A legtöbben kifejezetten szerencsések vagyunk. Azok is, akik szerető, támogató környezetben nőttek fel, s azok is, akik elhanyagoló, bántalmazó, vagy egyéb módon mérgező szülők gyermekeként. Előbbiek azért, mert kaptak egy határozottan pozitív mintát, utóbbiak pedig abból az okból, hogy jó esetben egy életre megjegyzik: még véletlenül sem követhetik szüleik példáját. A hagyományőrzők - az Isten tudja miért - értéket látnak az ősi minták kérdőjelek nélküli továbbgörgetésében. Ezzel szemben a pszichológia teljes tudománytára a következőképpen foglalható össze: ha felmenőink generációkon át ugyanazt a lélekromboló metódust örökítették át, úgy legyünk mi a végállomása e méregfolyamnak.

Már az is egy sokkoló téveszme, hogy a hagyomány, a szokás önmagában értéket képvisel. A felmenők világképének egy az egyben való átvétele sokkal inkább szellemi renyheség, mintsem erény. Olyan ez, mint amikor egy idős rokon halála után kipakoljuk a pincéjét és a padlását. Az elhunyt számára oly sokat jelentő tárgyak a mi szemünkben jobbára csak lomok, s ha elvétve rábukkanunk egy-egy értékesebb, vagy legalább tetszetősebb darabra, annak boldogan helyet keresünk a nappalinkban. És valójában ez a lényeg: a SAJÁT ízlésből, szükségletegyüttesből és világlátásból összeálló képet kell finomítani, kiegészíteni az új, akár a felmenőktől származó impulzusok által, s még véletlenül sem a szüleink életét és álmait visszük tovább, megküzdve minden apró, szívünk szerinti változtatásért. Egy mai szülő különösen alkalmatlan arra, hogy tudását átadva felkészítse gyermekét az életre. Nem csupán azért, mert az utódok álmai, vágyai, szükségletei az övétől egészen eltérőek lehetnek. Hanem azért is, mert a világ elképesztő gyorsasággal változik. Tíz-tizenöt év múlva, mire kisiskolás gyerekeim munkába állnak, egy sor mai szakma már nem is létezik majd, s lesz helyette kétszer annyi másik, melyeket most még elképzelni sem tudunk. Ha van igazi, kortalan bölcsesség, amit átadhatunk, úgy a nyitott gondolkodásra való buzdítás sokkal inkább ilyen, mint a vak hagyománykövetés.

Mindannyian hallottunk már olyan szórakozóhelyekről, ahol nem érkezéskor szedik a belépődíjat, hanem a mulatság végén, amikor az ember már venné a kabátját. Kétség kívül a legszomorúbb kifutása a kérdésnek, amikor a szülők - utólag - benyújtják a számlát a gyereknek. Igazán kevés olyan mozzanata létezik az emberi életnek, ahol valódi felelősségről és feltétel nélküliségről beszélhetünk, ám a gyermekvállalás tipikusan ilyen. Senki sem dughatja a fejét a homokba, mondván, hogy a kis jövevény érkezése Isten akarata volt, avagy az új léleké, amely vadul dörömbölt a lét kapuján, hogy leszülethessen. Még a legprimitívebb kultúrákban is tisztában vannak azzal, hogy az önfeledt hancúrozásnak van némi köze a gyermekáldáshoz. Azért sem Isten okolható, s nem is a leendő magzat, ha elfelejtetünk óvszert beszerezni. Nem kell túl magasra hágni a tudatosság létráján, hogy világosan lássuk: mivel a döntés 100 százalékban miénk, a szülőké volt, így SEMMIFÉLE elvárást nem támaszthatunk utódunkkal szemben, amikor az az önállósodás útjára lép. Ha már megajándékoztuk az élettel, az a minimum, hogy azt tetszése szerint használja. Persze, nem mindenki látja így.

 1. JÖVŐFORMÁLÁS, PÁLYAVÁLASZTÁS - Rómeó és Júlia, Holt költők társasága, Szeress Mexikóban, Három félkegyelmű - számos irodalmi mű és filmalkotás fő motívuma az az ellentét, amely a szülők és a gyermekük jövőre vonatkozó elképzelései között feszül. Kevés olyan barbár tett létezik, mint amikor utódaink életét - erőszakkal - természetes vágyaiktól eltérő útra tereljük. Nem jelent felmentés a jó szándék sem: "mi csak a javadat akarjuk..."

2. SZÜLŐTARTÁS - Július elsejétől életbe lépett a szigorított, kötelező szülőtartásra vonatkozó jogszabály. Ha létezik olyan, hogy jó erkölcs, annak feltétlenül része az, hogy egy felnőtt ember - szükség esetén - gondoskodik idős szüleiről. Ám ezt kötelezővé tenni és törvényben rögzíteni mélyen etikátlan. Nem azért, mert egy megfelelő, szeretetteljes kapcsolatban ez magától értetődő. Nem is csupán azért, mert egy mérgező viszony esetén az alkoholista, szadista, vagy épp szexuálisan bántalmazó szülő nem igazán érdemel törődést. Ez az intézmény generálisan megy szembe az erkölccsel. Amíg a szülők saját döntésük szerint vállalnak gyereket, s a nagykorúság eléréséig felelősek is sorsukért, addig visszafelé ugyanez semmilyen szempontból nem áll. Egész egyszerűen nincs jogunk senkire semmiféle nemes terhet rápakolni. A kikényszerített kiválóság már önmagában is paradoxon. A kérdés persze csupán elvi jelentőségű, a bírósági tárgyalótermek jellemzően nem a szülőtartási perektől hangosak Pesten.

3. A HARMADIK VILÁG TÚLNÉPESEDÉSE - Ez az a barbár szint, ahol a szülőtartás már nem csupán elvi kérdés, hanem nagyon is súlyos következményekkel jár. Kevés erkölcstelenebbet tudunk annál, mint amikor a mélyszegénységben élők abból az indíttatásból vállalnak gyerekeket, hogy azok majd - bányákban, ültetvényeken, ruhagyárakban dolgozva, vagy épp prostitúcióval, bűnözéssel - valamicske pénzhez jutnak, amivel segíthetik nyomorgó apjukat, anyjukat. Ez a teljes antitézise mindannak, amit emberinek, jó szándékúnak, nemesnek gondolunk. Ennél még puszta ösztönből cselekvő állatvilág is érettebben jár el; viszonylag ritka eset, hogy a fióka eteti a szüleit. Utóbbiak ugyanis ritkán tévednek: a fészekalj mérete csaknem mindig állandó, legfeljebb extrém táplálékbőség idején raknak valamivel több tojást.

Tudom, hogy nem könnyítem meg tanáraik dolgát, ezzel együtt is gyerekeimet következetesen arra nevelem, hogy mindig mindent kérdőjelezzenek meg, hogy soha ne hagyják magukat túlterhelni és kihasználni, s hogy törekedjenek minden esetben a békés önérvényesítésre. Igen, velem szemben is. Komoly összegekben fogadnék, hogy ezért nem fognak hóhérkézre kerülni.