyen? A diákok döntő többsége bele sem fog szagolni a vizsgatételekbe, hiszen a tanár karakterének függvényében az "úgyis átenged", vagy épp a "mindenképp megvág" várakozások egyike fog érvényesülni. A túlvilági ítélőszék kapcsán még a döntéshozó attitűdjét sem ismerjük, így aztán tényleg nincs sok értelme a szent igyekezetnek. Minden bizonnyal ez a felismerés késztette a középkor vallásformálóit a tisztítótűz fogalmának megalkotására és bevezetésére. Ebben az új, tagolt rendszerben bejött a közepes osztályzat, az elitklubba kerülés vigaszága, mely immáron az átlagember számára is elérhető, így megfelelő motivációt jelenthet. Ezt követően szélesebbre nyílik a mennyek kapuja; már nem kell makulátlannak lenni a klubtagsághoz - értelmet nyer a tisztességes létezésre való általános törekvés. Bevallom: eddig még tetszik is az elképzelés. Hiszem, hogy az emberiség túlnyomó többsége jólelkű. Elég, ha a javíthatatlan pszichopata tömeggyilkosokat száműzzük a pokolba, mindenki más elfér a Paradicsomban, csapjunk minél nagyobb bulit! Még az is beleférne, ha az egyházi tanítás a purgatóriumot egyfajta öltözőnek, sminkszobának ábrázolná, ahol a hozzám hasonló szakadt prolikat szmokingba bújtatják és megigazítják a sérónkat, csak hogy méltó módon érkezzünk a mulatságba. Csupán egy bibi van, ami igazán csípi a szememet. Az egyház e felkészítő szakaszban büntetést és szenvedést ígér. Ez nem csupán rosszul hangzó, de morálisan is kikezdhető elképzelés.

Ami a dolog motivációs oldalát illeti, a lángnyelvek által okozott fájdalom és szenvedés érthető. Ha már visszavettünk a követelményszintből, ez ne jelentse azt, hogy a kiválók is lazíthatnak. A közepes osztályzattal zárók kapnak egy rövid ízelítőt a pokolból, csak azért, hogy a két lábon járó földi szentek - akik VIP-jeggyel érkeznek az isteni páholyba - se érezzék feleslegesnek a makulátlan életút energiabefektetéseit. Igen ám, de hogy fest ez erkölcsi szempontból? Nyilvánvalóan rettenetesen, sőt vállalhatatlanul. Idézzük újra a katekizmus szövegét: "örök üdvösségük felől biztonságban vannak". Megvan tehát a klubtagság, de azért egy kis kínzás még csak belefér, nemdebár? Ez annyira beteg világlátás, hogy nehéz is rá szavakat találni. Letelt a kilencven perc, vége a mérkőzésnek. Elhagytuk a pályát. Megtettük amit lehetett - vagy elég volt a győzelemhez, vagy sem, de nincs tovább. Ha kettő-kettes döntetlennel távozunk, abból úgy lesz három-kettő, ha az edző kicsit elnáspángol minket az öltözőben? Miféle ostoba logika az ilyen?? Az életszentség, a megtérés, a megvilágosodás, az erkölcsileg helyes életvezetés mind olyan fogalom, amely az emberi tudathoz köthető. Akkor, és csakis akkor tudunk morális lényként létezni és cselekedni, ha a tudatunk irányít. Az állatok, a csecsemők, a súlyos értelmi fogyatékossággal élők erre képtelenek, s természetesen a halottak is ebbe a körbe tartoznak. Miért kéne értelmetlen szenvedéssel, fájdalommal, megpróbáltatással sújtani egy halott, így immáron aktivitásra és fejlődésre képtelen tudatot? Természetesen Jézus soha, egyetlen szóval sem utal a tisztítótűzre. (E téren is Pál apostol a ludas; ő az, aki elsőként, halványan célozgat ilyesmire.) Emlékezzünk csak a jobb latorhoz intézett ígéretre: "Még ma velem leszel a paradicsomban." Semmi purgatórium, semmi szadista kínzás, de még egy takaréklángon égő, aprócska máglya sincs kilátásban. Az emberi tudat elvégezte a munkáját, s azonnal megítéltetett. A meccs lefújva.

"E büntetést nem szabad valamiféle bosszúnak tartani, mellyel Isten az embert kívülről sújtja, hanem nagyon is a bűn természetéből származó valóságként kell fölfogni." - olvashatjuk a tridenti zsinat határozatában. Világos, hogy életünk során a bűneink visszahullanak ránk; ha cudarul bánunk embertársainkkal, ugyanezt fogjuk visszakapni. Ezek az okos dogmagyárosok csupán egyetlen apróságról feledkeztek el: hogy az érintett időközben beadta a kulcsot. Nincsenek többé földi interakciói, amelyek során megtapasztalhatná az elszigetelődést, a kirekesztettséget, a magányt, a szenvedést, a valóságos földi poklot. Így hát mégis, minek kéne tartanunk a purgatóriumot, mintsem indokolatlan és kegyetlen isteni bosszúnak? A tisztítótűz gondolatának kiiktatása ráadásul nem tűnik túl bonyolultnak, még akkor sem, ha a pokolhoz és a mennyországhoz - valamiféle furcsa vággyal - ragaszkodunk. Egész egyszerűen lejjebb kell szállítani a követelményszintet. Ha helyesen határozzuk meg a bűn fogalmát, úgy azt fogjuk tapasztalni, hogy a legtöbben két lábon járó szentek vagyunk. Semmi szükség a paradicsomi dísztribünre, és a másodosztályú vendégek önkényes szívatására. Elég egy nagy közös küzdőtér, ahol mindenki elfér. Egyszerű, demokratikus, és még az egyenlőségmániások igényeinek is megfelelő...

Persze, legyinthetnénk az egészre, mondván: régi idők focija, kit mozgat még? Ugyanakkor látni kell: a purgatórium dogmája a keresztény tanítás lényeges és élő eleme. Nincs 15 éve, hogy XVI. Benedek pápa kiadta Spe Salvi kezdetű enciklikáját, mely részletekbe menően foglalkozik a halál utáni tisztulás kérdésével. Nyakunkon a húsvét, amikor Jézus feltámadását ünnepeljük. Az a gyanúm ugyanakkor, hogy az egyház feltámadását nemigen lesz módunk ünnepelni, ha nem gyomlálja ki magából vállalhatatlan tanításait, köztük a purgatórium kapcsán megfogalmazottakat. (Pedig talán még sosem volt ilyen nagy szükség egy modern, megújult kereszténységre, mint manapság.) Épp elég értelmetlen gyötrelmet okozunk egymásnak így is. Kevés ártalmasabb téveszmét szült a történelem, mint hogy a szenvedés tisztítani képes.

Már a választások előtt is sokan beszéltek arról, hogy nem jó az, ha a Fidesz túlnyeri magát. Még olyanokat is ismerünk, akik csak és kizárólag azért szavaztak a Kétfarkú Kutya Pártra, a Megoldás Mozgalomra, vagy épp Toroczkaiékra, hogy ezzel is akadályozzák Orbánék újabb kétharmadát. Jómagam másként látom. Kifejezetten szurkoltam az elsöprő győzelemnek, mégpedig azért, mert így, és csakis így indulhat el egy régóta esedékes megtisztulási folyamat. Mindenki arról beszél, hogy beteg a hazai társadalom. Mindenki egy élhető Magyarországról papol. Mindenki az árkok betemetéséről álmodozik. Nos, itt a remek alkalom, hogy ennek is nekifogjunk!

Bevallom: életemben először tapasztalom, hogy a magyar baloldal szavazói ébredezni kezdenek. Nem csupán az újabb, immáron negyedik kétharmad az, ami kijózanítóan hat. Nem csupán az a felismerés, hogy a teljes összeborulás pokolian rossz stratégiának bizonyult. De az is világossá vált, hogy ez a magyar valóság. Szó sincs arról, hogy a választási rendszeren, a szavazókörzetek kijelölésén, manipulálásán múlna az ország sorsa, vagy hogy a Fidesz elcsalná a választásokat. Mérő László, aki ellenzéki szavazatszámlálóként egy zempléni településen töltötte a teljes vasárnapot, tegnapelőtti Facebook-posztjában így ír: "Felemelő volt látni, mennyire jól tudtunk kooperálni a szavazatszámláló bizottsággal, a fideszes küldöttekkel is. Legalább húszezer emberben dőlt meg az a mese, amivel a mi pesti agyunk át lett mosva, hogy vidéken sötétség, tudatlanság, agymosás és csalás honol. A Fidesz valóban tarolt vidéken, de nem emiatt, hanem amiatt, mert sokkal jobb volt, mint az ellenzék. És ugyanezért még Budapesten is sikerült sokkal szorosabbá tennie a meccset, mint az pár héttel a választás előtt várható volt." Korrekt és tisztességes beszéd, mely eleddig ritka kincsnek számított az ellenzéki térfélen - a reményem az, hogy innentől ez lesz az uralkodó hangvétel. No de nem értünk még a tanulságok végére. Úgy tűnik, hogy a vidéki szavazók lenézése sem bizonyult nyerőnek: "A magam részéről nem szerettem meg a Fideszt, nem bocsátottam meg az égbekiáltó disznóságait, viszont megszerettem és sok mindenben megértettem azt a vidéki világot, amely nagy többséggel a Fideszre szavazott. És szó sincs arról, hogy vidéken csak a Fidesz médiája látszik." És végül, a legdöbbenetesebb, amit megtapasztalhatott a kormányváltásra voksoló, jóhiszemű szavazópolgár, hogy mit is jelent az összefogás, a bajtársiasság és a felelősségvállalás ezen a térfélen. Mérő így fogalmaz: "A többi párt viselkedésére csak egy apró példa már a választás utánról: az ellenzéki eredményváróról két ember kivételével mindenki elszelelt MZP mellől. Előttem ezentúl nem áll meg egyik olyan párt sem, amelynek a vezetőitől ez kitellett. Így a szememben MZP-n kívül csak Donáth Annának (s így a Momentumnak) és Karácsony Gergelynek (az örök pártnélkülinek) maradt meg a becsülete, ők nem lógtak meg gyáván. A többiek részemről kuka. DK – kuka, Jobbik – kuka, MSZP – kuka, úgy, ahogy vannak. LMP, Párbeszéd, Együtt – á, rajtuk már kikukázni sincs mit."

Hitem szerint - és az azóta eltelt négy nap tapasztalati alapján - április harmadika lehet az ÉBREDÉS NAPJA, amikor minden jóérzésű voksoló ráeszmél végre, hogy Gyurcsánnyal lehetetlen választást nyerni. Ha a hazai politikai pártoknak van egy csöppnyi eszük, és nem csupán a parlamentbe jutás és a szimpla megélhetés a céljuk, úgy Fletót és pártját leprásként kezelik a jövőben. Ugyanez a helyzet a szavazókkal is. Ha továbbra is azt a mantrát erőltetik, hogy Orbánnal szemben akár az ördöggel is összefognának, úgy immáron egészen pontosan láthatják, hová vezet mindez. A szimpla gyűlölködés megmérettetett és könnyűnek találtatott - valós alternatívát, eszmét, programot kell kínálni Orbánnal szemben. Igaz ez a jelöltek személye kapcsán is. Ezúttal tehetségtelenebbnél tehetségtelenebb politikusok gyűltek össze egy akolba, akik ráadásul még egymást is gyűlölik... ez már az induláskor sem ígért sok jót. Muszáj, hogy az ellenzéki szavazókban kialakuljon némi igényesség, mely nem engedi, hogy méltatlanokra voksoljanak. Muszáj, hogy felépüljön egy olyan politikai erő, amelyre akár a magamfajta fideszes is rá merné bízni az országot. Újfent Mérő Lacit idézem: "Ezt a hatalmas erőforrást használhatta volna az ellenzék sokkal hatékonyabban is, ha nem azt a buta mesét kellett volna megcáfolnunk, hogy vidéken agymosott fideszesek elcsalják a szavazást. Erre lett elhasználva az energiánk ahelyett, hogy ezt a sok százmillió forintnyi értéket arra használtuk volna, hogy kitaláljunk egy sok mindenki számára vonzóbb alternatívát Orbánnal szemben."

A katarzisnak azonban nem csupán az ellenzéki oldalon kell megszületnie. Muszáj, hogy a Fidesz is megmutassa végre a legjobb, legszerethetőbb arcát. Mikor máskor, mint most, amikor - belpolitikai szempontból - a lehető legkényelmesebben kormányozhat? "Köszönetet kell mondanom a magyar választópolgároknak, s csak annyit tudok mondani most nekik, hogy mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy megszolgáljuk a bizalmat, amit ma este tőlük kaptunk." Orbán Viktor győzelmi beszédében megfutotta a kötelező köröket, ugyanakkor üdvös volna, ha mindez nem állna meg a szavak szintjén. Ha az ötödik Fidesz-kabinet úgy szolgálná meg a bizalmat, hogy négy év múlva a most még fintorgók is elégedetten csettintenének. Ha a sok évtizedes árkok betemetésében a kormányoldal is tevékeny részt vállalna. Természetesen nem gondolhatja senki, hogy a hazai közéletbe egyszer csak eljő a teljes béke és harmónia, hogy Vadai Ágnes és Németh Szilárd majd kézen fogva libbennek végig a plurális demokrácia tavaszi mezején, miután virágot tűztek egymás hajába... De a jelen rögvalóságán azért kétségkívül van mit javítani. A zsigeri gyűlölködőket aligha lehet jobb belátásra bírni, ez azonban csupán szűk - és talán egyre szűkebb - kisebbség. A többségre - hitem szerint - lehet hatni. Hogy mivel is?

Itt volna az ideje, hogy Orbán Viktor és a Fidesz végre gesztusokat gyakoroljon. Hogyha akad egy-egy támogatható ellenzéki törvényjavaslat, azt egyetértésben szavazza meg a Ház. Hogyha akad egy-egy olyan alkalom, amikor az ellenzék képes revideálni nézetét, azt a miniszterelnök elismerje. (Orbán még akkor is oltásellenesnek nevezte az ellenzéki pártokat, amikor azok már átvették a kormány álláspontját. Ez a magatartás nem csupán nem elegáns, de szavazatot sem hoz.) Túl a gesztusokon: a kormányzás minőségén is bőven van mit javítani. Az oktatási reform például egyértelmű kudarc - ezt a területet előbb-utóbb muszáj lesz rendbe rakni. Az atyáskodó állam a gazdasági hatékonyságot sem szolgálja megfelelően - lassan ideje engedni, hogy a lehető legtöbb területen a piac vegye át az irányítást. Bár az adóterhek tizenkét éve folyamatosan csökkennek, még mindig túl sok ágazatban dönt az állam helyettünk. Idővel érdemes volna elgondolkodni a kultúra, az élsport, az egyházak, vagy épp a közmédia pénznyelőinek leépítésén. Minél több erőforrás marad az állampolgároknál, annál dinamikusabban mehetünk előre (és nem hátra).

A fene se tudja, hogy mindebből mennyi a tiszta naivitás és mi az, ami ténylegesen valóra válhat. Három dologban azonban egészen biztos vagyok. Először is: ha a jövő ellenzéke felhagy a Jakab Péterre és Szabó Tímeára jellemző arroganciával, gyűlölködéssel és primitív hangvétellel, úgy a fogadjisten is lényegesen barátságosabb lesz. Másodszor: ha a jövő ellenzéke már nem úgy alakítja majd álláspontját minden egyes kérdés kapcsán, hogy az - függetlenül az ország érdekétől és minden racionalitástól - pontosan szembemenjen a Fideszével, úgy talán megvalósulhat, amit konstruktív ellenzéki működésnek nevezünk (csak a gyakorlatban nemigen láttunk még példát még ilyenre). És harmadszor: egy ilyenfajta szerethető, értékek mentén gondolkodó, felelős ellenzék megléte esetén Orbánéknak is muszáj lesz felkötni a gatyájukat. Akkor már nem lesz elég a választási győzelemhez annyi, hogy ők jelentik a kisebbik rosszat. Mert ahogy Schiffer András mondja: "Nem kétharmadnyian szeretik a narancsot, hanem ilyen sokan utálták a moslékot." Tökéletes helyzetértékelés. A jövő már - ha szabad kérnem - ne ilyen legyen!

"Az Orbán-kormány nem húzza ki az elkövetkező négy évet. Rájuk fog omlani az a válság, amit Orbán Viktor maga idézett elő." - jövendölte Facebook-bejelentkezésében Jakab Péter a választás éjszakáján, majd arról beszélt, hogy az ellenzéknek kell átvennie az ország vezetését, amint a népharag elsöpörte a Fidesz-kabinetet... Az ember nem akar hinni a fülének. Még percek sem teltek el azóta, hogy kiderült: Orbánék rommá verték az ellenzéki összefogást. Még alig pár órával vagyunk túl a szavazáson, amikor bőven lett volna tere a Jakab által fantáziált népharagnak. Nem tapasztaltunk ilyet, ahogyan az elmúlt tizenkét esztendőben sohasem. Igazán fura lehet ennyire torz tudattal létezni. Peti, hiszen éppen titeket söpört el a népakarat...

A Jobbik elnöke szemmel láthatóan nem kívánja érzékelni a valóságot. Ahogy az borítékolható volt: Gyurcsánnyal hatalmas egyetértésben Márki-Zayra mutogatnak, mint a bukás egyetlen felelősére. Természetesen MZP is megtette a magáét, ám szó sincs arról, hogy minden rajta ment volna el. És arról sincs szó, hogy a magyar társadalom tökéletesen elégedett volna a regnáló kormányzattal. Ami viszont a Napnál is világosabb: a választópolgárok egyértelműen megüzenték, hogy nem kérnek ebből az összetákolt, szánalmasan inkompetens, semmire sem jó ellenzéki összefogásból. Április harmadikán végképp beigazolódott a régi frázis igazsága: ha valaki Magyarországon kormányt szeretne váltani, annak először az ellenzéket kell leváltania. Vona Gábor ezúttal is perfekt értékelést fogalmazott meg Az ellenzék bukásának öt oka című írásában, melynek mind az öt pontja tökéletes igazság. Külön említést érdemel, amit Jakab Péter személyes felelőssége kapcsán ír: "Nem értette meg, hogy az ő szerepe csupán annyi, hogy hebehurgya akcióival szórakoztassa és fellelkesítse a DK-s néniket, mielőtt leszavaznak a komolyan vehető Dobrev Klárára. Nem az a baj, ha egy politikus csinál karcos, meglepő vagy vicces dolgokat, sőt ez kifejezetten vagány is lehet. A baj akkor van, ha egy politikus teljesítménye ennyiben merül ki." A Jobbik elnöke nem csak ezt nem érti. Videóüzenetében így nyilatkozik: "A hat ellenzéki párt egységét és összefogását meg kell őrizni, és erősíteni kell. Az összefogásnak nincs alternatívája." De Peti, tényleg nem látod, hogy ez sehová sem vezet? Tényleg nem érzékeled, hogy nagyobbat buktatok, mint négy éve? Értem én, hogy nehéz szembenézni saját tévedéseinkkel, de ez már a szándékos vakság minősített esete.

"Azt tudjuk mondani, hogy kidobott pénz volt minden fillér, amit a magyarországi baloldalnak adtak. És talán még annyit megengedtek nekem, ha azt mondom, úgy tűnik, hogy a magyar baloldal volt Gyuri bácsi életének legrosszabb befektetése..." Ezek nem csupán a legszellemesebb mondatok Orbán győzelmi beszédéből, de egyúttal egészen pontosan kifejezik a lényeget: ezzel a szedett-vedett bandával lehetetlen választást nyerni. Ez az a kijózanító pillanat, amikor a szponzoroknak és az O1G mantrát daráló, indulattól fűtött választóknak muszáj végre belátniuk, hogy a múlt ellenzéke csúfosan megbukott, s aligha érdemes bármiféle jövőbeli bizalomra.

Mindenki tudta, hogy Márki-Zay tökéletes bűnbak lesz választási vereség esetén, azonban illúzió volna azt gondolni, hogy bármely másik kormányfőjelölttel jobb eséllyel szálltak volna ringbe. Fekete-Győr Andrásról soha senki nem hitte el, hogy bármiféle felelős pozíció betöltésére alkalmas. Jakab Péter stílusa köszönőviszonyban sincs azzal a képpel, amely a választópolgárok zömében egy államférfi kapcsán él. Karácsonyt felemésztette a főpolgármesteri szerep, az azzal járó botrányok és kudarcok végeláthatatlan sorozata. Dobrev Klára volt az egyetlen valamirevaló jelölt, akinek elegendő a szürkeállománya és még angolul is beszél, azonban elképesztő társadalmi elutasítottsága a biztos vereséget jelentette volna. (A fene se gondolta volna, hogy MZP is képes ledolgozni magát erre a szintre, vagy még mélyebbre.) Szóval: már amikor felállt ez a mesés ötösfogat, bőven sejthető volt, hogy nincs köztük egyetlen árva jelölt sem, aki győzelemre vihetné ezt az ütött-kopott csapatot.

Liberális demokrataként nem mondhatunk mást: virágozzék minden virág! A különböző politikai pártok - a maguk arculatával, üzeneteivel és képviselőivel - valójában olyan termékek, amelyekről a választási piac mond ítéletet. És természetesen minden olyan politikai csoportosulás legitim, amelyre az állampolgárok - szavazataikkal - igent mondanak. Ez azonban semmiképpen sem az a bazár, ahol a speciális, egyéni igények megjelenhetnek. Ez a tömegtermékek piaca. Itt százezreknek kell megfelelni, így megkerülhetetlen, hogy a választáson induló pártok precízen pozicionálják magukat, megjelenítve valamiféle valós értéket, mely elsősorban rájuk jellemző, ugyanakkor viszonylag széles társadalmi réteget szólít meg. A Mi Hazánk Mozgalom - a választási eredményeket tekintve - meggyőzően képviseli a nemzeti radikalizmust. Erre - érzékelhető módon - tényleges igény mutatkozik. A DK ugyanilyen markánsan képviseli a globalizációt, a nyílt társadalmat, a nyugati progressziót, a magyarság teljes feloldását az európai masszában. (Igaz, hogy ezt az elmúlt évszázadok során nettó hazaárulásnak ítélték volna a világ minden táján, ám ennek nincs sok jelentősége. Ha a nemzet többsége nem akar többé saját országot, az épp olyan legitim akarat, mint a határok és az önrendelkezés megtartása.) Erre az eszmeiségre is van néhány százaléknyi társadalmi fogadókészség. A többi ellenzéki párt azonban - a mindent elhomályosító Orbán-fóbián túl - szinte semmit sem képvisel. A Jobbik által hagyott űrt Toroczkaiék töltik be, Jakabéknak az égvilágon semmi küldetés és jövő sem maradt. Az MSZP szép lassan elfogy, a Párbeszéd soha nem is létezett. A Momentum és az LMP lehettek volna a jövő nagy reménységei, azonban az összefogással tökéletesen beleszürkültek a mezőnybe, s mára nem sok maradt sem az ártatlanságból, sem a fiatalos lendületből, sem a liberális, illetve a zöld pártkarakterből.

2022. április 4-én úgy áll tehát a helyzet, hogy Magyarország politikai palettáján megnyílt egy 25-30%-os rés, amely kiadó, már csak potens jelöltre vár. Pontosan azt látjuk, amit huszonnyolc évvel ezelőtt, amikor Hornék visszatérésével a hazai jobboldal megsemmisült. A Fidesz kiválóan érzékelte ezt a pártpiaci rést, és azonnal élt is a pillanat kínálta lehetőséggel. Most ugyanez a helyzet, csak a másik oldalon. Vajon lesz-e aki felismeri az ebben rejlő, talán soha vissza nem térő lehetőséget? Vajon lesz-e méltó kihívója Orbánnak 2026-ban? Mert abban biztosak lehetünk, hogy se mindent elsöprő népharaggal, sem előrehozott választással nem kell számolnunk a következő esztendők során. Az új kormány simán és zökkenőmentesen kitölti négyéves ciklusát - erre elég komoly tétben fogadnék. 

Nem is tudom, mikor hallottam ennyire elfogult, egyoldalú, már-már szektásan beszűkült tudatú beszélgetést, mint amilyen a Friderikusz Podcast legutóbbi adása volt. Friditől persze azt kaptam, amit várni lehetett: nyílt, kendőzetlen Orbán-gyűlöletet. Vendége, Bánki György azonban még rajta is túltett. Az ismert pszichiáter meglehetősen ravasz módon játszotta el a visszafogott, kimért szakértő szerepét, akinek minden szava bizalmat érdemel, hiszen ő a lélektan tudora, s mint ilyen, tévedhetetlen. Bánki György alakítása rém tudatos, még külön kifejezést is felvonultat attitűdje jellemzésére: reflektáltnak, vagyis indulatoktól mentesnek festi le a kívánatos - és értelemszerűen rá is jellemző - hozzáállást. A csalárdság abban áll, hogy a felek a diskurzus során mindvégig úgy tesznek, mintha pszichológiai természetű kérdéseket feszegetnének, miközben szemérmetlenül szimpla, nyers politizálást folytatnak. Friderikusz ennyi erővel meghívhatta volna Farkasházy Teddyt vagy Lendvai Ildikót is, csak velük nem működött volna az effajta színház.

Döbbenetes volt hallgatni ezt az értelmiségi interjúnak álcázott, kocsmai szintű fröcsögést, melyben a beszélgetőtársak egyikében sem merült fel egyéb igény, mint a NER kíméletlen szapulása. Mintha tökéletesen mellékes kérdés volna, hogy Orbánéknak létezik-e alternatívája, s ha igen, az kormányzóképes-e. Mintha egy véres, katonai diktatúrában élnénk, ahol teljesen mindegy, mit hoz a holnap, csak változás legyen, mert a jelen immáron elviselhetetlen... A dialógus - elszomorító módon - gyakorlatilag nem állt másból, mint a szokásos baloldali panelek legprimitívebb felemlegetéséből. A következőkben ezekből szemezgetünk.

"Úgy kérdezem, hogy az emberek hétköznapi tapasztalatainak miért nincs akkora erejük, hogy cáfolják a politika hazugságait például jólétről, nemzeti nagyságról, családközpontúságról? Miközben sokaknak az ismerősi körében mondjuk gyógyítható betegségekben haltak meg hozzátartozóik, mert mondjuk bejött a koronavírus, az ágyakat ki kellett üríteni, és utolsó stádiumos betegeket is hazaküldtek erre hivatkozva. Vagy mondjuk arra is hivatkozhatnék, hogy igen sok becsületes munkával igen sokak alig tudnak megélni. Ez egy másik csoport. Vagy az önmagát családbarátnak nevező kormány jócskán magára hagy ugye idős embereket, és szétszakítja a családokat azzal, hogy több százezer magyar külföldön, leginkább természetesen nyugaton telepedett le, ahol biztonságosabb, szabadabb az élet, és nagyobb a jólét, több a pénz. Ezeknek a személyes tapasztalatoknak, azt kérdezem, miért nincs olyan erejük, hogy az ezt látó, ezt megtapasztaló ember fejében rendet tegyen és ne higgyen mondjuk a politika lózungjainak?" - Friderikusz ezzel az elképesztően demagóg cunamival indítja az őrületet, s Bánki Györgynek muszáj mosolyogva végigbólogatni a meglehetősen hosszúra nyúlt kérdést. Szerencséje van, hogy nem magukra a felhozott példákra kell reagálnia, mert muszáj lenne a házigazda arcába tolnia, hogy ezek egytől egyig ostoba hazugságok. Bánki maga is orvos, így hallgatásával ahhoz a képtelenséghez asszisztál, hogy kollégái - esküjüket megszegve - gyógyítható embereket hagytak meghalni a pandémia idején, miközben az elmúlt két év során nemigen hallottunk hasonló esetről. Arról nem is beszélve, hogy egy európai felmérés szerint Magyarországon a legelégedettebbek az emberek a kormány járványpolitikájával; a megkérdezettek háromnegyede szerint Orbánék megfelelően kezelték a helyzetet. A becsületes munkából megélni nem tudók örök toposza sosem volt még ennyire időszerűtlen, mint manapság, amikor 12 éve folyamatosan nőnek a reálkeresetek, s a létminimum alatt élők száma is nagyságrendekkel csökkent a három ciklus alatt. No de ez Fridit nem zavarja, ahogy az az eszement ökörség sem, mely szerint a kormány a felelős a külföldön szerencsét próbáló fiatalok döntéséért és az ily módon, drámaian szétszakadó családokért. Bele sem gondol, hogy ez pont olyan, mintha Macront hibáztatná a Spanyolországban és Angliában játszó francia futballsztárok miatt. Bele sem gondol, hogy a Mohácsról, vagy Hajdúnánásról Budapestre költöző pályakezdők épp olyan sűrűn látják a szüleiket, mint a Londonból vagy Berlinből fapados járatokon rendszeresen hazalátogató társaik. Bele sem gondol, hogy húsz éve még lelkesen tapsolt Medgyessy Péternek, aki szerint a szabad és minőségi élet netovábbja, ha cukrászdát nyithatunk Bécsben... A legelképesztőbb mindazonáltal az, hogy az éleslátást kéri számon a jobboldali szavazóktól, miközben felhozott példái köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Pedig bőven lenne mit kritizálni a kormányzati működésben; egészen szánalmas, hogy egy intelligens sztárriporter beéri ilyen olcsó és hamis közhelyekkel.

"Amikor egy nagy közösségben ekkora szakadás keletkezik, mint a miénkben, és nem az együttműködés, az együttérzés hatja át, hanem az idegenkedés és a bizalmatlanság, és valaki ezt nagyon-nagyon ügyesen mindig újraszervezi, akkor iszonyatosan lecsökken az összefogásnak a képessége, nem tudunk együtt problémákat megoldani." Ezek már Bánki György szavai. "Az együvé tartozás vágya szerintem olyan elemi, és különösen most már itten sok évtized ilyen hányattatása után, hogy bármilyen feszültségek vannak, én biztos vagyok benne, hogy a legnagyobb boldogság lenne, ha tényleg megélhetnénk." Ha van valami, ami mindig előkerül az Orbán-fóbiában szenvedők csomagjából, az a kettészakított ország képe, melyért egyes-egyedül a miniszterelnök a felelős... Ha sportszerű szeretnék maradni, úgy részben igazat kell adnom: a kormányoldal valóban nem sűrűn gyakorol gesztusokat az ellenzék felé. No de ez csupán az érem egyik oldala. Vajon az ellenzék tett-e bármit is az elmúlt 12 esztendőben a békés közéletért? Vajon hány Fidesz által benyújtott törvényjavaslatot támogattak? Még azokat sem szavazták meg soha, amelyeket korábban ők maguk követeltek. Vajon hány olyan ügy volt az elmúlt három ciklus során, amelyben a kormány mellé tudtak állni? A hatpárti összefogás egyetlen kovásza az O1G szlogen, s politikai állásfoglalásaikban sem találunk sok elvszerűséget - egyetlen igazodási pontjuk, hogy a kabinettel szembehelyezkedjenek, tökéletesen függetlenül az adott ügy jellegétől, az ország érdekétől, vagy épp a józan észtől. Az igazán fanatikus ellenzékiek még arra is képesek, hogy a magyar fociválogatott ellen szurkoljanak, csak hogy ezzel is ártsanak a kormánynak... Alig hiszem, hogy az árokásás kifejezetten a konzervatív oldal lelkén száradna.

"Itt a dolog nárcisztikussága az az, hogy valamit kinyerek belőled, vagy belőletek, ami nekem jó igazából, az én imidzsemet gazdagítja, az én bankszámláimat, földjeimet hizlalja, és mégis azt kell gondoljad róla, hogy neked jó." Egy gyakorló pszichiáterről kevesen feltételeznék, hogy nem érti, mi fán terem a nárcizmus. Bánki György ráadásul még könyvet is írt a téma kapcsán - pontosan tudja, hogy a mi a jelenség lényege. Mi több, szakemberként azt is látnia kell - és a beszélgetés későbbi szakaszában kiderül: látja is -, hogy Orbán Viktor nárcizmusának melyek a nyilvánvaló jelei. Ha arról beszélne, hogy a miniszterelnök hatalommániás; hogy mindig, minden körülmények között a kezében kívánja tartani a gyeplőt; hogy szereti magát a megmentő szerepében tudni; hogy be kívánja írni magát a történelemkönyvekbe, úgy e jellemzésben a legtöbben ráismernénk. Kapzsisággal ugyanakkor aligha vádolnánk. A holdudvarában természetesen sok olyan figurát látunk, akik szeretik a fényűzést és a rongyrázást, Orbán azonban egyáltalán nem ilyen. Még egy drágább órát sem láttunk rajta sosem. (Lányán, Ráhelen annál inkább.) Bánki pontosan tudja, hogy a kormányfő szemében a pénz csupán eszköz a hatalom megtartásához, és nem fordítva. Mégis azt a hamis képet festi, mintha a bankszámla lenne a lényeg. Nem véletlenül kommunikál így - a nézők/hallgatók hergelését fontosabbnak ítéli a szakmaiságnál. Pontosan tudja, hogy a választópolgárok döntő többsége magasról tesz a történelemformáló hatalomra, ugyanakkor vért hány, ha egy politikus meggazdagszik. Az általános irigységre apelláló legszimplább gyűlöletkeltést látjuk, mely egészen méltatlan egy jó nevű pszichiáterhez.

"Partvonalon kívülre sodródtunk még inkább, mint ahogy voltunk, sőt még a korábbi nagy szövetséges Lengyelország is egyre inkább távolságot tart Magyarországtól. Lengyelország konzervatív lapja, a Rzeczpospolita azt írja, szó szerint idézem: Orbán egy rozsdás késsel döfte hátba Lengyelországot." Újfent Friderikuszé a szó, aki majd elélvez a gyönyörűségtől, hogy jelenleg nem felhőtlen a barátság a két nemzet között. Csupán azt felejtik el megemlíteni mindketten, hogy Nyugat-Ukrajna nem is oly régen még Lengyelország részét képezte, s a lengyeleknek most történelmi városaik bombázását kell végignézniük. Értjük szenvedélyes oroszellenességüket és ukránbarát attitűdjüket; a nyílt sisakos harci kedvüket és felelőtlen katonai javaslataik hátterét is, ám ez nem jelenti azt, hogy Magyarország érdekeit háttérbe szorítva mindenben követnünk kéne őket. Ha Fridiékben a korrektség legapróbb szikrája fellelhető volna, úgy nem ezen a múló feszültségen csámcsognának, hanem legalább vennék a fáradságot, hogy megvizsgálják, melyik fél képviseli a helyes álláspontot. Ez persze illúzió a részemről - az az oldal, amely arra alapozza a teljes hitvallását, hogy Orbán mindig mindenben téved, aligha fog szöszmötölni tényekkel és érvekkel. Friderikusz kéjes gyönyörűséggel beszél hazánk elszigeteltségéről, számkivetettségéről, külpolitikájának csődjéről, miközben minden egyes EU és NATO csúcson pontosan olyan döntések születnek, amelyek a magyar kormány álláspontjával tökéletesen megegyeznek.

"Ez velünk is megtörténhet (...) Mi történik akkor, hogyha ez az orosz külpolitika, ha ezt hívhatjuk így, szemet vet ránk is, hisz valójában erről van szó. Itt nem Ukrajnáról van szó, hanem fél Európáról..." - riogat Bánki György, immáron katonai és külpolitikai szakértői szerepben. Vajon honnan veszi ezt a légből kapott ökörséget?

"Amikor Brüsszel azt mondja, hogy srácok ne lopjatok, akkor a tömeg megtámadva érzi magát." A műsor vendége vissza-visszatér kedvenc toposzához, a gond csak az, hogy Brüsszel szinte mindennel támadja Magyarországot, talán ezt az egyet kivéve. Rendszeresen téma a jogállamiság, vagy épp konkrétan a gyermekvédelmi törvény, korrupciós ügyek azonban szinte még említésre sem kerülnek. (A 2018-as Sargentini-jelentés 68 oldalon keresztül sorolja a kormány bűneit, korrupciós problémát azonban csupán kettőt hoz, ebből az egyik a 4-es metró ügye és teljes egészében a Demszky-korszakhoz kötődik...)

"Beengedtük a putyinista propagandát." - sajnálkozik Bánki György, amikor szóba kerül, hogy esetleg Ukrajnának is lehet némi felelőssége a háború előzményei kapcsán. Ez a mélyen demokrata ember, aki e ponton már közel egy órája azon siránkozik, hogy mennyire tájékozatlanok, elfogultak és szellemileg renyhék vagyunk, azonnal cenzúrát követelne, ha az övétől eltérő álláspont is megjelenik a kommunikációs térben. Egészen szánalmas. 

Fridi a száz lerágott csont után előhúzta a százegyediket is, megkísérelve összemosni Orbán és Putyin személyiségét: "Orbán sem igen találkozik helyzetértékelésekkel, más látószögekkel, és pláne nem az övétől eltérő véleményekkel." Beszarás, de tényleg. Mire gondol ez az ember? Hogy a Karmelita kolostorban nincs internetkapcsolat? A miniszterelnök egyszerűen kinyitja a laptopját, s három másodperc múlva már a Telex, a 444, a HVG, vagy épp a 24.hu oldalán járhat. Ha akarná, se tudná elkerülni a százféle ellenvéleményt. Persze, simán lehet, hogy a Fideszen belül mindenki megjegyzés nélkül, szervilis módon elfogadja döntéseit, ám arra utalni, hogy elveszítette a kapcsolatot a valósággal - egy olyan közegben, ahol az ellenzéki sajtó teljes szabadságot élvez - egyenesen nevetséges.

Még hosszasan lehetne sorolni a klasszikus baloldali mantrákat, melyek mind elhangzottak a diskurzus során. Sokadszorra is kiderült, hogy Brüsszel nagylelkű és tévedhetetlen; hogy Nyugat-Európát a mai napig példás szabadság és biztonság jellemzi; hogy Zelenszkij egy makulátlan, csodálatra méltó hős; és hogy Putyin maga a patás ördög, Orbán Viktor pedig a kisinasa... Egészen szürreális élmény megmerítkezni ebben az alternatív valóságban. Megtudhattuk, hogy a kormánypárti szavazók ostobák, nem használják az elméjüket, s ha nagy ritkán mégis, úgy rém feszültek, hiszen hogyan is lehetne Orbánt támogatni mindenféle kognitív disszonancia nélkül? Fridi és beszélgetőpartnere szemmel láthatóan abban a buborékban élnek, amelyet három kétharmados Fidesz-győzelem sem volt képes kijózanítani. Talán majd most, a negyedik...

Míg Európában minden szempár Ukrajnára szegeződik, addig Ausztráliában jóval könnyedebb témák uralják a közbeszédet. Történt, hogy három férfiú kényelmesen elhelyezkedett egy domboldalon, s az arra elkocogó lányokat-asszonyokat pontozótáblákkal értékelni kezdték. Az egyik érintett nő annyira bepöccent, hogy nekiállt balhézni a srácokkal, s kamerájával rögzítette is az incidenst. Az ügy kapcsán számos cikk született, hétfőn a Balázsék című rádióműsorban is hosszasan foglalkoztak a témával. A stúdióban meglehetősen távoli álláspontok rajzolódtak ki.

Sebestyén Balázs szerint ha valakinek helyén van az önbecsülése, az nem akad fenn ilyesmin. Tudja magáról, hogy értékes és mosolyogva fut tovább, még akkor is, ha kapott pontszámai elmaradnak a maximumtól. Aki már elvégezte a szükséges önismereti munkát, azt a nőt három unatkozó lúzer véleménye sosem fogja kibillenteni lelki egyensúlyából. Abszolút igazat adok Balázsnak - még akkor is, ha saját helyzetét tekintve piszok nagy előnnyel bír;  ő maga talán még sosem kapott negatív visszajelzést megjelenése kapcsán - mindazonáltal a kérdés mégsem ennyire egyszerű. Még ha tökéletesen tisztában is vagyunk magunkkal; még ha egész elfogadhatónak számítunk is a húspiacon, a fizikai vonzerőnk tekintetében a legtöbben extra érzékenységet mutatunk. Talán vannak páran rajtam kívül, akik emlékeiben él még a VIVA TV Szexi vagy nem? című műsora. Ebben a meglehetősen gagyi produkcióban fiatal fiúk és lányok érkeztek a színpadra, a zsűri pedig - Majkával az élen - pontozással értékelte a látott arcot, testet és kisugárzást. Férfiasan bevallom, hogy a magam részéről sosem vállalkoznék hasonlóra. Bár elég vastag a bőr a képemen, s a hétköznapok során totálisan sebezhetetlennek érzem magam, egy ország-világ előtt elhangzó negatív kritika erősen eltalálná az Achilles-sarkamat. A magamfajta fickók - akik nem életük első, középiskolai szerelmével bútoroztak össze - bőven megtapasztalják, milyen érzés az, amikor egy nő nemet mond. Brutális, letaglózó és megsemmisítő, még akkor is, ha több száz alakalommal átéltük. Még akkor is, ha e sikertelen próbálkozások során a nők - és ezért nem tudok eléggé hálás lenni - az esetek túlnyomó többségében elképesztően tapintatosak, és lehetőség szerint nem kívánnak semmiféle fájdalmat okozni. Szóval: elképzeltem magam, ahogy kocogok a Margitszigeten, s három csajszi pontoz a rekortán pálya mentén.. hát... egy alacsony összpontszám egészen biztosan megviselne.

A rádiós beszélgetés során Rákóczi Feri felvetette, hogy vajon a pontozótáblákkal trollkodó srácoknak van-e bármiféle morális felelőssége ez ügyben. (Mindig öröm megtapasztalni, amikor értelmes emberek vitáznak, akik képesek szétszálazni és több oldalról is megvilágítani a kérdést.) Balázs szerint nincs, Feri ugyanakkor kifejtette: ez az útburkoló munkások füttyögésével egyenértékű cselekedet. A magam részéről ezt nem így látom. A melósok füttye bár rémesen prosztó, mindazonáltal nincs benne semmi bántó; mindenképpen pozitív visszajelzés, még ha nem is a legcizelláltabb formában. A pontozótáblák ugyanakkor közölhetnek lesújtó értékelést is, ami aligha esik jól bárkinek. Muszáj leszögezni: a három troll nem követett el semmiféle agressziót, tettük bőven belefér a szólásszabadság kereteibe. Akciójuk a maga módján még szellemes is. Jómagam azonban tartózkodnék az ilyesmitől, egészen egyszerűen azért, mert nem szeretnék kínos pillanatokat okozni senkinek. Ha létezik elismerést érdemlő attitűd, amelyet csodálok és messzemenően támogatok, az épp a magáért tenni akaró emberé; a túlsúlyosé, aki futócipőt húz és végigizzadja a kilométereket. Éppen ők azok, akik nem számíthatnak kiemelkedő pontokra. Éppen ők azok, akiknek még véletlenül sem szeretném elvenni a kedvét a sportolástól.

Ha már különböző szemszögekből vizsgáljuk a kérdést, muszáj egy percre kitérni a feminista narratívára is. A szóban forgó akciót - és rendszerint minden ehhez hasonlót - rémes szexizmusnak minősítik, holott a taglalt probléma nem igazán a férfi-női viszonyról, különbségekről, ellentétekről szól. Különösen nem feminista szemmel nézve. Ami engem illett, számomra világosak a férfiak és a nők közti differenciák. Pontosan tudom, hogy egy nő számára aligha létezik nagyobb kincs, mint a fizikai vonzereje. Ha ezt férfiként értéktelennek ítéljük, úgy az egész személyére mondunk nemet, ami megsemmisítő csapás lehet egy önbizalom-hiányos lány számára. (Ahogy fent már szó esett róla, egy pasinak is rém kínos a lepontozás, mi azonban számos egyéb vonzalmi kapcsolóval - dominancia, intelligencia, humor, státusz, pénz - kompenzálhatjuk a jó külső hiányát.) A feminista narratíva azonban tagadja az evolúciós biológia igazságait és a kézzelfogható valóság tapasztalatait, s fennen hirdeti, hogy a nők - ivarszerveiket és hormonháztartásukat kivéve - semmiben sem különböznek tőlünk. Ha ez a képtelenség igaz, úgy mi értelme van annak, ha rémes szexizmust kiáltunk? Ha mindkét nemnek pontosan ugyanúgy fáj a megalázó kritika, úgy semmi alapja sincs a feminista kiállásnak; ebben az esetben nemétől függetlenül az embert kellene védeni, nem a nőt. 

Ami Rákóczi Feri hozzáállását illeti, a beszélgetés során néhol a politikai korrektség egészen vállalhatatlan mélységeibe ereszkedett. Amikor egy férfiember olyat állít, hogy a nők pontozása már szűk körben, egymás közt sem ildomos, az olyan szinten prűd álláspont, melyet aligha feltételeznék bármely egészséges fickóról. Egészen evidens valóság, hogy saját mércénk szerint a nap 24 órájában értékeljük a csajokat (ez egy teljesen öntudatlanul végbemenő, totálisan ösztönös folyamat), s adott esetben ezt meg is osztjuk férfitársainkkal. A világ legtermészetesebb dolga, hogy a nők is ugyanezt teszik - e téren tökéletesen felesleges bármiféle képmutatás. A konkrét eset kapcsán Rákóczi Feri a kéretlenséget nevezi fő problémának. Ebben természetesen van igazság, azonban itt egy olyan filozófia-pszichológiai problémával szembesülünk, amely évszázadok óta komoly fejtörést okoz a tudomány és a művészet nagy gondolkodói számára. Vajon szabad-e, kell-e, érdemes-e kéretlenül tükröt tartanunk a másik embernek? Vajon szükséges-e felnyitni a szemét annak, aki a mélységes sötétségben tapogatózik? A válasz nem egyszerű, hiszen mindazok, akik tanácsot, visszacsatolást, látleletet kérnek, már egészen bizonyosan elindultak az önfelfedezés útján, s nagy valószínűséggel sejtik is, merrefelé kell égető problémáikat keresni és rendbe rakni. Velük szemben pont azok szorulnak leginkább segítségre, akik nem is sejtik, hol a hiba, így eligazítást sem igazán tudnak kérni. Szerencsétlen bukdácsolásuk talán egy életen át tart, ha sosem kapnak kéretlen visszajelzést.

Szóval, férfitársaim, ha igazán jó fejek vagytok, úgy nem pontozzátok transzparens módon a csajokat, csupán diszkréten, egymás közt teszitek. No és ti, lányok-asszonyok, ha igazán jó fejek vagytok, úgy nem akadtok fenn az ilyesmin. A legközelebb, amikor a Margitszigeten - vagy épp Ausztrália parkjaiban - rójátok a köröket, s pár idétlen fószer pontozótáblákkal bírálja kecses mozgásotokat, jusson eszetekbe a Hugh Grant által alakított brit miniszterelnök instrukciója az Igazából szerelem című klasszikusból: "Mosoly, meghajlás és integetés." Így nem csak a lelketek marad háborítatlan, de még pár pluszpontra is simán szert tehettek...

Ami a sikert illeti, alapvetően kétféle radikális állásponttal találkozunk. Az egyik szerint minden csakis rajtunk áll, határ a csillagos ég; a másik ennek szöges ellentéte: sorsunkat a génállományunk, a környezetünk, a neveltetésünk, a csillagok, vagy épp az előre megírt életkarmánk alakítja, erőfeszítéseink mit sem számítanak. Az igazság minden bizonnyal e két szélsőség közt keresendő, mindenesetre annyi bizonyos, hogy az aktivitás és az eredményesség mátrixában négyféle létállapotot tudunk megkülönböztetni:

SZERENCSÉS - Valamennyiünk gyermeki álma, hogy minden munka és teljesítmény nélkül az ölünkbe hulljon a fél világ. Hogy olyan családba szülessünk, amely birtokol pár olajkutat. Hogy akármilyen idiótán is pókerezzünk, a riverre mindig érkezzen olyan lap, amely nekünk ítéli a kasszát.

ÉLHETETLEN - Az erőfeszítések és az eredmények e szegmensben szinkronban állnak; jól megérdemelt, szánalmas sorsokat látunk. A tipikus baloldali szavazó képe tárul elénk, aki a legkevésbé sem hajlandó tenni magáért, azonban a társadalomtól elvárja a messzemenő szolidaritást. A baloldali mozgalmak megbocsáthatatlan bűne, hogy ennek a mihaszna attitűdnek a konzerválását tekintik legfőbb küldetésüknek.

MOTIVÁLT - A konzervatív-liberális karakter megtestesítője, a bibliai Ábel karaktere. Tevékeny, képes meghozni a megfelelő áldozatot, amely kedves az Úr előtt. Sikeres, és meg is dolgozik érte.

FRUSZTRÁLT - A négy közül ez az egyetlen problémás létállapot, így a következőkben már kizárólag erre koncentrálunk majd. Ő a tipikus Káin, aki ugyanúgy szorgos, mint testvéröccse, azonban az Ég nem jutalmazza erőfeszítéseit. A bibliai alapsztori egyik legégetőbb, teljességgel nyitva hagyott, számos filozófust és teológust foglalkoztató kérdése, hogy a Teremtő miért nem értékelte munkáját, áldozatát. Az igazán aktív, ám mégis sikertelen életpályák jellemzően frusztrációt, dühöt, irigységet és gyilkos bosszúvágyat termelnek, s csupán az érintetten múlik, mit kezd ezekkel, milyen választ ad a lét nyilvánvaló igazságtalanságára.

A passzivitás beletörődést jelent, ennek pozitív formája a buddhista elengedés; negatív verziója pedig az önbüntetés: a depresszió, az alkoholizmus, a droghasználat, vagy végső esetben az öngyilkosság. Igen ám, de a frusztrált karaktert éppen az aktivitása juttatta méltatlan helyzetébe, haragja érthető és szinte tapintható. A többségre nem az lesz jellemző, hogy sikertelenségét látva befelé fordul és passzív üzemmódba vált. Az aktivitás fenntartása akkor tisztességes, ha újra nekifut, esetleg más módszerekkel, vagy más területeket ostromolva. Az igazi KÁIN azonban nem ezt az utat járja, hanem fellázad a természet, az Isten, az emberiség ellen. Ha már ez az univerzum nem úgy lett megalkotva, hogy ő abban révbe érhetne, úgy jobb is, ha elpusztít mindent. A Földet felperzselők a józan többség szemében totális őrültnek tűnnek, belső logikájuk azonban következetes: ha már a világ ilyen kegyetlen, megelégedettséget nyújtani képtelen hely, úgy talán jobb is porig rombolni mindent. Ez maga a luciferi séma, s természetesen Putyin jelen agressziója sem kivétel ez alól. Beszélhetnek démonokról, meg gonosz angyalokról a különböző vallások papjai, ám mindez színtiszta, és nem is túl bonyolult pszichológiai jelenség, száz százalékban emberi.

2014-ben nagy port kavart Elliit Rodger esete, aki lőfegyverével hat embert küldött a másvilágra, tizenhármat megsebesített, majd végül önmagával is végzett. A mindössze 22 éves fiatalember mozgatórugója a gyűlölet volt, ahogyan az hátrahagyott naplójából kiderült. Gyűlölte a nőket, mert visszautasították és szüzességre kárhoztatták; s ugyanígy gyűlölte a férfiakat is, akiknek sikerük volt a csajoknál. Megtorlás című, a Youtube-ra is feltöltött videójában azzal fenyegetőzött, hogy bosszút fog állni az egész emberiségen. Egy Katy Perry-koncerten, amelyre a család gazdag barátaitól kapott jegyet, végig az járt a fejében, mennyire irigyli a hedonista életet élő gazdag fiatalokat, akiknek semmi gondjuk nincs. „Nagy élvezet lenne végignézni, ahogy ezek a gazdag családok élve elégnek” – írta a naplójában. Esete nem egyedülálló, 2018-ban a 25 éves Alek Minassian követte példáját: egy kisbusszal a torontói tömegbe hajtva tíz ember halálát okozta. Tettének háttere ugyanaz: szexuális frusztráció. Anders Behring Breivik, a norvég náci neve a legtöbbek előtt ismert; 2011-ben 77 embert gyilkolt meg, s tárgyalásán úgy nyilatkozott: nem őrült és újra megtenné. Breivik szülei elváltak, egyéves korától az anyja nevelte. A sorkatonai szolgálatra alkalmatlannak találták, vállalkozásai sorra megbuktak. A bíróságon előadott beszédében nehezményezte, hogy a liberálisok őt és társait másodrendű polgároknak tekintik. Utazzunk vissza az időben bő száz esztendőt! Hitlerről tudjuk, hogy szülei vérrokonok voltak, altesti rendellenességei valószínűleg ebből fakadó, genetikai hibák következményei. Apja rendszeresen és keményen verte. Csapnivaló tanuló volt, s a bécsi Festőművészeti Akadémiára sem sikerült felvételt nyernie, pedig többször is nekifutott. Kokainfüggő volt, szexuálisan perverz, és mind a hét nő, akivel életében dolga akadt, végül öngyilkosságba menekült. Sztálin apja ugyancsak brutálisan kegyetlen, emellett alkoholista; ráadásul az egész család tele volt bűnözőkkel és pszichopatákkal. Az alig 160 centi magas tömeggyilkos diktátorban mindezek a vonások egyértelműen felfedezhetők. A kommunista forradalom győzelmét megelőzően megjárta a börtönt, sőt Szibériát is. Látjuk tehát, hogy e szörnyszülöttek életpályáját gyermekkori traumák és fiatalkori kudarcok sorozata kíséri. Úgy tűnik, nem a legszerencsésebb megküzdési stratégiákat választották.

A nagy világjobbítók mindig abban gondolkodnak, hogy az emberek felülről - vallások, ideológiák, vagy akár kényszer és szankciók hatására - megváltoztathatók. A baloldali politikai törekvések abban is bíznak, hogy a gondoskodó állam képes elősegíteni a polgárok boldogulását. Igen ám, de még ha ezekben egy szemernyi igazság is volna, akkor sincs az a társadalom, amely Rodgerből vagy Minassianból Don Juant, Breivikből elégedett polgárt, Hitlerből kiemelkedő festőművészt, Putyinból pedig mosolygó, buddhista szerzetest farag. S bár az állam fő funkciója a polgárok védelme, mindannyiunk mellé nem állítható rendőr, az ámokfutók kiszámíthatatlan rémtettei sem megelőzhetők. Nagyon úgy tűnik, hogy a traumákkal és a sikertelenséggel való megküzdés elsősorban az egyén feladata.

Először is azt kell belátni, hogy Isten se mindig a munkára fizet. Káin és Ábel története pazarul megvilágítja, hogy erőfeszítéseink nem mindig gyümölcsözőek, ráadásul sok esetben halvány fogalmunk sincs - s talán életünk végéig nem is derül fény rá -, hogy mit csináltunk rosszul, min buktunk el. Ez kétségkívül pokoli érzés, és valójában semmi más nem ment meg bennünket attól, hogy kudarcaink hatására szörnyetegekké váljunk, mint az értelem, a tudatosság, a józan morál. Jordan Peterson tökéletesen fogalmaz: "Miben nem kételkedhetem? A szenvedés valóságában. Az nem tűr ellenvetést. A nihilisták nem tudják szkepticizmussal aláásni. A diktátorok nem tilthatják ki. A cinikusok nem menekülhetnek a valósága elől. A szenvedés valóságos, és művészien szenvedést okozni egy másik embernek, pusztán a szenvedés kedvéért, helytelen. Ez lett a hitem sarokköve. Az emberi gondolkodás és cselekvés legmélyebb bugyraiban kutakodva megértettem, hogy akár én is tehetnék úgy, mint egy náci börtönőr, egy munkafelügyelő a Gulagon vagy egy gyerekkínzó a tömlöcben, és rájöttem, mit jelent átvállalni a világ bűnét. Minden egyes emberi lény mérhetetlen gonoszságra képes. Minden egyes emberi lény eleve megérti... azt talán nem, ami jó, de azt bizonyosan, ami nem jó. És ha van valami, ami nem jó, akkor van valami, ami jó. Ha a legrosszabb bűn mások kínzása pusztán a szenvedés kedvéért - akkor a jó éles ellentétben áll ezzel. A jó az, ami megelőzi, hogy ilyesmi megtörténjen." Mit lehet ehhez hozzátenni? Legfeljebb annyit: Ámen! Teljességgel osztozom a kanadai professzor hitében.

Fura hullámvasúton ül Márki-Zay Péter. Amikor az ellenzéki összefogás nekifutott az előválasztás első fordulójának, gyakorlatilag minden előrejelzés a negyedik helyre várta, semmi jel nem mutatott arra, hogy a leghalványabb esélyei is volnának a továbbjutásra. Ehhez képest a tényleges megmérettetés során sikerült Jakab Pétert maga mögé utasítva egy pozíciót javítania. Karácsony visszaléptetésével még egyet lépett előre, majd a döntőben Dobrev Klárát is simán legyőzte. Bátran állítom, hogy a görög fociválogatott 2004-es EB-győzelme óta nem láttunk ekkora feltámadást ennyire esélytelen résztvevőtől. Talán csak az lett volna nagyobb meglepetés, ha Fekete-Győr András futott volna be az első helyre...

Igen ám, de ahogy MZP felért a csúcsra, szinte azonnal meredek zuhanásba kezdett. A Századvég március 14-én közzétett kutatása szerint Orbán Viktort a következő ciklusban a megkérdezettek 62%-a látná szívesen a miniszterelnöki székben, míg Márki-Zayt csupán 32%. Az ellenzéki kormányfőjelölt számára már ez az egy adat is rém elkeserítő, ám ha hozzátesszük, hogy 41%-ról zuhant idáig; hogy immár Budapesten is Orbán a támogatottabb (!!!); s hogy a többi közvélemény-kutató társaság is hasonlókat mért, úgy végképp minden oka megvan a borúra. S hogy mi a mélyrepülés oka? Aligha lehet vita tárgya. Egyszerűen az, hogy beszél. Sokat. Még annál is többet. És nincs olyan alkalom, hogy ne örvendeztetné meg a nagyérdeműt valami elképesztően nagy ökörséggel.

Amikor - közel egy esztendővel ezelőtt - Gulyás Marci először készített vele nagy interjút a Partizánban, az alapvető kommunikációs hibák már ott kirajzolódtak. Gyakran hebegett-habogott, felkészületlen volt, s amatőr módon kendőzetlen; még azt is elárulta, hogy híve a testi fenyítésnek, veri kisgyermekeit. Azóta sok minden történt, ám e kezdeti botlások nem hogy szűntek volna, de egyre csak sűrűsödtek. Ostobának, aberráltnak, tudatlannak, fogyatékosnak nevezte a szavazópolgárokat, a Fidesz táborát pedig sötétben tartott, trágyával etetett gombákhoz hasonlította. Aligha gondolhatná bárki, hogy mindezek növelnék egy politikus elfogadottságát. Egy rövidke blogbejegyzés aligha ad elégséges teret arra, hogy MZP valamennyi közelmúltbeli aranyköpését magába foglalja. A következő gyűjtemény csupán egy szerény válogatás a legjobbakból. Előre is elnézést kérek a kimaradt bölcseletekért, nem is tudom, melyik ujjamba harapjak...

2021. október 8. "Azt is tudjuk, hogy a fél kormány meleg. Pontosan tudom. Nem én fogom őket leleplezni, valaki más megteszi." Kétségkívül olyan mondat, amire az ember felkapja a fejét. Akkora képtelenség, hogy nem is veszi komolyan senki (és ha igaz lenne, akkor sem következne belőle semmi). A kérdés csak az, megéri-e, hogy a csapból is MZP szavai folyjanak, hogyha ezzel párhuzamosan egy megbízhatatlan, összevissza fecsegő, feltehetően erősen homofób kép formálódik személye kapcsán.

2021. december 14. "Az egész Európai Unióban a legrövidebb támogatás, 30 nap jár jelenleg az álláskeresőknek, ezt most, a covid idején állásukat vesztettek támogatására 90 napra szeretnénk emelni." A Parlament előtt tartott tájékoztatón házi sajtósa, Simon András azonnal közbeszólt, 180 napra javítva; majd őt Kunhalmi Ágnes korrigálta, 270 napban megjelölve az ellenzéki javaslatot. Itt nem az a legszomorúbb, hogy MZP még a saját kezdeményezésével sincs tisztában, de valójában az érvényben lévő magyar jogszabályokat sem ismeri. Az álláskeresési járadék ugyanis 90 napig jár Magyarországon. Nyilvánvalóan nem nyelvbotlásról van szó, hanem ezúttal is totális felkészületlenségről.

2022. január 9. "A Fideszben egyébként van néhány zsidó is, bár elég kevés." A magam részéről érteni vélem, mit akar Márki-Zay az ehhez hasonló mondataival. Valami olyasmit szeretne sugározni magáról, hogy őt még nem szippantotta be a politikai korrektség kultúrája; ő nyílt és őszinte; előtte nincsenek tabutémák. Ami engem illet: értékelem magát az attitűdöt, azonban a származás ilyetén felemlegetése öncélú, felesleges és a legkevésbé sem vall jó ízlésre. Ennyi erővel firtathatná azt is, hogy hány jóképű, hány kopasz, vagy épp hány lúdtalpas ül a kormánypárt frakciójában. Az önmagáért való szókimondás nem egy államférfiúi erény és aligha vonz új szavazókat.

2022. január 26. "Azzal is rengeteget tudnak segíteni, hogyha bejelentkeznek, különösen billegő körzetekben." Ez a mondat Londonban hangzott el, a kint élő magyarok számára tartott előadás során. MZP persze utólag magyarázkodott: ő csupán arra hívta fel a figyelmet, hogy érdemes lenne hazautazni a választás idejére mindazoknak, akik kétesélyes körzetbe tartoznak. A kijelentés ugyanakkor meglehetősen kétértelmű, és a rosszindulatú értelmezés ilyenkor csalásra való buzdítást kiált. Az ellenzék miniszterelnök-jelöltjének minimum annyit érdemes volna megtanulnia, hogy tiszta játszma esetén beszéljen világosan és közérthetően, ha pedig trükközni akar, arra ne nyíltan buzdítson egy nyilvánosan elérhető videóban. Így még akkor is rosszul jön ki a buliból, ha egyébként semmi kétértelműség, semmi tisztátalan szándék sem jellemezte. (Bár erre kevesen fogadnának.)

2022. január 26. "Olyan emberek vannak, akik tényleg mindent eldobnak. Ez egy ilyen majdnem vallásos élmény. Katolikusként ugye sokat olvassuk és halljuk a Bibliát, és akkor látjuk azt, hogy az apostolok mindent eldobtak és követték a Mestert." Még mindig Londonban járunk. Dicséretes az ambiciózusság, ám ez azért kicsit erős. Amikor valaki Jézushoz kezdi hasonlítani magát, az a legtöbbünk számára sokkal inkább ijesztő mértékű küldetéstudatról árulkodik, mintsem egészséges önbizalomról és énképről.

2022. február 8. "Lesz-e 14-én, vagyis hétfőn évértékelője?" Tette fel a kérdést az ATV műsorvezetője. Mire Márki-Zay Péter: "Lesz, én úgy tudom, hogy 17-én, de lehet, hogy rosszul emlékszem, igen." Kisvártatva: "Igen, 15-én." Röviddel ez után: "Bocsánat, 16-án. Közben itt súgtak nekem oldalról, úgyhogy 16-án lesz, azért mondom, mert ezt fejből nem tudtam." Ezek a béna bakizások sokat elárulnak az összefogás miniszterelnök-jelöltjéről, de magáról az ellenzékről, annak teljes kampányáról is. Szemmel láthatóan egy impulzív, kapkodó, amatőr módon szervező társaságot látunk. A választópolgárra aligha tesz jó benyomást az ilyen, hiszen egy ország vezetése során ennél valamivel komolyabb feladatok is felmerülhetnek...

2022. február 10.  "Tehát fantasztikus, ez a szegény asszony, lehet, hogy egyébként asszony, nem tudom, a helyesírása alapján gondolom csak." Az ominózus mondat egy rejtvényújság kapcsán hangzott el, amelyet MZP-nek postáztak. Az egyik legostobább baklövés mind közül. Elég nyilvánvaló, hogy ezúttal tisztán nyelvbotlásról van szó, a kimondani kívánt kifejezés az íráskép lett volna. Ezt a botrányt simán megúszhatta volna, ha nem kíván Sherlock Holmes-t játszani, hogy lám, milyen intelligens, olvas a betűformából...

2022. február 13.  "A liberálisokat, a kommunistákat, a konzervatívokat és a fasisztákat, ezt mi a szövetségben külön-külön képviseljük." Nem csoda, hogy ez még az övéi közt is kiverte a biztosítékot. Nagyon durva kijelentés, teljességgel vállalhatatlan.

2022. február 13. "Magyarország a NATO tagjaként minden módon, amit a NATO eldönt, a szövetség keretein belül minden segítséget és támogatást megadhat Ukrajnának. (...) Ha a NATO úgy dönt, akár katonait is." A Partizán adásában megfogalmazottak már önmagukban is elégségesek lehetnek ahhoz, hogy az ellenzéki összefogás április 3-án katasztrofális vereséget szenvedjen. Március 15-i beszédében Orbán Viktor - a szokásos leegyszerűsítéssel - a jobboldalt a béke letéteményesének, míg a baloldalt háborúpártinak nevezte. Ezt a narratívát egyértelműen Márki-Zay Péter alapozta meg, aki nem csupán meggondolatlanul nyilatkozik, de egy végtelenül szervilis attitűdöt is elárul. Putyin agressziója tökéletes alkalom lehetett volna, hogy az ellenzék a béke elkötelezett híveként pozicionálja önmagát, ám ez a kézenfekvő, az ország érdekeit szem előtt tartó, méltán népszerű álláspont eszükbe sem jutott, simán átengedték a Fidesznek. A kormánypárt még ebből a pusztítóan hátrányos helyzetből is profitálni tudott, már ami a támogatottságot illeti.

2022. február 27. "Orbán Viktor egy személyben felelős azért, hogy most háború van Ukrajnában és emberek halnak meg." Naná. Krisztus megfeszítése is az ő lelkén szárad, nem vitás.

2022. február 27. "Ne zárjuk ki a lehetőségét, hogy azért nagyon sok kárpátaljai magyar inkább orosz párti lehetett." Hogyne, sőt az is előfordulhat, hogy a többségük sátánista és rendszeresen gyermekáldozatokat mutatnak be... Ilyet egész egyszerűen nem mond felelősségteljes politikus. Elsősorban azért, mert valódi veszélybe sodorhatja az érintetteket; másodsorban pedig azért, mert a határon túli magyarság iránti totális közönyéről árulkodik, s ez még a saját táborán belül sem fogja növelni a népszerűségét.

2022. március 16. "Orbán Viktor küld fegyvereket Ukrajnába. Most is van fegyverszállítás Magyarországon keresztül." Ezzel a tegnapi, a köztévén elhangzott finomsággal zárjuk a sort. Már ez a végtelenül gyermeteg "nem is én voltam, hanem ő" típusú vádaskodás is rém kínos, ám ezt még képes megfejelni azzal, hogy élő adásban letagadja korábbi, mindenki számára könnyedén visszakereshető, ellenőrizhető kijelentését... már sokféle politikai szélhámost látott ez az ország, ám ilyen gátlástalant azért nem sokat. 

Vannak, akik szerint Márki-Zay Péter tudatos troll, szándékosan mond blődebbnél blődebb dolgokat, csakhogy felkapja a sajtó. Ha így van, úgy ebben feltétlenül sikeres, bár az ő esetében a negatív reklám nemigen bizonyul jó reklámnak. Mások szerint csupán elszabadult hajóágyú, amely megfékezhetetlen. Még Péterfi Judit, a nyakába ültetett sajtófőnök sem igazán tudta visszafogni. Sosem fogjuk megtudni az igazságot, már csak azért sem, mert április 3-án véget ér a kampány, s a továbbiakban már alig-alig fogunk hallani Hódmezővásárhely polgármesteréről. Hiányozni fog, betöltetlen űrt hagy majd maga után.

Egyetlen szóval sem állítom, hogy a Fidesz kreatív stábja a jelen kampány során nagyon kitett volna magáért. Márki-Zay Péter Mini Feriként történő cinkelése - még ha jogos is - a legkevésbé sem szellemes. A "Magyarország előre megy, nem hátra" szlogen sem jelenti a politikai marketingkommunikáció csúcsát, csupán az menti, hogy nótába csomagolva - "Piros volt a paradicsom, nem sárga" - a mulatozásra mindig kész népléleknek köszönhetően egészen működőképesnek hat. Ami azonban az ellenzéki összefogás kampányát illeti, az valami döbbenetesen szánalmas. Nem is tudom, jártunk-e ilyen mélyen valaha is.

Kezdjük némi nosztalgiával, visszatekintve a rendszerváltás időszakára!

Egészen fura, hogy harminckét esztendővel ezelőtt, amikor idehaza még senki sem tudta, mi fán terem a politikai reklám, ilyen gyöngyszemek születtek. Igazi amatőr világ volt, amelyet alacsony költségvetés és szerény hozzáértés jellemzett. A kreatív anyagokat rendszerint a pártok belső emberei készítették. E hőskorszakban nem is igazán volt hová nyúlni - a magyar könyvpiacon hiába kerestünk volna kampánymarketingről szóló kiadványokat. Az évek során a politikai kommunikáció területén megjelentek a dörzsölt profik, azonban mélységesen csalódnia kellett minden szépléleknek, aki ettől szárnyaló kreativitást és csillogó eleganciát remélt.

"Áremelés helyett béremelést" - hirdeti az ellenzéki összefogás egyik központi plakátja immáron 2022-ben, melyet látva az embert nyomasztó szekunder szégyen keríti hatalmába. Atyaég, micsoda szellemi munka lehetett kiizzadni e bravúros szlogent? Fizettek ezért valakinek? Ez a rettenetes közhelygyártás nagyjából egy nyolcéves gyerek szintje, sőt továbbmegyek: akár még Kunhalmi Ágika fejéből is kipattanhatott volna. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy egy normális világban sem az árak, sem a bérek nem függnek a kabinet tevékenységétől. Manapság tényleg igazi luxusnak számítana, ha egy választási plakátnak valódi, lényegi üzenete is lenne. Ilyen elvárást aligha támaszthatunk. (Ha léteznek olyan fogyasztási elemek, amelyek árszintje a központi beszerzésből fakadóan nagyon is függ a kormányzattól, úgy az energiahordozók pontosan ilyenek. Amikor az ellenzék az orosz gáz elzárását és Paks 2. leállítását sürgeti, valójában a saját kampányígéretével is szembelovagol.)

"43 ezer halott, mert a járványból is loptak" - hirdeti egy másik, briliáns plakát. Tényleg elhiszi bárki is, hogy a koronavírussal összefüggő halálesetek és a korrupció között bármiféle összefüggés is lehet? Hitem szerint elég jó a fantáziám, de bevallom: nem is értem, mire gondolt a szerző. A nyelvhelyességi szempontokon már nem is érdemes fennakadnunk. "A járványból is loptak." Micsodát, vírusokat? "Nem tűri a lopást, ezért támadják." Ez már Márky-Zay Péter személyes plakátja, melyen mindig hangosan felröhögök, ha szembejön velem. Valóban ezért támadják? MZP valóban nem ad rá semmi egyéb okot, hogy kritizálják? Az elmúlt fél év során nem volt egyetlen olyan megszólalása sem, amelyben ne mondott volna valami vállalhatatlant. Ha felmegyünk a DK, a Jobbik, vagy bármelyik ellenzéki párt Facebook-oldalára, a híveik körében még sokkal erősebb kritikai hangokat fogunk találni az összefogás miniszterelnök-jelöltjével szemben, mint amilyet a kormányoldalon bárhol. Értem én, hogy óvni kell MZP homlokzatát, de ez annyira erőtlen! Most képzeljük el azt, hogy Fidesz így kampányolna Orbán mellett: "Felkapott 15 kilót, ezért támadják..." Érezzük, mennyire szánalmas és hazug az effajta mentegetőzés? De tényleg, politikai marketing, első évfolyam, első lecke: aki győzelemre tör, az nem magyarázkodik. Soha, semmiért. Pláne nem óriásplakáton. Ez ilyen egyszerű. 

Persze, mindig van még lejjebb. "A hatalom a népé" című klip egészen zavarba ejtő: nehéz eldönteni, hogy a Vidám Vasárnap paródiáját látjuk, avagy a Tanácsköztársaság világába repültünk vissza. Gyenge tingli-tangli zene, ráadásul még csak nem is eredeti - egy Patti Smith felvétel lebutított verzióját halljuk. (Ha már meglévő alkotáshoz nyúlunk, legalább válasszunk valami ütőset, az Ég szerelmére!!) A szöveg is meglehetősen kínos és nélkülöz minden eredetiséget. A cél nyilvánvalóan egy mozgósító, lelkesítő, forradalmi hangulatú nóta megalkotása volt, ám érzékelhetően hiányzik belőle a győzelembe vetett hit és minden erő. Érdemes elolvasni a kommenteket a videó alatt, sok köztük az olyan, amely szimpatizál ugyan a kormányváltás gondolatával, azonban ettől a nyomorult polbeat vergődéstől a hideg is kirázza. Néhány jellemző hozzászólást ki is ollóztam: "Mi ez a förtelmes kultúrkannibalizmus? Mi ez a hitvány ízléstetanusz?" "Ha már így együtt voltatok, elénekelhettétek volna az április 4-ről szóljon az éneket is." "Ezzel nem választást lehet nyerni, hanem sokkal inkább kipusztítani lehet a választókat." A kedvencemet hagytam a végére: " Fáj a hasam a röhögéstől! :DDDD Ezt a kultúrmocskot sikerült kitermelni? Hát tényleg gyerekek, ne akarjatok ti egy országot vezetni ezzel a színvonallal..."

Szegény Toroczkaiék sincsenek irigylésreméltó helyzetben. Gyakorlatilag az egész kampányukat az "Elég a covid-diktatúrából" üzenetre építették, ám még fel sem került az utolsó plakátjuk, a kormány máris megszüntetett minden korlátozást, amely a járványhoz kötődött... Most még huszonkét napig nézhetjük e jelentésüktől megfosztott, tökéletesen értelmetlenné vált hirdetéseket. Legyünk persze sportszerűek: a Mi Hazánk Mozgalom esetén legalább volt valami koncepció. Már ez is nagy szó abban a politikai atmoszférában, ahol az O1G-n kívül nem sok használható kommunikációs - és tartalmi - elem született az elmúlt három ciklus során.

Három hét múlva Magyarország választ, és ember legyen a talpán, aki tudja, mi lesz az eredmény. Egy biztos: ha az ellenzéknek valami csoda folytán sikerülne is leváltania a kormányt, azt biztosan nem a meggyőzőképességüknek, s különösen nem a kreatív teljesítményüknek köszönhetnék.