Rod Dreher Szent Benedek válaszútján című könyve - mely magyarul 2021-ben látott napvilágot - valójában a nyugati civilizáció gyászbeszéde, egyben túlélési útmutató is a kereszténység számára. A szerző jól ismeri a múltat és korrektül értékeli a jelent is, kár, hogy ragaszkodik mindazon téveszmékhez, melyek a keresztény vallást a hanyatlás útjára terelték. Az ortodox hívők bizonyára lelkesítőnek találják gondolatait, a széles tömegek számára azonban műve aligha nyújt megfelelő stratégiát a jövőt illetően.
A szerző a jelenkort a Nyugatrómai Birodalom bukásának idejéhez hasonlítja. "Gazdagságunk és műszaki kifinomultságunk ellenére, mi, a mai Nyugaton - jóllehet észre sem vesszük - barbarizmus uralma alatt élünk. Természettudósaink, bíráink, fejedelmeink, akadémikusaink és írnokaink - azon vannak, hogy elpusztítsák a hitet, a családot, a társadalmi nemet, sőt még azt is, amit az emberlét jelent. A mi barbárjaink állatbőrök és kopják helyett különleges szabású öltönyökben, okostelefonokkal fölfegyverkezve járnak." Rod Dreher öt lényeges történelmi fordulópontot jelöl meg, amelyek mindegyike erősen formálta a nyugati civilizációt, megrendítve a kereszténység ősi hitét. Ezek: a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, az ipari forradalom és a kapitalizmus kialakulása, valamint a szexuális forradalom. A magam részéről mind az öt historikus mérföldkövet abszolút pozitívnak látom. Meglehetősen egyértelmű a tudati evolúció trendje: az ember a transzcendens fantáziavilág helyett elkezd önmagára és a megtapasztalható világra koncentrálni. Ez sosem látott fejlődést eredményez a tudományban, a technológiában, a gazdaságban, a művészetekben és a hétköznapi jólétben. Igaza van a szerzőnek, amikor a jelenkort hanyatlónak látja, csupán a fordulópontot téveszti el. Mindössze néhány éve kezdtünk el megindulni a lejtőn, semmiképpen sem a 14. század során.
Rod Dreher szerint a jelenkor amerikai kereszténységét a "moralista terapeutikus deizmus" (MTD) jellemzi. Ez a világlátás alapvetően öt hittételből épül fel:
- A világot Isten teremtette.
- Isten azt akarja, hogy az emberek jók, kedvesek, tisztességesek legyenek egymással.
- Az élet központi célja a boldogság.
- Isten különösebben nem vesz részt az ember hétköznapi életében.
- Haláluk után a jók a mennybe jutnak.
Látjuk: ez maga a józan normalitás, megszórva egy csipetnyi ártatlan, gyermeki vallásossággal. S hogy mi a baja a szerzőnek mindezzel? "Az MTD-vel az a bökkenő, hogy nagymértékben az egyéni önbecsülésnek és szubjektív boldogságnak a növeléséről van szó. No meg arról: hogyan jövünk ki másokkal. Nem sok köze van ahhoz a Szentíráson és a hagyományon alapuló kereszténységhez, amely bűnbánatot, önfeláldozó szeretetet és a szív tisztaságát hirdeti, valamint a szenvedésre - a Kereszt Útjára - figyelmeztet mint az Istenhez vezető ösvényre. Az MTD felszínes értelemben keresztény ugyan, valójában azonban egy az egót és az anyagi kényelmet imádó kultúra természetes vallása." Nem volnék meglepve, ha sokan itt csuknák be és dobnák félre a könyvet. Rod Dreher látványosan beáll a perverzek sorába, akik semmihez sem fogható kéjt éreznek, ha szenvedésről van szó. Jómagam immár félszáz éve faggatom a fundamentalistákat: mi ez az eszelős vonzódás a kínhoz? Észérveket még sosem hallottam senkitől. A szerző kifogásolja az egyéni önbecsülés növelését, a szubjektív boldogság keresését és kevésnek ítéli azt a törekvést, hogy bánjuk jól egymással. Pedig ha figyelmesen olvasná az evangéliumokat, előbb-utóbb ráébredne: Jézus sem tanít ennél sem többet, sem kevesebbet. "Egy közösség részének lenni azt jelenti, hogy osztozunk életében. Ez elkerülhetetlenül követelményeket ró az egyénre, azok pedig korlátozzák szabadságát." A beteges szenvedéskultusz és az altruizmus kívánalma mellett megjelenik a harmadik örök téveszme, amely megpróbál éket verni az emberi együttműködés és az individuális szabadság közé. (Nem véletlen, hogy ezek az ostoba tévhitek mindig együtt járnak; ugyanannak a szadista-mazochista attitűdnek a mérgező gyümölcsei.) Mintha a közösségi lét csupán akaratgyenge birkák között jöhetne létre. Semmi sem áll ilyen távol a valóságtól. Az egyház szószólói itt rúgják a legnagyobb öngólt: egyszerre hirdetik a család szentségét és a közösségek felsőbbrendűségét az egyénnel szemben. Holott a Napnál is világosabb, hogy a családok is apró, független sejtek a társadalom szövetében. Egyetlen család sem áldozható fel egy másikért; egyetlen család szabadsága sem csorbítható sem egy másikért, sem a teljes közösségért. Nincs semmiféle érdekellentét az egyén és a tisztességes csoportosulások között; egyetlen felajánlás sem csorbítja az egyén szabadságát, amelyet önkéntesen tesz bármely közösség számára.
Rod Dreher művében bemutatja a norciai Szent Benedek-monostor hétköznapjait, ahol a bencés szerzetesek szigorú előírásoknak megfelelően élnek. "Nehéz olyan szabályoknak alávetni magunkat, amelyeket nem értünk. Mégis jó módja annak, hogy ellensúlyozzuk a személy függetlenségére törő testi vágyát." - véli a szerző, csak hogy tovább dagassza az őrületet. Jómagam a lehető leghatározottabban arra tanítom a gyerekeimet, hogy ne fogadjanak el semmiféle szabályt, amelynek nem látják az értelmét. (Világos, hogy muszáj alázatot tanulnunk, hiszen sorsunkat nem tarthatjuk teljes mértékben az irányításunk alatt. Mindazonáltal életünk során épp elég szerencsétlenség ér mindannyiunkat, bőven van alkalmunk elsajátítani a pókerarcot, melyet csapások idején felölteni illendő. Ehhez aligha kell mesterséges kínokkal, értelmetlen előírásokkal edzeni magunkat.) A szerző kitér a bencés létforma alappilléreire: a spiritualitásra, a munkára, a stabilitásra és az aszkézisre. Egészen nyilvánvaló, hogy ezek mindegyike értéket hordoz - ezen értékek megtapasztalhatók, érthetők, kézzelfoghatóak. Még az önsanyargatás is lehet áldást hozó, gondoljunk csak a testedzésre és a diétára - Rod Dreher is ezeket említi példaként. No de akkor miért is kéne alávetnünk magunkat olyan szabályoknak, amelyek értelméről, hasznáról halvány fogalmunk sincsen? Miért nem elég az, ha gerincet növesztünk, és saját belátásunk szerint válogatunk az erények tárházából? Miért nem elég az, ha csak ott alkalmazzuk a mértékletességet, ahol arra valódi szükségünk van? Tudjuk, hogy a szerzetesi elhivatottság valódi extremitás. Szüzesség, szegénység, engedelmesség - ezek a nyugati keresztény rendek alapvető fogadalmai, melyek a lehető legradikálisabban szembemennek az ember alapvető szükségleteivel. Lehet így élni, azonban széles néptömegek számára példaértékűnek beállítani a szerzetesi létformát - totális melléfogás. Birkamód követni olyan előírásokat, melyeket nem értünk - a tudatos ember számára ez sosem lehet érdem, csakis szánalmas ostobaság, siralmas szolgalelkűség.
A szerző bölcsen felismeri, hogy az oktatás kulcskérdés. Elég csak egy pillantást vetni az angolszász egyetemi világra, hogy megértsük jelen civilizációnk hanyatlását. A klasszikus keresztény nevelés azonban - melyet Rod Dreher javasol - a nagy többség számára inkább elrettentő, mint vonzó. Sokan gondoljuk úgy hogy az iskolának az oktatás a feladata, nem pedig nevelés; a szigornak, a túlzott fegyelmezésnek és megkérdőjelezhető erkölcsi dogmák terjesztésének itt nincs helye. Ahogyan nem szeretnénk, hogy gyerekeink fejét marxizmussal, vagy progresszív ideológiával tömjék, ugyanúgy távol tartanánk őket a keresztény fanatizmustól is. "A tanulás és az erény szétválasztása olyan társadalmat hoz létre, amelyik azokat az embereket becsüli nagyra sikerükért, akik mesterien bánnak a tudománnyal, a joggal, pénzzel, képekkel, szavakkal és így tovább. Másodlagos kérdés, vajon teljesítményük erkölcsi értelemben kiváló-e, vagy sem." Már a felvetés is értelmetlen, így a szerző sem meri tovább boncolni a kérdést. Egy szakmai teljesítmény lehet bűncselekmény - sikkasztás, csalás, tiltott szervátültetés stb, - vagy lehet morálisan feddhetetlen. E kettő közt nincs átmenet, így ha egy adott tett törvénybe nem ütköző, a kiválóságot kizárólag a szakmaiság szintjén kereshetjük. "Az egyház életét tesszük az első helyre, még akkor is, ha emiatt gyerekünket távol kell tartanunk egy olyan sportedzéstől, amely versenyeit rendszeresen az istentisztelet időpontjára szervezi. Még fontosabb, hogy gyerekeinek látnia kell Önt és házastársát, amint lemondanak az olyan rendezvényeken történő részvételről, amelyek ütköznek az egyházzal. S látniuk kell, hogy komolyan gondoljuk a spirituális életet." A szerző még csak nem is abban téved igazán, hogy fals értékpreferenciát állít fel. Sokkal nagyobb hiba az áldozathozatalhoz való beteges vonzódása. Egy józan és szerető szülő mindenekelőtt megtanítja gyerekét a szervezés, az optimalizálás művészetére. Az esetek többségében - megfelelő organizálással - nem kell lemondani semmiről. Ha pedig minden kötél szakad, érdemes azt a programot választani, amely elemi vágyainkhoz közelebb áll - ezt a döntést sem fogjuk lemondásként megélni.
"A Szent Benedek válaszútját követő politika annak fölismerésével kezdődik, hogy a nyugati társadalom túl van a kereszténységen, mivel pedig csodára nem számíthatunk, e körülmény visszafordítását a belátható jövőben nem remélhetjük." Rod Dreher ezért úgy véli, hogy a helyi közösségeket kell megerősíteni, melyek - hasonlóképpen a középkori bencés monostorokhoz, vagy a közép-európai másképp gondolkodókhoz a kommunista elnyomás idején - időkapszulaként őrzik a hit lángját. Ehhez ortodox eszközöket kínál: a múlt újrafelfedezését, a hagyományos liturgia visszahozatalát, a tévé és az okostelefon kikapcsolását, az aszkézist, az egyházi fegyelmet, a száműzetés és a vértanúság esélyének elfogadását... "Ahhoz, hogy a mai egyházak túléljék a sötét korszakot, föl kel hagyniuk avval, hogy 'normálisak legyenek'. Mélyebben el kell köteleződnünk hitünkben, ehhez pedig kortársaink szemében furcsának tűnő utakon kell járnunk." Megítélésem szerint e stratégia legalább két ponton problémás. Egyfelől: amikor a Nyugatrómai Birodalom bukásával, avagy a kommunista rémuralommal példálózunk, mindkét esetben felfegyverzett, fizikai agresszióval fellépő barbárokat látunk. A posztmodern jelen barbárjai - egyelőre - nem jelentenek ilyen mértékű fenyegetést, így semmi ok a világból való kivonulásra, a földalatti mozgalmak indítására, avagy párhuzamos társadalmak felépítésére. Amíg a különböző ideológiák viszonylag békében megférnek egymás mellett, amíg a kultúrharcot szavakkal és nem szuronyokkal vívják, addig érdemes beleállni azokba az ügyekbe, amelyekben hittel hiszünk. Másfelől: egy-egy ideológia sorsát az határozza meg, hogy mennyire kompatibilis a jelen, illetve a jövő társadalmainak tudati szintjével. Ha Rod Dreher arra számít, hogy a posztmodern dekadenciát követően egyszer majd az 1200-as években ébredünk, alighanem csalódnia kell. A reneszánsz, a felvilágosodás, az ipari és a szexuális forradalom hatásai visszafordíthatatlanok és nem is ellentétesek a józan kereszténységgel. Sohasem fogjuk megtudni, hogy az ortodox vallásosság mennyire lett volna népszerű a középkorban, ha az európai társadalmak szabadon választhattak volna létformák, vallások és ideológiák között, azt azonban biztosan érezzük, hogy sosem lesz már olyan a világ, ahol a gregorián muzsika és a tömjénfüst tömegeket csábít a templomokba. A szerző tisztában van azzal, hogy a jelenkorban sem az értelem áll a fókuszban; a szívet kell megszólítani szépséggel, jósággal, szeretettel és békével. Ezzel párhuzamosan olyan egyházközségekről ábrándozik, amelyek semmiféle elhajlást nem tolerálnak; ahol még a válás is kiközösítést von maga után. "Legyen otthonunk házi monostor!" - írja, arra buzdítva az olvasót, hogy ellentmondást nem tűrően gyermekeire erőltesse a vallást, annak minden megkérdőjelezhető rítusával... Nehéz ezeket szépnek és jóságosnak eladni. Ha a keresztény gyakorlat - Rod Dreherrel egyetértésben - ragaszkodik a szigorhoz, a másik életében való vájkáláshoz, a kényszerítéshez, a szenvedéskultuszhoz, a szegénység ünnepléséhez, az altruista önfeladáshoz és a permanens bűntudathoz, úgy talán jobb is, ha nem őrizzük meg utódaink számára.
