"Ezt a háborút Európának valahol meg kell vívnia. (...) Ha nem Ukrajnában kell megvívnia ezt a háborút, mert Kijev elesik, akkor meg kell vívni Varsó alatt, vagy meg kell vívni Riga alatt, vagy meg kell vívni Tallinn alatt." - így őrjöngött Puzsér a minap. Már csak azért is végignéztem a műsort, hátha a hátralévő percekben kapok némi magyarázatot erre az ostobaságra, azon a gyermeteg frázison túl, hogy Putyin éhes. Jelentem: nem kaptam. Elhangzott Alexandr Dugin neve, aki filozófusként az orosz birodalomépítés híve, s bár nincs hivatalos kapcsolata az orosz kormányzattal, többen - köztük Puzsér - úgy vélik, jelentős a befolyása Putyinra. A mi Robink erre alapoz mindent. Adott egy 63 éves, őrült professzor, akinek az álmodozásai és agymenései megérnek annyit, hogy világháborút robbantsunk ki miattuk... (Nálunk például Raffay Ernő korábban többször is hangoztatta azon elképzelését, hogy a Felvidéket vissza kéne csatolni Magyarországhoz. Logikus és arányos válasz lenne erre, ha Szlovákia háborúra készülne velünk szemben??) Úgy látom - sok év után először -, hogy Puzsérnak kezd teljesen elmenni az esze.

Nem ő az egyetlen, persze. Immár három és fél éve hallgatjuk, hogy Putyin le fogja rohanni Európát. Miért? Csak. Soha senkit nem zavart, hogy ennél nagyobb őrültséget nem is tehetne. Viszont ez a félelemkeltés volt a legjobb lélektani módszer annak idején, hogy az európai polgárokat Zelenszkij mellé állítsák; Ukrajnát Európa védőbástyájaként bemutatva. Csakhogy közben múltak az esztendők, s ők már annyit ismételgették ugyanezt, hogy mára el is felejtették: ez a saját, légből kapott narratívájuk csupán. Ha másokat nem is, önmagukat sikerült teljességgel meggyőzniük. Ha nem háborúról volna szó, még azt is mondhatnánk: vicces, hogy attól az ördögtől rettegnek, amelyiket ők maguk festettek a falra, másokat ijesztegetendő.

Az elmúlt három és fél évben számtalanszor megkaptuk, hogy orosz propagandát folytatunk, hogy Putyin pincsijei vagyunk. Puzsér sem megy a szomszédba, ha ezekhez hasonló, jól hangzó ostobaságokat kell előadnia: "Magyarországon egy-két évvel ezelőttig még abban volt nemzeti konszenzus, hogy Oroszország a minden létező világok legjobbika; a Szovjetunió egy hatalmas birodalom volt és dicsőséges, és hogyha újra létesül, abban ott a helyünk." Én értem a szarkazmust, ám az csak akkor ül, ha van valami alapja. Viszont még soha életemben senkitől sem hallottam hasonló butaságokat, pedig állítom, hogy jóval több kormánypárti barátom és ismerősöm van, mint Puzsérnak. A Szovjetunió világát minden épeszű és tisztességes ember rühellte, és azon kevesek, akik visszasírnák, ma már nem élnek. Magyarként Oroszország történelmi bűneit soha nem fogjuk feledni, ahogyan a németek, a törökök és a tatárok rémtetteit sem. Csakhogy ma már 2025-öt írunk, s azon oroszok és ukránok közül sem él senki, akik nyolcvan esztendővel ezelőtt végigerőszakolták Kelet-Magyarország lányait, asszonyait. Ugyanígy: a német nácik  is mind a föld alatt, a török és tatár hódítók pláne. Nem haragudhatunk mindenkire az idők végezetéig; muszáj együttműködnünk a Föld legkülönbözőbb nációival. Talán az oroszok nem lettek kevésbé barbárok, ahogy a németek is megmaradtak ideologia-vezérelt, a parancsot gondolkodás nélkül teljesítő népnek. Ilyen a karakterük. De egyiküket sem kell gyűlölnünk, mindegyikkel az együttműködést, a békés üzletelést érdemes keresni. Talán igaz, hogy Putyin egy pszichopata. De legalább azt látjuk, hogy hidegfejű és racionális. Zelenszkij és a nyugat-európai elit esetén ezt a hidegfejűséget és racionalitást keresve sem találjuk. Amikor manapság egy kormánypárti magyar jobban bízik Putyinban, mint ellenfeleiben, az nem azt jelenti, hogy bárki is rajongana az orosz elnökért. Csupán annyit, hogy ebben az emberben látni némi józanságot, ami azt ígéri, hogy lehetséges vele a megállapodás. A másik oldalon csupán kapkodást, fejetlenséget, indulatokat és tömény dilettantizmust érzékelünk, ez pedig semmi jót nem ígér. Trumpra pont azért volt szükség, hogy végre a Nyugat oldalán is megjelenjen egy józan arc; Orbán mellett végre egy igazán fajsúlyos béke-karakter.

"Ez a háborút Európának meg kell vívnia." Miért is??? Oroszországnak szüksége van Európára, mégpedig úgy, mint üzleti partnerre, nyersanyagainak felvevőpiacára. Ez a fő értéke kontinensünknek Putyin szemével, pont ezt kívánná rommá lőni? Mit nyerne vele? Vagy éppen fordított a helyzet, és Nyugat-Európa szeretne - Napóleon és Hitler után - ismét katonásdit játszani? Ennek talán még kevesebb értelme volna. Nem, kedves Puzsér Robi, ezt a háborút nem kell megvívni. Nem csupán azért nem, mert ez azonnal világháborút jelentene, de azért sem, mert valójában senkinek sem áll érdekében. Békére van szükség, megállapodásra Oroszországgal és hosszútávú, konfliktusmentes üzletelésre. Ez az evidens érdek.

Persze nem csupán Puzsér videóival múlatom az időt. A múlt héten belefutottam Toroczkai egy rövid tudósításába, melyet Strasbourgból közvetített. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése Zelenszkijt várta, aki beszédet kívánt intézni több száz európai képviselőhöz. Végeláthatatlanul hosszú, vörös szőnyeg; másfél órás késés; brutális autókonvoj; álló tapsvihar... "Mintha a német-római császár érkezne" - így kommentálta Toroczkai. Nekem inkább Ceausescu és a nyolcvanas évek Romániája jutott eszembe. A bejátszást látva próbáltam felidézni magamban valami időben közelebbi élményt; mindössze egyetlen ilyen ugrott be. Nemrég kaptam egy linket, amely a Szcientológia Egyház egyik Los Angeles-i konferenciáját mutatta be. Pontosan ugyanezt a kötelező tetszésnyilvánítást; pontosan ugyanezt az egyszerre nevetséges, egyszerre ijesztő fanatizmust érzékeltem. Ilyen lenne a mai Európa??

Tényleg azt gondoljuk, hogy az EU-nak meg kell ütköznie Oroszországgal? Tényleg azt hisszük, hogy Zelenszkijt félistenként kell tisztelni? Tényleg meggyőződésünk, hogy Ukrajnát fel kell venni az Unióba, feláldozva mindent? Oké, nyitott vagyok, csak magyarázza már el valaki végre a miérteket! Jelenleg ezek a kinyilatkoztatások úgy csengenek, mintha azt mondanánk: hasznos az esőtánc; meg lehet akadályozni a földrengést birkavesével; illetve a fogamzásgátlás leghatékonyabb módja az imádság... Csupa-csupa vallásos-ideologikus őrületet látunk-hallunk, az ember csak kapkodja a fejét. Mi lenne, ha valaki végre úgy kommunikálna, hogy a magamfajta is megértse?  

Hétfő este az ATV műsorában összecsapott Kulja András, a Tisza Párt egészsségügyi főokosa és Takács Péter államtitkár. Nem mondom, hogy felhőtlenül élveztem a vitát. Kulja beszédét hallgatni olyan, mintha kínoznák az embert. Demagóg, mesterkélt, semmitmondó, a pártvezéréhez idomulva csakis a fikázásban utazó. Kapcsolódó kommentjében az egyik Tisza-szimpatizáns találóan fogalmazott: „Nagyon-nagyon kellemetlen volt nézni. Kulja stílusa, az érzelmes populista bullshit nagyon nem jött be. Kb. egy szappanopera MP-alteregót kaptunk. Többet vártam. Kevés érvelés, kevés terv. Hatásvadászat.” – magam sem tudnék precízebb képet festeni.

Pedig minden Kulja András mellett szólt. Fiatal. Jóképű. Meg tud fogalmazni három mondatot. És ami a lényeg: ellenzéki. Nincs (és nem is volt még) olyan ország a világon, ahol mindenki elégedett lenne az állami egészségüggyel. Kis hazánkban ez egy különösen érzékeny és sokat támadott terület. Nem is mindig alaptalanul. Van mit kritizálni, van min javítani bőven. De ehhez egy értelmes, felkészült és konstruktív szakértő kellene, nem egy jól fésült kötekedő. Egészen döbbenetes, hogy Magyar Péter egy éve másról sem beszél, csak hogy vitában szeretné összemérni pártját a kormánnyal. És most, amikor ez végre elindul (remélem, nem ez lesz az utolsó), embere csúfosan leszerepel. Bencsik Gábor pazarul összefoglalta a látottakat: „Végre! Gratulálok Takács Péternek. Ilyen vitákra volna szükség, ilyenekből válna világossá, milyen mérhetetlenül üres, demagóg, felületes, hazug az egész Magyar Péter párt, bármelyik klónját küldi is. Ma este is bebizonyosodott, hogy az agresszív demagógiára nem az agresszív demagógia a helyes válasz, hanem a vitaképes szakértelem."

Rendkívül árulkodó, hogy a Tisza hivatalos honlapján nem is merték közzétenni a teljes, csaknem egyórás beszélgetést, csupán annak egy aprócska, kiragadott részletét. Sokat elárul Magyar Péter rajongóiról is (tisztelet a kevés számú kivételnek), hogy egy félperces videó alapján értékelik jelöltjüket, s még annyi fáradságot sem vesznek, hogy beletekitsenek az adásba. Végre eljött a nagy pillanat: a Tisza megmutathatta felkészültségét, kormányzóképességét! Nem ezt várnánk ellenzékiként?? De őket - úgy tűnik - ez a legkevésbé sem érdekli. Még mit nem? A végén kiderülne, hogy reménységük - ugyanúgy, mint a párt összes eddig bemutatott arca - tökéletesen alkalmatlan... Akkor már inkább maradjon a valóság elrejtése, a félperces videó által megteremtett hamis illúzó...

Még a HVG sem tudott olyan mélyre süllyedni, hogy kiálljon MP embere mellett: "kiderült például, hogy a Tisza Pártnak nincs egészségügyi politikája, Kulja András szívhez szóló leveleket olvasott fel, felemlegette az egészségügy néhány szörnyű problémáját, de semmi konkrétum nem hangzott el az elképzeléseiről." A HVG elemzése szerint Kulja beleragadt a személyes történetekbe és az emocionális megszólalásokba, azonban megoldási javaslatokkal egyáltalán nem rukkolt elő. "Kulja egy évvel az aktív politizálás megkezdése után sem mutatta jelét vitakészségnek: nem reagált jól a várható támadásokra, például a szakvizsga hiányát firtató kérdésekre, és sokszor látványosan zavarba jött. A tartalomgyártás világában otthonosan mozgó influenszer szerepkörét nehezen tudta lecserélni a vitázó politikuséra."

„Államtitkár úr, maga számokkal, táblázatokkal dobálózik”- ez volt Kulja András sűrűn visszatérő kritikája Takács Péterrel szemben. A beszélgetés során háromszor vagy négyszer is megfogalmazta ugyanezt. Az üzenet egyértelmű: a kormány szakembere egy technokrata-pszichopata, akit nem érdekelnek az emberi sorsok, az egyes betegek szenvedései... Szemben a Tisza Párttal, amely könnyet ejt mindenkiért és bekötözi a sebeket... A baj csak az, hogy Kulja erősen elszámolta magát. Ez az attitűd ugyanis arról is árulkodik, hogy a Tisza Pártot viszont nem érdeklik az adatok, csupán a szívfacsaró töténetek. Ez pedig egy idő után visszaüt, s az alkalmatlanság benyomását kelti. Tudniillik hetvenes IQ felett mindenki számára világos, hogy a valóságot a makroadatok mutatják meg legtisztábban, s nem a kiragadott sztorik. És nagyon úgy tűnik, hogy azért Magyar Péter hívei közt is találunk hetvennnél magasabb IQ-val rendelkezőket. A demagógia egy ideig működik - a hergelésre például kiválóan alkalmas. De amikor a kormányzóképességet kéne bemutatni, oda ez a fajta kisiskolás populizmus már nagyon kevés. 

Napestig lehetne sorolni Kulja András rossz mondatait, felkészületlenségének tucatnyi megnyilvánulását, jómagam mégis inkább arra a jelenségre hívnám fel a figyelmet, amely a beszélgetés során a leginkább zavart. Magam is nap mint nap találkozom vele, s bátran állítom: a közéleti kommunikáció lezüllesztésének legbiztosabb eszköze. Ez pedig az értelmetlen és tartalmatlan kötekedés. A legtöbben hozzászokunk, hiszen ostoba és tudatlan politikai ellenfeinktől nem várhatunk mást; ez az egyetlen eszközük. De a politikai vita legmagasabb szintjén ez azért mégiscsak megdöbbentő. A beszélgetés fő játékszabálya az volt, hogy mindkét félnek azonos időkeret állt rendelkezésére. Kulja kétszer is megtette, hogy kérdést intézett vitapartneréhez, majd annak válaszadása közben megpróbálta belefojtani a szót, mondván, letelt az ideje... Ez olyan szinten óvodás, hogy konkrétan szekunder szégyent éreztem a képernyő előtt. (Egyszer - válaszképpen - Takács is elkövette ugyanezt, nem kellett volna.) Talán még ennél is kínosabb volt, amikor a Tisza üdvöskéje vitapartnerének egy tökéletesen ártatlan gondolatába állt bele. Az államtitkár arról beszélt, hogy bárkit meghív egy fagyira, vagy egy sörre, aki idézni tud tőle a magyar egészségügy tökéletes állapotára utaló kijelentést. Erre Kulja András: "Államtitkár úr! Magyar betegekről beszélgetünk, s ön sörözni hív? Magyar, szenvedő betegekről beszélünk, kik most is várólistán vannak, államtitkár úr, és őn sörről beszél?" Csak ültem és nem akartam hinni a fülemnek. Világos, hogy ez az idióta eleddig Magyar Péter emlőjén nevelkedett, s magába szívta a minden áron kötekedni vágyás borzalmas attitűdjét, no de tényleg ennyi esze van? Tényleg a sörbe köt bele? Ez valami egészen pusztítóan gyerekes. Remélem, hogy amikor visszanézi az adást - mert hogy a kommunikációs stábja tízszer is visszanézeti vele, az egészen biztos -, erősen fogja majd a fejét, miként mondhatott ekkora baromságot.

Szóval: alapjaiban nem változott a Tisza Párt képe, Kulja András csak azt erősítette meg, amit eddig is érzékeltünk. Nincs program. Nincs gondolat. Nincs építő szándék. Nincsenek szakértők és nincsenek egyéniségek. Fikázás van és kötekedés. Ez borzasztó kevés lesz a győzelemhez.   

"El kell fogadni, hogy a fiaik meghalnak" - ezt üzente a brit anyáknak Dmitro Kuleba, Ukrajna volt külügyminisztere. Szerinte a NATO léte múlhat azon, hogy a szövetség tagjai hajlandók-e megvédeni egymást; katonáik hajlandók-e az életüket áldozni más országokért. Az 5. cikkely tartalma ismert, még úgy is, hogy az alakulás óta eltelt 76 esztendő során eleddig nem igazán kellett a gyakorlatban kipróbálni. (A 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően életbe lépett a záradék, ez volt az egyetlen ilyen eset.) Nyilvánvaló, hogy aki hivatásos katonának áll, az bármikor bevethető éles helyzetben - ilyen értelemben Kuleba szavai üresen csengenek. Viszont hergelésre abszolút alkalmasak. Tudatosan kívánnak olyan hangulatot teremteni, mintha Európa valós katonai fenyegetés árnyékában élne. Az elmebetegek és a felforgatók festettek egy képet, és három éve ezt színezgetik, egyre sötétebb árnyalatokkal. 

Én csak azt kérdem: hogyan jutottunk el idáig? Az Európai Unió alapvetően azért jött létre, hogy a jólét, a szabadság és a béke derűs kis zuga legyen a Föld nevű, ezer problémával küzdő bolygón. És így is lett: a kontinens nyugati fele évtizedeken át a világ legélhetőbb helye volt, mindannyiunk álma. Aztán történt valami, és mindezt a pozitívumot elkezdték lerombolni; elhordani tégláról téglára. A maistream globalista politika számára sem a szabadság, sem a belső biztonság nem jelent megvédendő értéket; a jólétet a gazdasági hanyatlás erodálja, s legújabban úgy tűnik: már a béke megőrzése sem fontos. Talán még emlékszünk London főpolgármesterének, a pakisztáni származású Sadiq Khan szavaira: "A terror a nagyvárosi élet része." Magyarul: szokjunk hozzá, hogy a világ egy pocsék hely, s még véletlenül se azon dolgozzunk, hogy minimálisra csökkentsük az erőszakot... Felháborító volt e kijelentés, különösen egy olyan vezető szájából, akinek egyetlen dolga az volna, hogy élhetővé tegye városát. Nem, a terror nem a nagyvárosi élet része. A terror az állami és az önkormányzati működés csődje. És ugyanígy: a háború sem lehet a hétköznapjaink része, csakis a diplomácia kudarca, a politikai alkalmatlanság legnyilvánvalóbb jele. Nem, egyáltalán nem kell hozzászokniuk a brit anyáknak, hogy fiaik értelmetlen halált halnak. Sem nekik, sem a német, a litván vagy épp a magyar anyáknak. Valójában az ukrán anyáknak sem kéne. Ha volna még egy cseppnyi európaiság a vezetőinkben, úgy élből visszautasítanának minden hasonló kijelentést.

Ha a legutóbbi három és fél évet tekintjük, a mainstream európai politikai attitűd folyamatos változását figyelhetjük meg. Még mindannyian emlékszünk 2022 februárjára, amikor az orosz-ukrán háború kirobbant. Akkoriban sokat beszélgettem baloldali barátaimmal, akik egyszerűen nem értették, hogy az ellenzéki összefogás miért nem áll a béke pártjára; miért engedi át e pozíciót Orbánéknak, hozzájárulva ezzel a negyedik kétharmadhoz. Akkortájt még mindenki számára megkérdőjelezhetetlen volt, hogy a béke érték, a háború kerülendő. Sosem fogjuk elfeledni a németek első reakcióját: sisakokat küldtek Ukrajnába. Ez volt az értelmes, a logikus, a tisztességes hozzáállás: segíteni mindazoknak, akik menekülnek; támogatni minden kísérletet, amely a békekötésre irányul; s messze távol maradni attól, hogy fegyvereket, vagy katonákat vessünk be, a konfliktus aktív résztvevőjévé válva. Mára mindennek nyomát sem látni, csupán a patrióták követelik a békét. Európa vezetése Oroszország legyőzésének megszállottjává vált, Ukrajna gyorsított eljárással történő felvétele pedig azt a rémképet vetíti előre, hogy már nem térdig, de nyakig járunk majd a háborúban. Három és fél év épp elég volt ahhoz, hogy az európaiak agyát tökéletesen átmossák. Vajon gondolta-e bármely portugál 2021-ben, hogy neki gyűlölnie kéne az oroszokat? Vajon gondolta-e bármelyik brit édesanya, hogy a fiának értelmetlen halált kéne halnia a közeljövőben? Ezek akkortájt totálisan szürreálisnak hatottak volna. A szavaknak azonban teremtő erejük van; a médiagépezet pedig gőzerővel dübörög. 2023. januárjában még nagy visszhangot keltett Annalena Baerbock, az akkori német külügyminiszter kijelentése: "Háborút folytatunk Oroszországgal." A kancellár mosakodott is rendesen. Ma már senki meg sem lepődne egy ilyen mondaton. Ez maga a stratégia: szép lassan hozzászoktatni a népet a háború gondolatához. Kuleba szavai jól illeszkednek e trendbe, s azon tűnődöm, lehet-e még ennél is erősebbeket mondani. Az átlagos európai polgár meg lassan megfő a fazékban, s el sem gondolkodik azon, mi értelme van ennek az egésznek; ennek a velejéig mocskos gondolati-lelki-érzelmi eszkalációnak. Pedig egyszerű a matek: a háborúval semmit sem nyerhetünk, de mindent elveszíthetünk.  

Az igazság az, hogy megértem az ukránokat. Jó nagy szarban vannak. Az ország férfi lakossága minimum 2,5 millió fővel csökkent; településeik helyén romhalmazok állnak; s a nyugati pénz sem kifogyhatatlan forrás. Ráadásul a kapott támogatások felének lába kélt: senki nem tud elszámolni a dollármilliárdokkal. Egy ilyen katasztrofális helyzetben a legjobb stratégia az, ha másokat is magukkal rántanak. Értem Merz kancellárt is, illetve mindenki mást, akit a fegyverlobbi fizet. A háború jó üzlet a lelketleneknek. A lengyeleket és a Baltikumot is érteni vélem, még akkor is, ha a történelmi sérelmek felhevítése aligha tűnik érett reakciónak. "A NATO-t elbaltiasították, kelet-európaisították, az összes félelmükkel, gyűlöletükkel. Azt belevitték ebbe a szövetségbe, és amúgy viszik bele az Európai Unióba is." - állítja Vukics Ferenc. A farok csóválja a kutyát: egy törpe kisebbség zsigeri oroszellenessége formálja a központi attitűdöt. Én csak a többséget nem értem. Pedig egyszerű a matek: a háborúval semmit sem nyerhetünk, de mindent elveszíthetünk.

Marshall Rosenberg nevét elsősorban azok ismerik, akik tanultak pszichológiát, azonban A szavak ablakok vagy falak című, mára klasszikussá vált műve a laikus olvasók széles körében is népszerű. Számomra mai napig az egyik legmeghatározóbb olvasmány. Ez a könyv az erőszakmentes kommunikációról szól, amely azon emberek sajátja, akik törődnek egymással és harmonikus életre vágynak. Akik szakítanak a dühbe és depresszióba torkolló gondolkodásmóddal, így képesek az ellenségeskedést és a lehetséges konfliktushelyzeteket békés párbeszéddé formálni. Bár a szerző amerikai, könyve maga az európaiság. Ha létezik olyan, hogy európai eszme, avagy európai érték, úgy ez a mű mindent elmond róla. Rosenberg közvetítőként számos békítő tárgyaláson vett részt (elsősorban Afrikában, de számos más helyszínen is), fegyveres konfliktusokat elcsendesítendő. Jómagam azt látom a legszomorúbbnak, hogy ez a fajta attitűd, mely gyakorlatilag megegyezik az Európai Unió alapítóinak attitűdjével, mára teljes mértékben köddé vált. Az öreg kontinens visszatért a legprimitívebb, legbarbárabb állapotába, visszazuhanva az afrikai törzsi viszályok tudati szintjére. Kíváncsi vagyok, mit szólna a mai helyzethez Marshall Rosenberg, ha még élne, esetleg Adenauer vagy Schuman. Miként vélekednének arról, hogy Európa vezetői az orosz-ukrán háború kitörése óta alig-alig kommunikálnak Putyinnal? Ursula von der Leyen mindössze egyetlen egyszer, 2022 decemberében beszélt telefonon az orosz elnökkel. Ennyi. Totális elzárkózás mindentől, ami békés, ami a megegyezést keresi, ami igazán európai.

Magyarországon még ma is több mint 60 ezer ukrán menekült él. Találkozom velük a házban, ahol lakom, a bevásárló központokban, a parkokban, mindenütt. Nézem, ahogyan békésen pingpongoznak, s mosolyog a lelkem. Ezeket a srácokat nem fogdossák össze Zelenszkij emberei, s nem terelik a vágóhídra. Az anyjuknak nem kell hozzászokniuk a gondolathoz, hogy a fiuk hullazsákban végzi. Egyetlen anyának sem kéne. Épp ideje lenne már, hogy végre Európában is a békéről beszéljünk. 

"Már csak a vakok és agyhalottak támogatják Orbánt" - halljuk egyre gyakrabban. "A Fidesz az iskolázatlanok pártja lett" - tolják ezerrel, magasról tojva a valóságra. Egyre erősebb, egyre tudatosabb és egyre összehangoltabb az az üzenet, hogy a kormányt támogatni szégyellni való dolog. Már olyan Facebook-bejegyzésbe is belefutottam, amelyben ismerősöm kihirdette: megszakít minden kapcsolatot minden fideszessel. Ez már a totális őrület kezdete. A parlamenti választásokig még majdnem egy egész esztendőt kell várni, ám az ellenzéki gyűlöletkampány máris a csúcson pörög. A magamfajta, tudatos szavazó csak mosolyog ezeken, azonban pontosan tudom, hogy egy bizonytalan politikai preferencival bírót be lehet darálni az ilyesfajta érzelmi hadviseléssel.

Amit először tisztázni érdemes, az az, hogy ez egy szimpla hecckampány csupán; értelmes, felnőtt ember nem gondol olyat, hogy fideszesnek lenni ciki. (Én még egy DK-szavazó kapcsán sem gondolom, hogy feltétlenül agyhalott volna, még akkor sem, ha a motivációját a legkevésbé sem értem.) Ez pont olyan, mint amikor Fradi-szurkolóként kínosnak érezzük, ha valaki a lila-fehérekért rajong, miközben ők pontosan ugyanezt érzik velünk szemben. Azután elballagunk az általános iskolából, és kamaszként már értjük, hogy az ő szenvedélyük pont ugyanolyan legitim, mint a miénk; és egyik sem zsenánsabb a másiknál. Visszatekintve óvódás csúfolódásnak tűnik a "lila majmok" rigmus, még akkor is, ha a mai napig él, s az Üllői úti aluljáróban meccs előtt a legkurrensebb árucikk nem más, mint a lila plüss csimpánz.

Annyit persze érdelmes árnyalni e foci-analógián, hogy a politikában nem tisztán ízlés dolga, kinek szurkolunk. Léteznek ténylegesen elmebetegek és alkalmatlanok. Márki-Zay Péter és Fekete-Győr András kapcsán ma már a legelvetemültebb Orbán-fóbiások is nyíltan elismerik, hogy szellemileg igen gyengén vértezettek; s hogy eltűnésük a történelem süllyesztőjében nem jelent katasztrófát. A másik probléma az, amikor egy politikai párt vállalhatatlan dolgokat képvisel - háború, migráció, gender, önpusztító altruizmus és egyéb progresszív őrületek -, amelyekre a többség joggal mondja, hogy ciki. Nem véletlen, hogy Magyar Péter csak sunyít, s nem is kíván színt vallani e meglehetősen sikamlós témák kapcsán.

Ha az ország gazdasági teljesítményét tekintve voksunkat a hozzáértőkre, a ciki jelzőt pedig az alkalmatlanokra tartogatjuk, úgy nem mehetünk el szó nélkül azon jelenség mellett, mely szerint a rendszerváltás óta eltelt 35 esztendő során sikeres kormányzás eleddig kizárólag Orbán nevéhez kötődik. Az 1998-2002 időszakot - pártállástól függetlenül - gyakorlatilag minden közgazdász etalonnak tekinti. A közelmúlt megítélése kapcsán Tölgyessy Péter Dübörög alattunk a történelem című, múlt heti írásából idézek: "A seregnyi (...) nem tankönyvszerű eszközzel végrehajtott válságkezelés nehéz évei után tartós növekedés indult el Magyarországon. 2013 nyarától 2019 végéig a gazdaság bővülése valamelyest nagyobbnak bizonyult, mint a visegrádi országok átlaga." Ezek a tények, ezzel szemben áll a korábbi baloldali vezetés teljesítménye, amely nemzetközi gazdasági konjunktúra és pénzbőség idején is a csőd szélére kormányozta az országot. Gyurcsányék bőven megérdemlik a ciki jelzőt, Orbán azonban aligha; az elmúlt hat évben sem ment el az esze, szakértői sem lettek hülyébbek, holdudvara sem vált mohóbbá. A miniszterelnök kompetenciája nem elvitatható, ami pedig politikai kihívóját illeti, ismét Tölgyessy cikkéből ollózok: "Voltaképpen nem tesz mást, mint sűrítve visszhangozza az ellenzéki közönség régi hittételeit. (...) Programjának lényege alig három-négy mondatban összegezhető. Magyar Péter magatartásában egyesül a világszerte hódító neopopulizmus tényeket és racionális érveket mellőző gyakorlata a legrégibb magyar sérelmi magatartással. (...) Ám az összes elhatározás egészében egyszemélyi döntés. A Tisza Pártnak máig nincs stabil vezetőcsoportja. Európai és budapesti képviselői egyszerű alkalmazottak, a legkisebb nyilatkozati autonómia nélkül." Tekintve, hogy Magyar Péter még sohasem volt kormányfő, őt támogatni bizonyosan nem ciki, sokkal inkább vakmerő zsákbamacska.

Szóval, mi az, ami ciki a Fideszben? Tekintve, hogy az egyéni szabadságával mindenki maximálisn élhet, a diktatúra és az antidemokratikus kifejezések gyenge csúfolódások csupán. Tavaly még a pedofília bélyegét is rá akarták égetni a kormánypártra - ez is annyira szürreálisnak bizonyult, hogy ma már senki sem beszél róla. Csupán egyetlen vádpont maradt, amelyet 15 éve egyfolytában hallgatunk, ez pedig a korrupció. Ez a jelenség mindenkit zavar, ugyanakkor a kettős mérce itt is markánsan megfigyelhető. Az Európai Unió Bírósága elítélte Ursula von der Leyent a velejéig korrupt vakcinabeszerzések kapcsán, ám e fölött a balosok szemet hunynak, holott 35 milliárd eurós ügyletről van szó. A brüsszeli elit számos globalista képviselője megjárta már a börtönt, de az ő korrupciójuk természetesen megbocsátható. A napokban száz amerikai könyvvizsgáló érkezett Kijevbe, hogy felgöngyölítsék az ukrán vezetés által meglovasított milliárdok útját. Zelenszkijék végtelen korrupciója sem zavarja a magyar ellenzéket; inkább ide öntenék a pénzeket, csak nehogy a honfitársaink gazdagodjanak. És ami nyugati elit végtelen korrupciójának hátterében áll: a BlackRock, a világ legnagyobb vagyonkezelője mindenütt megtalálható. Részvényes a Pfizernél, számos fegyvergyártó cégnél, illetve azon építőipari vállalatoknál, amelyek a háborút követően Ukrajna ujjáépítésében meghatározó szerepet játszhatnak. Azt látjuk tehát, hogy a globális és hazai ellenzék a legkevésbé sincs kiakadva azon, ha a korrupt nyugati politika háborút robbant ki, tart életben, időben elnyújtva, amíg csak lehet, csak hogy dollár- és eurómilliárdokat vehessenek ki az amerikai és európai adófizetők zsebéből. Igen, a magyarokéból is. A nyugati korrupció ugyanis - amelynek szolgálatára Magyar Péter is felesküdött - jó korrupció. A bűn ott kezdődik, ha a pénz az országon belül marad...

A múlt héten Navracsics Tibor Dull Szabolcs vendégeként megerősítette, hogy Lázár János vadászkastélya és Tiborcz István Ferrarija árt a Fidesznek. "Vannak olyan emberek, akiket irritál az, hogy ilyen vagyoni különbségek vannak Magyarországon. És most függetlenül attól, hogy ki az, s függetlenül attól, hogy hogyan szerezte a vagyonát, ez az ország az utóbbi 50-70 évben nem szokott hozzá, hogy ennyire látványosak legyenek a vagyoni különbségek." Ez egy elképesztően fontos meglátás. Honfitársaink jelentős része a mai napig ezzel a mérgezett, végtelenül irigy, a saját sikertelensége miatt a másik jólétére haragvó lélekkel él. Ez még akkor is igaz, ha mindenki látványosan jobb színvonalon él, mint apáink és nagyapáink, és minden statisztika szerint sokkal kevesebb a szegény, mint a bármikor a rendszerváltás óta. A korrupció nyilvánvalóan bűn. A luxizás nyilvánvalóan rossz húzás a politikai elit részéről. De az is biztos, hogy a saját lelkünkben-fejünkben is rendet kell tenni végre. A vagyoni egyenlőség nem csupán hiú ábránd, de kifejezetten beteg és romboló eszme. Fogadjuk el, hogy az a jó, ha minél több a dúsgazdag ember körülöttünk, függetlenül attól, hogy mi hol tartunk az életben! Ha mindenki ugyanolyan csóró, úgy esély sincs a felemelkedésre - erről szóltak a szocializmus évtizedei. A tehetősek megjelenése ugyanakkor mindenkinek előnyös; a gazdagságuk hozzánk is lecsorog, előbb-utóbb minket is felemel. Ami engem illett: kaptam már jól fizető munkát kormánypárti és ellenzéki milliárdostól is. A mai napig ezer hálával tartozom mindegyiküknek.

Néha már fáj, hogy a kormánybuktató szándékúak mekkora idiótaságokat terjesztenek. Az egyik balos ismerősöm a minap Facebook-oldalán megosztotta azt a kamu beszámolót, melyre úgy hivatkozik: a miniszterelnők egyik régi titkárnője írta... "A kényszerszabadság után Orbán behívott az irodájába. Hanyagul, hátradőlve fogadott, mindkét lábát – amint azt a filmekben is láthatjuk – az asztalra téve." Olvasom, és fogom a fejem... Bevallom, én egy cseppet sem bánnám, ha Orbán ennyire laza volna. Az én szememben nem volna ciki. Az viszont nagyon is kínos, hogy sokan még 37 év közszereplés után sem ismerik a kormányfő karakterét. Egy biztos: szemmel láthatóan most mindenki mindent bedob, ami egy kicsit is árthat a Fidesznek. Jövőre meglátjuk, hogy ez a sok blődség mire lesz elég.

Lassan betöltöm az ötvenhármat, ám a világ megismerésében még csupán utam elején járok. Annyit mindenesetre már biztosan tudok, hogy a tudomány és a vallás közül mindig az előbbit fogom előnyben részesíteni. Ugyanígy: ha az ideológiamentes szabadság és a legkülönbözőbb világeszmék közül kell választanom, itt is az előbbi lesz a nyerő. Igen ám, de a vallások nem csupán dogmatikus ostobaságok. Nem csupán fantázia szülte mesék, melyeknek semmi más céljuk sincs, mint legitim hátteret adni az elnyomó hatalomnak. Nem minden Isten haragos, féltékeny és gyilkos indulatú. Az általam ismert vallások mélyén mindenütt pislákol némi világosság: a spiritualitás ártatlan fénye. Ahhoz pedig már épp elég vén vagyok, hogy ezt is keresgélni kezdjem.

A különböző rituálék mindig is hidegen hagytak. Az altruizmus hazugságától meg egyenesen rosszul vagyok - az önfeláldozást az esetek oroszlánrészében felesleges őrültségnek látom, s csak igen-igen ritkán magasztos tettnek. Számomra Isten a végtelen tudás és a végtelen energia; a spiritualitás célja pedig a sors, a karma megértése, illetve a Teremtő energiáinak megcsapolása, a hétköznapi csodák megteremtése - mindezt akár totálisan önző módon, a személyes elégedettséget szolgálva. Ebben nyújt segítséget az indiai-amerikai szerző, Deepak Chopra könyve, a Végzetes véletlen, amely szerint tudatos énünkön, gondolatainkon, érzelmeinken túl létezik egy olyan világ, ahol bármi megtörténhet. Ebbe az izgalmas világba - elsősorban - a véletlennek tűnő egybeesések, a sorsszinkronitás csodái vezetnek el bennünket. Chopra hét alapelvet fogalmaz meg útravalóul. Aki ismeri Jézus és Buddha tanait, azoknak mindez ismerősen cseng majd.

1. FODROZÓDÁS VAGY A KOZMOSZ SZÖVEDÉKÉN

A szerző szerint létezik egy tudatos intelligenciamező, amely a világegyetem kútfője. Ez az, amely összeköt bennünket, amelyben mindannyian osztozunk. "Én magam vagyok az univerzum - egy egyszerű emberi lényben. Te szintén magad vagy az univerzum, a saját testedben, az adott percben e sorokat olvasva, a tér és idő rendszerében. Mindketten csakis a tudatos intelligenciamező adott fodrozódásaiként létezünk. Minden egyes aspektusunkat ez a korlátlan, határtalan intelligencia illeszti össze, a tudatosság e végtelen tengere hangszereli, amelyből te, én és az egész világmindenség származik." Különbözőségeinkkel együtt is egyek vagyunk, vágyaink is egyetemesek: szeretetben, biztonságban élni.

2. KAPCSOLATAID TÜKRE ÁLTAL FELFEDEZED HATÁRTALAN ÉNED

"Látom a többi embert önmagamban és önmagamat a többi emberben." Kapcsolataink tükre által felfedezhetjük tudatosságunk kiterjesztett állapotait. Már az is igen beszédes, hogy kikhez vonzódunk (a hozzánk hasonlókhoz), és kiket utasítunk el (akikben saját eltagadott árnyoldalainkat látjuk). Amikor egyesek arról panaszkodnak, hogy mindig rossz társaságba keverednek, az sem a véletlen műve. Ami engem illet: számomra megnyugtató, hogy életem minden részterületén pozitív emberek vesznek körül. Hozzám még azok is barátsággal viszonyulnak, akik másokkal jellemzően pokrócok. Egyetlen olyan embert se tudnék megnevezni, akit gyűlölök. Ha hihetek a szerzőnek, ez valami olyasmit jelenthet, hogy nincsenek eltagadott árnyoldalaim. Ez azért egész jól hangzik.

3. TÖKÉLETESÍTSD BELSŐ PÁRBESZÉDEDET!

"A védikus tanítások szerint, ha izzik benned a lélek tüze, az visszatükröződik a szemed ragyogásában." Ez a tűz a belső párbeszédből fakad, amely valójában nem más, mint a tudatos intelligenciamezővel (Istennel) folytatott diskurzus. E belső párbeszéd jellege azonnal láthatóvá válik a világ számára, hiszen a szellem megnyilvánul az önbizalomban, a boldogságban, a humorban, a kedvességben, a félelemnélküliségben. Az énből kétféle erő származhat. Az egyik a külső eszközök - pénz, hírnév, hangzatos címek - ereje, a másik a belső, spirituális erő. "Ha ebből a belső viszonyítási pontból, ebből a belső forrásból munkálkodsz, az éntudatod tiszta lesz, és nem befolyásolják külső tényezők. Ez a személyes erő forrása. Ha a külső tényezők nem képesek befolyásolni az éntudatodat, immunissá válsz a rosszindulatú kritikára és a hízelgésre, ráadásul azt is megérted, hogy mindannyian egyenlők vagyunk, mivel mindannyian kapcsolatban állunk ugyanazzal a tudatos intelligenciaáramlással. Ez azt jelenti, megérted, hogy életed során senkinél sem vagy alacsonyabb vagy magasabb rendű. Senkinek sem kell könyörögnöd vagy esedezned, és leigáznod sem kell senkit, mivel önmagadat nem kell leigáznod." 

4. A SZÁNDÉK SZÖVI AZ UNIVERZUM SZÖVEDÉKÉT

"Ha az ember elér egy bizonyos tudatszintet, minden szándéka valóra válik. Vannak, akik olyan szoros kapcsolatban állnak a tudatos intelligenciamezővel, hogy minden egyes szándékuk valóra váltja önmagát - az univerzum egész rendje a szándékaik köré szerveződik. Természetesen szigorúan véve nem igaz az, hogy minden, személyes indíttatású szándék valóra válik: a tudatos energiamezővel kapcsolatban álló emberek valójában az univerzum szándékait teszik a magukévá." Nekem ez kicsit megúszósnak tűnik. Kizárólag azon  vágyaink teljesülnek, amelyek összhangban állnak az isteni akrattal? Ha tizennyolcan startolunk ugyanarra a nőre, vajon melyikünk igyekezete lesz szinkronban a Teremtő terveivel? Chopra mindenesetre nyújt némi segítséget, elárulva, mitől válnak szándékaink tisztává. Itt már minden szava arany: "Fejezd ki háládat az élet minden dolgáért: mondj köszönetet a kozmoszban elfoglalt helyedért és a lehetőségért, hogy előmozdíthatod mindannyiunk közös sorsát. A harmónia megteremtése azt is magában foglalja, hogy felhagysz minden panasszal. Az állatoknak nem okoz problémát a neheztelés és a panaszkodás. Csakis köztünk, emberi lények között fordul elő, hogy a szándékot megterhelik érzelmi poggyászaink. Hogy tiszta szándékot teremthess, meg kell szabadulnod ezektől a terhektől."

5. NYERGELD MEG ÉRZELMI VIHARAIDAT!

Az ember akkor szabad érzelmileg, ha lelkére nincsenek hatással a melodrámák. Amikor mentes a nehezteléstől, a sérelmektől, az ellenségességtől, a bűntudattól és az önsajnálattól. Amikor képes nevetni önmagán. E kívánatos tudati szint felé vezető első lépés az, hogy megtanulunk felelősséget vállalni az érzelmeinkért. "A harag talán a legrombolóbb hatású érzelem. Arra ösztönöz, hogy bánts másokat, és a megvilágosodástól és az egységtudattól épp ellenkező irányba mozdít el téged. A cél az, hogy ne tápláld, és ne is próbáld meg elfojtani, inkább alakítsd át magadban a dühöt és a többi, romboló hatású érzelmet." Ha arra figyelünk, miféle fájdalom áll a harag hátterében, képessé válva azt kifejezni, feloldani és másokkal megosztani, indulatunkat újfajta tudatossággá formálhatjuk. Az önmagunkért való felelősségvállalás fontos eleme az is, hogy érzelmeink leírásakor nem használunk olyan kifejezéseket, amelyekhez szükség van egy másik emberre. Nem mondjuk: elhagyott, elárult, elnyomott, megcsalt, visszautasított, agyondolgoztatott stb. Aki ezekkel azonosítja érzéseit, az túl nagy hatalmat ad mások kezébe. Valójában csakis tőlünk függ, mit teszünk, másokra miként reagálunk, s hogy bensőnkben mekkora viharokat kavarunk.

6. ÜNNEPELD A KOZMOSZ TÁNCÁT!

"Az archetípusok tudatállapotok, a lelki energia egyetemes koncentrációi. Az archetípusok potenciálként léteznek, és inaktív állapotban ott rejlenek a tudatodban. Mindenkinek van legalább egy archetípusa, amely rejtve szunnyad egészen addig, amíg egy környezeti szituáció vagy az adott személy tudatos, avagy tudatalatti mentális élete nem aktiválja." Chopra arra bátorít, hogy éljünk teljes életet, lényünk valamennyi aspektusát elfogadva.

7. AKNÁZD KI A VALÓSZÍNŰTLENSÉGEK ÖSSZEESKÜVÉSÉT!

A pszichikai alapozást követően a hetedik, és egyben utolsó alapelvvel megérkezünk a csodák határvidékére. "A véletlen egybeesések a határtalan tartományból érkező üzenetek, amelyek arra hívnak fel téged, hogy szabadulj meg karmikus béklyóidtól. Az egybeesések arra szólítanak, hogy szabadulj meg az ismerttől, és fogadd el az ismeretlent. Az egybeesések az univerzum viselkedésének kreatív kvantumugrásai." A fene se tudja, miként értékelné e mondatot egy atomfizikus, mindenesetre kifejezetten jól hangzik :) 

***

Közgazdász vagyok és pókerjátékos. Az egész eddigi életem a számok, a logika, a racionalitás körül forgott. A csodák azonban egy másik dimenzióban keresendők. Most már muszáj oda is bepillantanom. 

Pünkösd idején az ember és ember közt egységet teremtő Szentlélek eljövetelét ünnepeljük. Rég volt ekkora szükség rá, mint manapság. A szívünk mélyén ugyanakkor mindig is tudtuk, hogy egymás megértése és a béke csakis rajtunk múlik. A Szentlélek ugyanis mindannyiunkban ott él, pontosan úgy, ahogyan Deepak Chopra tanítja.

Valójában abban sem hiszek, hogy létezik új ellenzék. Inkább csak úgy tűnik, ezúttal egy akolba fújta össze a szél a szemetet.

Napok óta másról sem hallani, csak Vasvári Vivien Instagram-videójáról, illetve Noár – meg a többi suttyó – válaszreakciójáról. Ha valaki lemaradt volna róla, a szőke cseleb így nyilatkozott: „Hogy Ukrajna csatlakozzon az Európai Unióhoz? Ilyen formában? Egy ország, ahol háború van, és a mindennapi élet bizonytalan? Ez most komoly?” Azóta kapja az ívet rendesen.

Noár megszólalását joggal éri a kritika: egy kulturált ember nem beszél paraszt módon egy nővel. „Te nyitott szájjal besétáltál a faszerdőbe” – fogalmaz cizellált szóhasználattal a színművész. Ennél már csak az felháborítóbb, ahogyan sokan a védelmére kelnek. Tamás Rita a 101 ezer követőt számláló Facebook-oldalán így ír: „Molnár Áron a lehetőségekhez képest a legelegánsabban reagált rá, finom viccet csinált belőle.” Érdekes, hogy ki mit nevez finom viccnek. Bayer Zsolttól még sosem hallottunk ekkora taplóságot, ám őt ennek a negyedéért is ízekre szedik.

Sokan azt mondják: Noár csak paródizált… Ami azt illeti: láttunk már néhány jó paródiát. Gálvölgyi például pályafutása kezdeti szakaszában kifejezetten jó anyagokat készített, egy ország tudott röhögni rajtuk. Molnár Áron kisiskolás ripacskodása azonban olyan szánalmasan gyenge, hogy valóságos kínszenvedés volt végignézni.

Vasvári Vivien kapcsán rendre felemlegetik: hat gyermeket nevelő édesanya. Mintha ennek bármi köze lenne a témához. A kormányoldal véleményvezérei szerint ez olyan érték, amely önmagában is méltatlanná tesz minden támadást. A másik térfélen, ahol az anyaságot jellemzően nem tartják értéknek, besavanyodott, gyermektelen nők ebbe a tökéletesen mellékes körülménybe kezdenek belekapaszkodni.

És a kedvenceim: akik a szőke celeben és férjén azt kérik számon, hogy erről és erről miért nem beszélnek… Hogy miért Ukrajna a legfontosabb. Atyaég, mennyire ismerős ez a béna, gyermeteg terelés! Az a helyzet, hogy ha Vasvári Viviennek épp erről volt kedve elmélkedni, akkor erről elmélkedett. Készíthetett volna videót a kalocsai hímzésről is, vagy bármi egyébről. De az biztosan nem megkérdőjelezhető, hogy a téma lényeges és aktuális.

A helyzet az, hogy ha Noárba – és a többi gyűlölködőbe – csak egy parányi tisztesség is szorult volna, rögtön azzal kezdenék, hogy állást foglalnak. Akár így: „Igen, Ukrajnát mielőbb csatlakoztatni kell. Ha beledöglünk is. A szolidaritás ugyanis sokkal fontosabb a jólétünknél.” De lehet így is: „Természetesen Ukrajna a jelen állapotában alkalmatlan a csatlakozásra, és feltehetően nagyon sok idő kell még, hogy felkészüljön. Bízom abban, hogy az általam támogatott Magyar Péter is ezt az álláspontot képviseli majd, akár a brüsszeli vezetés ellenében is.” Mindkét verzió elfogadható, csak a lapítás nem.

15 éve hallgatom, hogy minden, de minden, amivel a kormány foglalkozik, merő álprobléma. Már a migráció is az volt – kár, hogy közben szép csendben élhetetlenné tette Nyugat-Európát. A gender- és egyéb woke-őrületek is mind álproblémák voltak – Trumpnak mégis hónapok kellenek, hogy eltakarítsa a Biden által hátrahagyott szeméthegyet. Most természetesen Ukrajna EU-s csatlakozása is álprobléma, még úgy is, hogy mindannyian ismerjük Ursula von der Leyen szavait és elképzeléseit a gyorsított eljárást illetően. A helyzet az, hogy amennyiben az új ellenzék is pont úgy kommunikál, ahogy régi; ha pont ugyanúgy az asztal alá söpör minden kényes témát, amiben nem mer állást foglalni, úgy a sorsa sem lehet más. Aki megfutamodik, arra csakis a biztos bukás várhat.

Dr. Mészáros Ádám önmagát párkapcsolati mediátorként mutatja be. Egyetemi oktató, szakterületén számos könyvet publikált. Egyszer - sok évvel ezelőtt - elolvastam egy cikkét. Azóta folyamatosan érkezik hírlevele, de bevallom: üzeneteit csak ritkán nyitom meg. Vasárnapi e-mailje azonban olyan címet kapott, amelyre rögtön felkaptam a fejem, s muszáj volt beleolvasnom: Fájó igazság a férfiakról. Annyira azért már ismerem a fickót, hogy tudom róla: igyekszik megfelelően egyensúlyozni a polkorrekt, feminista narratíva és az evolúciós pszichológia igazságai közt, így igazán kíváncsivá tett, mi az, amiért újfent a szőnyeg szélére kell állnunk.

Kihasznál, vagy megbecsül? - ez a címe azon cikkének, amelyet levelében linkel. Nyugodtan kijelenthetem: korrekt szöveg, minden szava igaz. Egyetlen gond van csak vele: Mészáros Ádám - pozíciójánál fogva - nem mer eléggé szókimondó lenni. No de ezért vagyok én, hogy mások helyett is gátlástalanul megfogalmazzam a lényeget.

"Nők, feleségek nagyon sokszor automatikusan adnak és adnak a kapcsolatukban. Törődést, odafigyelést, gondoskodást. Ezzel tudják a szeretetüket kifejezni, és ugyanezt várnák el a férjüktől is. De valahogy ez elmarad… Mit látunk eközben a másik oldalon? A férfiak a párkapcsolatukban nem adnak maguktól." - így indul a cikk; szerintem tökéletes meglátás. Mondjuk ki bátran: a tipikus férfi önző. És tegyük hozzá gyorsan azt is: ebben az égvilágon semmi rossz nincsen. A túlélés záloga, hogy ilyenek legyünk; evolúciósan így vagyunk programozva. "A férfi lovagiassága, szenvedélyessége, figyelmessége ugyanis soha nem a gondoskodó, törődő adásra épült, hanem a megszerzésre. A férfi szereti megszerezni a nőt. (...) Működésében kulcsfontosságú motiváló erővel hat az, ha valamit elérhet, megszerezhet és a befektetett munkája eredményeként sikeresnek érezheti magát. Ez a működés adott hajtóerőt mindig is a vadászathoz és a területszerzéshez. És ez a hajtóereje igazán a férfi udvarlásának is." Ez egészen pontosan így van, és értelmes ember nem is szörnyülködik rajta. Egy barbár társadalomban, ahol a nők jogilag alávetettek, ez a természetes férfiattitűd valódi elnyomást eredményezhet. A 21. századi nyugati civilizációban azonban párkapcsolati aszimmetriáról már csak akkor beszélhetünk, ha az egyik fél - jellemzően a nő - önmagát rendeli alá. Ezzel nem is a feminista mozgalomnak, sokkal inkább a saját párkapcsolatának árt.

"Én csak a férjemre koncentrálok. Mindent megadok neki, mégsem értékeli." - idézi Mészáros Ádám a szokásos női panaszt. Majd közli is a probléma helyes feloldását: "A kihasznált és a megbecsült nők között az egyetlen különbség az, hogy a megbecsült nők akkor adnak magukból, ha azt érzik, hogy a férjük szorgalmasan megdolgozott értük. Itt a sorrend a lényeg! Először a férfi ad, és csak utána a nő! (...) A férfi azt a zsákmányt becsüli meg, amiért meg kellett küzdenie!" A jó házasság, a hosszú távú szerelem egyik legfontosabb alappillére, hogy a férj - ha lehet, akár egy életen át - nejét lássa értékes vadászzsákmánynak. Mindenki emlékszik a kezdeti udvarlás elképesztően túlfűtött időszakára: mindkét fél vonzódik a másikhoz, ám amíg Ádám teper, addig Éva kéreti magát; nagy élvezettel alkalmazva a klasszikus "húzd meg, ereszd meg" játékot. Én értem azt, hogy a legtöbben csak legyintenek: harminc fölött erre már se ideje, se energiája, se kedve nincs az embernek. Pedig ez volna a kulcsa mindennek. Ha a felek képtelenek megőrizni a mézeshetek izgalmát és varázsát, úgy megette a fene az egészet. Még a legkisebb probléma az, ha mindketten új szerető után néznek.

Természetesen ahhoz, hogy a férfi értékes vadként tekintsen a nőre, nem elég az, ha az asszony túráztatja a párját, önmagát nehezen elejthetőnek mutatva. A nőnek valóban értékesnek is kell lennie, olyannak, akiért sokan megküzdenének. Mészáros Ádám e téren megmarad a politikai korrektség szintjén: "Ha nőként olvasod írásomat, a legnagyobb kérdésem hozzád most ez: Te mennyire érzed kincsnek magad? Mennyire becsülöd magad? Elhiszed, hogy önmagadban is értékes vagy, akiért küzdeni kell? Elhiszed, hogy jár Neked a megbecsülés? Szereted magad? Az az igazság, hogy a férfi nem tud jobban becsülni és szeretni téged, mint amennyire te becsülöd és szereted magadat!" Mindez abszolút oké, csak a szakember - puszta tapintatból - nem teszi hozzá a legfontosabbat: Ne légy trampli! Ne légy hisztis! Ne veszekedj, ne követelőzz! Légy mindig ápolt és vonzó, még ötven felett is! Egyetlen nő sem fogja valódi kincsnek érezni magát, ha a tükörből, ahol azelőtt egy karcsú bombázót látott, ma már egy elhízott, zsémbes banya néz vissza rá.

Évszázadokon át hallgattuk, hogy az önzetlenség jó, az önzés pedig csúnya, rossz dolog. Aztán amikor elkezdtek rendszert építeni az altruizmusra, elnevezve kommunizmusnak, azt láttuk, hogy kártyavárként omlott össze mindenütt.  Hosszú évtizedek óta tudjuk, hogy túlélésre programozott génjeink végletesen önzők, így az általuk felépített túlélőgépek (élőlények) számára sem lehet nyerő stratégia az önzetlenség. Ám amilyen ostobák vagyunk, a különböző vallásoknak jobban hiszünk, mint a tudománynak. A párkapcsolatok a mai napig hangosak az önfeláldozók sirámaitól. Mészáros Ádám cikke nem csupán praktikus útmutatása miatt megszívlelendő, de azért is, mert rámutat: az önző motivációk igencsak termékenyek tudnak lenni. "Mi, férfiak az udvarlásban – ha jól csináljuk –  megélhetjük azt, hogy a kitartó figyelmességünk és erőfeszítéseink eredményeképpen a feleségünket boldoggá tehetjük. Ez a mi sikerünk." Ez ilyen egyszerű. Önző vadászok vagyok. És ez tesz boldoggá férfit és nőt egyaránt. Semmi egyéb.

Már a rendszerváltás idején eldőlt, hogy sportszerűen működő demokrácia jó ideig nem lesz Magyarországon. Az Antall József vezette kormány még csak alig pár hónapja működött, az SZDSZ máris felrúgott mindent, amit konstruktív ellenzékiségnek nevezhetünk. Annyira gyűlölték a népnemzeti kormányt, és annyira éhezték a hatalmat, hogy 1990. októberében azonnal a taxisblokád élére álltak, kockára téve a békés átmenet minden elemét. Azóta fel sem merül senkiben, hogy a mindenkori kormány és ellenzéke között bármiféle építő együttműködés létrejöhetne. Harmincöt éve figyeljük a habzó szájú baloldal gyűlölködőit és örjöngőit, most pedig Magyar Pétert, aki még az eddigieken is messze túltesz. Egy ilyen környezetben mindig üdítően hat, ha hallunk pár józan mondatot a másik oldalról. Ritka ajándék, amelyre érdemes odafigyelnünk - szemben a habzó szájúak üres és óvodás szintű csúfolódásaival.

Orbán Krisztián közgazdász végzettséggel bír, önmagát azonban inkább közgondolkodóként határozza meg. Társadalomfilozófiájában baloldali szemléletű, ennek ellenére nem őrült álmodozó, hanem kifejezetten a valóság talaján áll; alapvetőpen nem a hergelésben és provokálásban utazik, hanem igyekszik megérteni és másokkal is megértetni, mi történik a minket körülvevő világban. A héten a Szabad Európa Youtube-csatornája látta vendégül.

Az ellenzéki térfél nagy hőbörgői nem csupán a szimpla cinkelés, a megbélyegzés, avagy a megszégyenítés szándékával savazzák a kormánypárti szavazókat - ostobák, iskolázatlanok, vakok, patkányok, volt itt már minden -, de azért is, mert ők tényleg képtelenek megérteni, mi az, amiben a Fidesz többet nyújtott az óbaloldal minden pártjánál. Orbán Krisztián nagyon is vágja, és meg is osztja a nézőkkel: "Azt kell megértenünk, hogy az, ami létrejött a 90-es rendszerváltozással, az alapvetően egyfajta káoszt jelentett a magyar társadalom számára. Nem szabadságot." A poszkommunista kormányok szinte semmit sem tettek azért, hogy az emberek biztonságban érezhessék magukat, ezzel szemben a Fidesz a rendet kínálta fel alternatívaként. A riportalany négy pontban foglalja össze e rend lényegét:

• Az embereknek tudniuk kell, mi helyes és mi helytelen.
• Az állampolgárnak éreznie kell, hogy ha problémája van, arra lesz valamiféle visszajelzés.
• A rendszer látható, érzékelhető felemelkedési lehetőséget mutat.
• A rendszer identitást ad.

Orbán Krisztián nem teszi hozzá, de mi azért tegyük meg: rezsivédelem, családtámogatás, határvédelem, devizahitelek kezelése, békepártiság és gyermekvédelem. Bármennyire igyekekszik is az ellenzéki oldal besározni a pozitívumokat, a választópolgárok többsége pontosan tudja, hogy ezek mindegyike az egyes ember biztonságát szolgálta, szolgálja. Még a Fideszt gyűlölők is abban bíznak - reményeik meglehetősen haloványak -, hogy egy esetleges kormányváltást követően ezekből valami azért megmarad.

Orbán Krisztián további nagy erénye, hogy nem csak a népet, de a kormányzatot is érti. Pontosan tudja, mi a NER-attitűd gyökere. "1998 és 2002 között egy alapvetően nagyon jó kormányzás végén egy teljesen nemtelen kampány - a 23 millió romános kampány - nagy segítségével az MSZP, az utódpárt egy 3/2-es ember vezetésével megverte az egyébként jó kormányzati teljesítményt nyújtó Fideszt." Valóban, itt kezdődnek a bajok. S mi történt ezután? "Vegyük az államadóssággal kapcsolatos visszafogott megközelítését az 1998 és 2002 közötti Orbán-kormánynak! Ők rendesen leszorították az államadósságot 2002-re. És akkor jött egy gyakorlatilag csak bolondnak nevezhető gazdaságpolitika, amelyik néhány év alatt a korábbi évek tartalékaít így kiszórta. Teljesen agyatlanul, minden alap nélkül. És akkor joggal jut arra a következtetésre az abban a pozícióban lévő ember, hogy bármit csinálok, mindent szét tudnak verni. Úgyhogy a legfontosabb feladat az az, hogy meg kell őrizni a hatalmat." Pontosan így van. A baloldali pártok minden esetben brutális rombolást hagytak maguk mögött. Ha ez nem így lett volna; ha a posztkommunisták legalább közepes minőségű kormányzást produkáltak volna valaha is, úgy nem volna ekkora félelem sem a Fidesz vezetésében, sem a szavazótáborában, hogy mi lenne egy esetleges kormányvátást követően. Manapság különösen éles a helyzet, hiszen az EU vezetése gyakorlatilag minden stratégiai kérdésben - gazdaság, energiapolitika, migráció, háború, gender - önsorsrontó álláspontokat képvisel, mondhatni: még Medgyessynél is hülyébbek. És az ellenzék minden pártja látványosan ehhez az elithez dörgölőzik. Már 2002-ben is tragédiát hozott a Fidesz bukása, most ez lehetőség sokkalta ijesztőbb.

Orbán Krisztián dicséretet érdemel azért is, mert helyenként komoly sportszerűséget mutat. Amikor a riporternő felhozza, hogy a Fidesz-kormány semmit sem tett a német és az orosz kitettséggel szemben, kimenti a kabinetet, s ő maga kezdi sorolni azokat az útkereséseket, amelyek a nagyfokú gazdasági függések enyhítését, a több lábon állás politikáját célozták. Le a kalappal.

Ennyi dicséret után kijár némi kritika is. Orbán Krisztián nyíltan - és jogosan - bolondnak nevezi Medgyessy Pétert. Megteheti kockázatmentesen, hiszen a 3/2-es exkormányfő már rég eltűnt a köztudatból. (Kíváncsi lennék, ugyanígy beszélne-e róla, ha visszatért volna, s 82 esztendősen ott lenne a Tisza Párt élcsapatában...) Ám ugyanezt a kritikus hangvételt a legkevésbé sem engedi meg magának, amikor az európai elitről esik szó. Olyan képet fest, mintha a Fidesz rossz lóra tett volna, amikor elhagyta a Néppártot; amikor az orosz-ukrán háború kapcsán a béke oldalára állt; illetve amikor a tavalyi amerikai elnökválasztás során Trumpnak szurkolt. Nem beszél arról az őrületről, amely az amerikai Demokrata Pártot, vagy épp a brüsszeli vezetőket jellemzi. Nem teszi világossá, hogy Európa korrupt, önsorsrontó elárulóival és kivéreztetőivel megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen bűn volna az együtt menetelés.

De van ennél lejjebb is: "Azzal, hogy a rend elcsúszott, onnantól kezdve egy rendszer már csak akkor maradhat fenn, hogyha valamifajta erőszakot alkalmaz, ellenkező esetben valamifajta versengő demokratikus dolgot kell itt megvalósítani, amire szemmel láthatóan nem olyan nagy a hajlandóság." Orbán Krisztián felemlíti annak a lehetőségét, hogy a Fidesz - felrúgva mindent, ami a 37 esztendős múltjában szent volt és állandó - valódi diktatúrába kezd. Amikor a riporternő visszakérdez, hogy lát-e esélyt erre, nem válaszol, csupán a 2026-os választás kimenetelének elvi lehetőségeit kezdi sorolni. E ponton lerombol mindent, amit eddig tisztességből és sportszerűségből felépített, mert a lehetőségek puszta felsorolása - köztük az, hogy a Fidesz elcsalja a választást, vagy vereség esetén nem adja át önként a hatalmat - azt sugallja, hogy minden forgatókönyv valódi, számottevő eséllyel bír. Miközben Orbán Krisztián pontosan tudja, hogy a kormánypárti szavazótábor másfélmilliós keménymagja abban a pillanatban intene búcsút Viktoréknak, ahogy valamiféle hasonlót cselekednének. Még ha volna is olyan őrült tanácsadó a Fideszen belül, aki ilyesmit javasolna, a pártvezetés pontosan tudná, hogy ez politikai öngyilkoság volna. Pont olyan, mint Fletó 2006-os ámokfutása, ami után soha többé nem tudott talpra állni. Nem véletlen, hogy az elmúlt 15 év megannyi tüntetése során soha nem láttunk rendőri túlkapást - ez elképesztően távol áll a hazai jobboldal szellemiségétől. Orbán Krisztián a riport során arról is beszél, hogy a magyar társadalom alapvetően individualista és borzasztó kényes az egyéni szabadságjogainak tiszteletben tartására. Magam sem gondolom másképp. És ezek után van képe arról hallucinálni, hogy a kormány esetleg erőszakhoz fog folyamodni??? Ez nem diplomatikus találgatás, hanem a lejáratás nyilvánvaló szándéka. Itt most egyedül az lett volna a tisztességes, ha hozzáteszi, amit valóban gondol: "Én ennek nagyon csekély esélyét látom." De nem tette hozzá.

A beszélgetés végén elhangzik a kérdés: NER15 után lesz-e NER20 is? Orbán Krisztián nemmel válaszol, szerinte jövőre a Fidesz elveszíti a választásokat. Jómagam nem így látom. Ülök a pókerteremben, várom az ászpárokat, s hallgatom a körülöttem zajló beszélgetéseket, melyek egyre gyakrabban csúsznak át politizálásba. Az ellenzéki hangok mindig harsányak, kihívóak és indulatosak - a legtöbbször primitívek és gyűlölettől fűtöttek. Azután körbenézek a teremben, s minden asztalnál látok három-négy olyan arcot, akik soha a büdös életben nem fognak se balra, se a Tiszára szavazni. Csak már unják ezt az állandó károgást, és fárasztja őket, hogy idiótákkal szemben kell megvédeniük a kormányt sokadjára is. Kíváncsi vagyok, hogy a Harcosok Klubja képes lesz-e felerősíteni a csendes többség hangját.

Tudom, tudom, nem igazán férfias dolog, ám töredelmesen bevallom: szeretem a gyümölcös söröket. Egyik jó cimborám kocsmájában, a Guri Serházban is gyakran fogyasztok a helyi áfonyás, barackos, almás és meggyes különlegességekből. Amikor Mérő Laci barátom pár hete felhívott, hogy beszélgessünk kicsit, egyértelmű volt, hogy hol fogunk kikötni. Sikerült őt is rávennem, hogy megkóstolja e csajos finomságokat... Nem ittunk gyorsan, a három-négy korsó órkon át kitartott. A következő napokban pedig új és izgalmas olvasnivalóm is akadt.

Mérő Laci legújabb könyve a pénzről szól, mégpedig két, gyökeresen eltérő megvilágításban.

A PÉNZ PSZICHOLÓGIÁJA

A kötet első része a pénzzel kapcsolatos emberi motivációkat taglalja. "A legtöbb ember számára a flow elérésének leginkább megvalósítható útjai a művészet, a szex és a sport. De a pénz csinálása is nagyon alkalmas tevékenység a flow megjelenésére. Az emberi pszichikum úgy működik, hogy a pénz nagyon könnyen tud belső motivátorrá válni. Erről sem az ember, sem a pénz nem tehet - egyszerűen ilyen a flow, illetve ilyen a pénz természete." Ami engem illet: magam sem azok közé tartozom, akik az anyagiak hajkurászásában keresik a boldogságot. Mi több: eleddig nem is igazán értettem az olyanokat, akik néhány százmillió után sem tudnak leállni. Mérő Lacinak azonban egyetlen analógia elég volt ahhoz, hogy elmémben világosságot teremtsen: "Albert Einstein 1905-ben, huszonöt évesen négy szakmai dolgozatot publikált, amelyekben megoldotta az akkori fizika négy legfontosabb problémáját. A Nobel-díj-bizottság számára nem is az volt a kérdés, megérdemli-e a díjat a fiatal tudós, hanem az, hogy melyik dolgozatát jutalmazzák vele. Mégis, Einstein élete végéig elmélyülten foglalkozott a fizika kérdéseivel, és senki sem kérdezte, minek ez neki, amikor már annyi fontos eredményt és magas elismerést ért el. Lehet, hogy valamilyen módon hasonló a helyzet a sikeres üzletemberek százmillióival is?"

A szerző beszámol azokról a laboratóriumi kísérletekről, melyekben különböző állatokat igyekeztek rávenni bizonyos munkafolyamatokra (például pedálok nyomogatására). Azt tapasztalták, hogy bizonyos motivációk - táplálékszerzés, szex, játék, kíváncsiság, társak jelenléte - alkalmasak voltak arra, hogy az érintett egyedek aktivitást mutassanak, vagyis megdolgozzanak a jutalomért. Ezeket éppen ezért nem is nevezhetjük tipikusan emberi motivációknak. Akadtak azonban olyan indíttatások is, amelyek az állatok esetében a legkevésbé sem működtek. Ilyen a felhalmozás, a hatalom, a csere, illetve a teljesítmény. Nem arról van szó, hogy az állatok esetében ezek a jelenségek nem léteznek, csupán arról, hogy ezek elvontabb értékek, munkavégzésre nem alkalmas motivátorok. "Egy állat nem hajlandó keményen dolgozni pusztán csak azért, hogy magasabbra tudjon ugrani, vagy távolabbra tudjon eldobni egy fakorongot. Egyik állatnál sem sikerült megfigyelni, sem kísérletileg kiprovokálni olyan erőfeszítést, amelyet valamilyen teljesítmény elérése vagy javítása motivált. Amikor például a versenylovakat edzik, azt az állat talán élvezi, de magától nem csinálná." Érdekes módon azt látjuk tehát, hogy a legtöbb humánspecifikus motiváció valamilyen módon kapcsolódik a pénzhez. És nem csupán arról van szó, hogy az állatok világának tudatszintjén a pénz nem alakulhatott ki, de arról is, hogy a homo sapiens esetében ez egyenesen elkerülhetetlen volt.

"Nem tudjuk kiverni a fejünkből, hogy a kapitalizmus alapja a kizsákmányolás. Pedig érdemes lenne, ha szemünk előtt célként a fejlett kapitalista országok életszínvonala lebeg." Mérő jól érzékeli: sokan a mai napig negatív színben látják a piacgazdaságot és magát a pénzt is. Miközben a mai kapitalizmus működésének az alapja nem más, mint a bizalom. Ez nem egy cukormázas frázis csupán, hanem számos közgazdász által igazolt tény. A szerző Fukuyama Bizalom című, 600 oldalas művét említi, amely végigszalad a Föld csaknem minden országán, rámutatva, hogy a gazdasági fejlettség igen szorosan összefügg az adott országban az emberek egymás iránti bizalmának általános szintjével. "Ha a két fél megbízik egymásban, egymás szemébe néznek, kezet fognak, és mindketten biztosak benne, hogy a megállapodás értelemszerűen, pontosan teljesülni fog, azzal rengeteg holtteher-költséget megspórolhatnak. Ezért függ össze nagyon szorosan egy ország gazdasági fejiettsége az általános bizalmi szinttel. A bizalom szinte minden áru költségét csökkenti, mert eleve kevesebb a holtteher-költség. Így válik egy olyan ködös pszichológiai fogalom, mint a bizalom valódi gazdasági tényezővé."

A PÉNZ BIOLÓGIÁJA

"Pénz a pénznek az apja" - tartja az ősrégi mondás, ám ezzel már át is eveztünk a könyv második részébe, amely a pénz biológiáját taglalja. A szerző az élet logikájáról, a kemotonokról, a génekről, vagyis a replikárorokról értekezik. Definiciót is ad hozzá, három feltételt meghatározva:

• Hosszú életűek, azaz képesek nagyon sokáig változatlan formában fennmaradni.
• Szaporák, azaz gyorsan és hatékonyan létre tudnak jönni újabb és újabb példányaik.
• Pontosan másolódnak, de nem túl pontosan, azaz az új példányok nagy, de azért nem 100%-os biztonsággal azonosak az eredetivel.

A replikátor életet generál, mégpedig úgy, hogy csoportokba szerveződik és túlélőgépeket (élőlényeket) hoz létre. Ez nem csupán a biológiai replikátorra, a génre igaz, hanem az élet minden más formájára is. A mém szót immáron fél évszázada ismerjük, még úgy is, ha a laikus többség számára csupán egy vicces dolgot jelent, amely az interneten terjed. (Ezek is mémek, ám azokon belül csupán egy szűk szegmenst képviselnek.) Az eredeti definíció szerint a mémek a gondolatok azon legkisebb, már önmagukban is értelmes egységei, amelyek nem genetikusan meghatározottak, és amelyek eléggé megbízhatóan és termékenyen másolódnak az egyik emberi agyból a másikba. Mérő László könyvének második részében azt állítja, hogy a géneken és a mémeken kívűl létezik egy harmadik fajta, gazdasági természetű replikátor, melyet mónnak nevez. Ez hozza létre a gazdasági életet. A món olyan információ, amely egy vállalat egy tulajdonságát írja le, és amely tőkebefektetést képes vonzani, s így (más alkalmas mónokkal együtt) egy vállalatot, azaz egy gazdasági élőlényt képes generálni. A cégek mónállománya jellemzően megtalálható az alapító okiratban, illetve az üzleti tervben (alapötlet, misszió, szervezeti felépítés, a tulajdon átruházásának szabályai stb.). Ami pedig a pénzt illeti: többféleképpen is lehet replikátor. Ha valaki egy esti sörözés során az üzleti ötleteiről beszél, az könnyen mémmé nemesülhet, ha a téma gyakorta felmerül. Món azonban csak akkor válik belőle, ha tőkebefektetőre talál, vagyis tényleges megvalósításra kerül.

A könyv vége felé Mérő a kétféle darwinista világképen morfondírozik. Az evolúciós pszichológia azt állítja, hogy a kőkorszakra hangolt emberi agy nemigen változott az elmúlt százezer év során, ezért van az, hogy csak pislogunk az információs forradalmat látva, s nemigen tudunk megbirkózni a minket érő, kezelhetetlen mennyiségű impulzussal. Ezzel szemben az egyetemes darwinizmus szerint a mémek önálló evolúciója koevolúcióban áll a gének evolúciójával, így aztán agyunk olyanná formálódott, amely az információs társadalomban való létezésre is alkalmas. Jómagam azt gondolom, e két világkép közt csupán látszólagos ellentét feszül. Pusztán arról van szó, hogy több mint nyolcmilliárdan élünk a Földön, és a legkevésbé sem vagyunk egyformák. Sem intelligenciánkat, sem tradícióinkat, sem tudati szintünket vizsgálva. A hagyományos darwini szemléletnek (az evolúciós pszichológiának) feltétlenül igaza van abban, hogy elemi ösztöneink nem változtak. Ugyanazok az alapszükségleteink, mint százezer esztendeje; alapvetően ugyanazokat találjuk vonzónak, vagy ijesztőnek, vágykeltőnek, vagy félelmetesnek, amiket annak idején. A férfiak ma is örök vadászok; a nők ma is gyüjtögető életmódot folytatnak (csupán az erdők-mezők helyét a plázák és szupermarketek vették át). Viszont teljes az egyetértés abban a tekintetben, hogy agyunk - fizikai paramétereit tekintve - szinte semmit sem változott az évezredek során. Már akkor is egy feleslegesen nagy hardver zakatolt a fejünkben, amikor még csupán primitív szakócákat készítettünk és a tagolt beszédre sem voltunk képesek. A helyzet az, hogy szemmel láthatóan nem minden ember ugyanazt a fejlődési utat járja be. Amikor azt tapasztaljuk, hogy egyesek még mai is hisznek az ezerszer megcáfolt buta dogmákban; másokat ostoba és mérgező hagyományok tartanak fogva; sőt olyanokkal is találkozunk, akik a mai napig sem képesek a civilizált emberi kommunikációra, olyankor ne lepődjünk meg, hogy lesznek, akik számára a fejlődés a poklok poklát jelenti.

***

"Nincs a pénznél hathatósabb kártevő" - a címbéli frázis Szophoklésztől származik, s nyilván van benne némi igazság: a pénz nemtelen célokra is használható, ártani is lehet vele jócskán. Jómagam ezzel együtt nélkülözhetetlen, így abszolút kívánatos eszköznek látom, akár a pszichológiáját, akár a biológiáját vesszük górcső alá. Flow, emberi öntudat, bizalom és gyarapodás - aligha lehet negatív dolog az, amelyhez ilyen fogalmak társulnak.

Minden tavasszal kirándulunk egyet Európa különböző pontjait célozva. A Baltikumban eleddig nem jártunk, így ezúttal a festői Rigára esett választásunk. Nem bántuk meg: igazán lenyűgöző város. Nagyokat sétáltunk, jókat ettünk, jókat ittunk; a söreik - Mezpils, Malduguns, Lielvardes - különösen finomak. Csupán egyetlen dologgal nem számoltunk. Azzal, hogy a politika ide is elkísér minket.

Persze, néztük a híreket. Értesültünk róla, hogy Fletó - 20 év késéssel - bejelentette visszavonulását. Megtudtuk, hogy a Vatikánban felszállt a fehér füst. És mindezekkel csaknem egy időben Magyar Péter is ledobda sokadik atombombáját - ez sem szólt nagyobbat, mint az eddigiek. Ám az óvárosban, a parkokban, illetve Riga szecessziós negyedében barangolva mindezekről simán el is feledkeztünk. Amiről nem tudtunk, ami lépten-nyomon ott volt velünk, az a lett politikai vezetés feltétlen Ukrajna-imádata. 

Ami először feltűnt, hogy szinte nem láttunk olyan középületet, amelyen nem díszelgett a kék-sárga lobogó. A lett és az EU-s zászló mellett mindenütt maradt hely az ukránnak is, mintha valami fura, dualista államban jártunk volna. Sétáink során csak az utolsó napon fedeztük fel, hogy az orosz nagykövetség melletti utcát Független Ukrajna névre keresztelték át 2022-ben.

Az épületen Putyin gúnyplakátja, melyet - ki tudja, miért - posztoló rendőr tart szemmel éjjel-nappal...

Az egész meglehetősen szürreális, a célja pedig egyértelmű: a lett társadalom fejébe verni, hogy Oroszország az ördög, Ukrajna az ártatlan áldozat; s e narratíva bármiféle árnyalása felesleges és tilos.

A Lett Köztársaság területét és népességét tekintve aprócska ország, viszont remek helyen fekszik, különösen a tengeri kereskedelmet tekintve. Nem csoda, hogy a történelem során minden közeli nagyhatalom szemet vetett rá, így a 20. századig nem is álmodhattak független létezésről. A német, a svéd és a lengyel után az orosz  megszállás következett; ez utóbbi csaknem háromszáz éven keresztül kitartott. A két világháború között ugyan húsz esztendőre kibújtak a nagy medve öleléséből, ám a második világháború során a Szovjetunió annektálta Lettországot, így újabb 50 évet kellett eltölteniük az orosz birodalom részeként. 1991. óta függetlenek, ám úgy tűnik, a harag nem csitul. Pedig neheztelhetnének a svédekre, a lengyelekre, vagy épp a litvánokra is, mint történelmi hódítókra. A németekre különösen, és nem feltétlenül a középkor évszázadai miatt, sokkal inkább a náci megszállás három esztendejére emlékezve. Az indulat azonban egyirányú, az ördög szerepét napjainkban Putyin alakítja. Miközben Rigában járva azt látjuk, hogy az orosz kulturális hatás letagadhatatlan. A kedvelt ételeikben, az ajándéktárgyaikban, a popzenéjükben, a templomaikban... Megfordultunk néhány ortodox katedrálisban; szentmisére, temetésre is betévedtünk. A fejkendős asszonyok, a földig hajlongó hívek érdekes, keleti világot tártak elénk. De ami a lényeg: Lettország népességének egyharmada orosz. Őket aligha lehet, aligha érdemes gyűlölni.

Szóval, értem én a lettek történelmi attitűdjét. Csupán azt nem értem, mit kezdenek majd ezzel, ha véget ér a háború. Mert egyszer véget ér. Nem lett fegyvernyugvás 24 órával Trump beiktatását követően. Nem lett húsvétra sem. És nem lett május 9-ére sem. Ma már nincsenek új céldátumok, de azt pontosan tudja mindenki, hogy az értelmetlen öldöklés nem tarthat örökké. És azt is pontosan tudja mindenki, hogy Oroszország nem legyőzhető; Putyin velünk lesz holnap is és holnapután is. Miként viszonyulnak majd hozzá a boldog békeidőkben? Jeffrey Sachs, a Harvard közgazdász professzora pár hete az EP-ben kiválóan megfogalmazta a lényeget: "Önök Oroszország mellett fognak élni a következő ezer évben is. Szóval mit szeretnének? Azt szeretnék, hogy a balti államok biztonságban legyenek? A balti államok számára az lenne a legjobb, ha végre felhagynának a ruszofóbiával."