"Ha én egyszer kinyitom a számat! Ha én egyszer elkezdek beszélni!" - Alig hiszem, hogy él olyan felnőtt ember az országban, aki ne ismerné a legendás jelenetet Salamon Béla alakításával. A bohózat alapja az a közhely, hogy senki sem makulátlan, mindenkin találni fogást, támadható felületet, vagyis mindenki zsarolható valamivel. Lehet ennek bármi valóságalapja?
Az igazság az, hogy a legtöbben nem követünk el komolyabb bűnöket. Nem kegyetlenkedünk senkivel, nem sikkasztunk a céges számláról, de még különösebben perverzek sem vagyunk. Ezzel együtt is bármelyikünk kerülhet kínos, visszaélésre lehetőséget teremtő helyzetbe. Ma már valóságos iparág épül a szexuális tartalmakkal történő zsarolásra. Az ember elsőre azt hinné, hogy az áldozatok csakis naiv tinilányok lehetnek, akik felelőtlenül küldözgetik pikáns fotóikat arra méltatlan fiatalembereknek. Ám aki látta a Black Mirror sorozat Shut Up and Dance című epizódját (3. évad, 3. rész), az pontosan tudja: egyikünk sincs biztonságban. A film főszereplője egy kamasz fiú, aki pusztán azért kerül végtelenül kiszolgáltatott helyzetbe, mert kamerás laptopja előtt polírozza a bohócot. Zsarolója innentől kezdve bármire ráveszi. Hasonló történik a Kaliforgia című sorozat Charlie-jával is; őt az irodai kamera rögzíti ugyanilyen körülmények közt, hogy aztán a fél világ ezzel cinkelhesse évadokon átívelően. De nem is kell Hollywoodig mennünk: még mindannyian emlékszünk Gréczy Zsolt decemberi kálváriájára; ő aztán mindent meg is tett azért, hogy alaposan megégesse magát. Mindezen példák óvatosságra intik az embert: lehetőség szerint e nyomorult élethelyzeteknek még a közelébe se kerüljünk!
A zsarolhatóságot azonban nem ússzuk meg ilyen könnyen. Barbara és Allan Pease a Miért hazudik a férfi? Miért sír a nő? c. könyvükben egy komplett fejezetet szánnak az érzelmi zsarolás témakörének, mely ugyan nem számít bűncselekménynek, ám hasonlóan pusztító és tökéletesen analóg hatásmechanizmus alapján működik. Ebben a műfajban a szereplők többnyire családtagok - férj és feleség, anyós és meny, szülő és gyerek - a fenyegetések pedig tartalmilag így festenek: "vigasztalhatatlan leszek", "dühös leszek", "nem foglak szeretni", "elhagylak". A felszínen, a kimondott szavak szintjén a következőképpen fogalmazódnak meg: "nem hiszem el, hogy ilyen önző vagy", "ennyit azért elvárhat az ember", "nem is szeretsz engem igazán", "azok után, amiket érted tettem" stb. Ezek az érzelmi játszmázások minden esetben közel azonos forgatókönyv szerint zajlanak, fix és nélkülözhetetlen hozzávalókkal:
- Az érzelmi zsarolók első blikkre magabiztosnak tűnnek, ám valójában csaknem mindig hangemberek. Bizonytalan az énképük és nehezen viselik a visszautasítást. Ha lenne elégséges önbizalmuk, képesek lennének a nyílt vitára, s nem folyamodnának csalárd eszközökhöz.
- Az érzelmi zsarolónak szüksége van az áldozat hozzájárulására. Ha nem volna, el sem kezdődne a játszma. A felszínen a zsaroló irányít, azonban valójában egyedül az áldozat kezében van ütőkártya. Ha ezt felismerné, simán átvehetné az irányítást.
- Az áldozat gyenge pontjai nyilvánvalóak és az érzelmi zsaroló előtt ismertek: túlzott lelkiismeretesség, bűnösségérzet, határtalan érzékenység, érzelmi bizonytalanság, határozatlanság.
Természetesen nem a család az egyetlen terep, ahol az érzelmi zsarolást menetrendszerűen alkalmazzák. Ugyanezt teszi számtalan főnök a beosztottjaival (lojálisnak kell lenned a vállalathoz), államok egész sora a polgáraival (áldozatokat kell hoznod a nemzetért), s csaknem minden egyház a híveivel (Isten igéjére nem mondhatsz nemet). Az elsődleges feladat minden tudatos ember számára, hogy eldöntse: ő márpedig nem lesz zsarolható. Nem először idézem Ayn Rand idevágó szavait: "Az etikai altruizmus volt az emberiség legáltalánosabban elfogadott erkölcsi törvénye történelme java részében. Számos válfaja és alakja volt, de lényege mindig azonos maradt. Az etikai altruizmus szerint az embernek nincs joga saját magáért élnie, hogy másoknak tett szolgálata léte egyetlen erkölcsi igazolása, és hogy az önfeláldozás az ember legnagyobb erkölcsi kötelessége, erénye és értéke." Az öntudatra ébredés első lépcsőfoka az a felismerés, hogy nem vagyunk felelősek a világ minden nyomoráért, s pláne nem a másik érzelmi megnyilvánulásaiért. Ahogyan privát örömünk, bánatunk, csalódottságunk és haragunk is kizárólag saját bensőnkből táplálkozik (és ezekért 100%-ban felelünk is), ugyanez a helyzet mindenki mással is (akiknek az érzelmeiért értelemszerűen nem tartozunk felelősséggel).
Az elméletet persze csaknem mindenki vágja, a többség a gyakorlati vizsgán csúszik el. A napokban volt szerencsém megtekinteni Nagypál Orsi Nyitva c. filmjét, mely a nyitott párkapcsolatok buktatóira épül, felvonultatva a téma kapcsán ismert valamennyi frázist és sztereotípiát. A főszereplők elvileg érett és modern gondolkodású karakterek, ezzel együtt is 19. századi szintű párbeszédeket folytatnak egymással. Amikor a férfi bemutatja párjának új rezidensét, Julcsit, a 10/10-es bombázót, az azonnal támadásba lendül:
- Épp kivizsgáltad? Mutattál neki néhány szakfogást?
- Nem történt semmi.
- Aha. Csak nagyon szeretnéd.
- Mi?? Dehogyis!
- Nem szeretnéd megizélni a miniruhás nővérkét?
- Nem. Persze hogy nem.
- Nem találod vonzónak, szexinek, dögösnek?
- (Hatalmas sóhaj.) Milyen értelemben?
- Jaj, ne játszd már nekem a hülyét! A boldog párkapcsolatok alapja az őszinteség. Látom rajtad, hogy tetszik neked, itt viháncoltál neki.
- Nem viháncoltam!
- Tetszik?
- (Irgalmatlan nagy sóhaj.) Igen, tetszik.
- Na, ez fasza!
- Te kérdezted. Komolyan mondom, Fanni, esküszöm, hogy nem történt semmi!
- Persze! Feszesebb a bőre, idáig ér a lába, jobbak a mellei...
- Nem, nem jobbak a mellei...
- Mi van?? (Felugrik.)
- Fanni, ne csináld! Könyörgöm, ne csináld ezt!
Ha létezik olyan szóváltás, mely a világtörténelem során már legalább százezerszer lezajlott, úgy ez pontosan ilyen. A lényege, hogy az érzelmi zsaroló fekteti le a morális premisszákat, melyeket az áldozat csont nélkül elfogad, s ezzel már be is sétált a csapdába. A fenti párbeszédben a hamis erkölcsi keret a következő: a monogámia szentsége olyannyira mindenek felett álló, hogy még a befolyásolhatatlan, tisztán biológiai ösztönkésztetések is bűnösek, melyek harmadik személyre irányulnak. Ez persze nyilvánvaló nonszensz, azonban az áldozatban mindez a legkevésbé sem tudatosul. Nem is tudatosulhat, hiszen annyira átmosta az agyát a sok évtizedes monogám narratíva. Világos, hogy a vígjátékhoz nélkülözhetetlen egy puhapöcs karakter, ám azért azzal is tisztában vagyunk, hogy egy valamirevaló férfi nem így kommunikál. Kikerülhet az áldozat szerepéből pimasz lezserséggel: "Ez a Julcsi már hetek óta fűzi az agyamat, de mondtam neki, hogy nincs ennyi energiám, annyira kifacsarsz. Mit tegyek? Ellenállhatatlan vagyok, mindenki engem akar..." De választhatja a létező legnyersebb kommunikációt is: "Jól látod, ez a Julcsi egy bitang bombázó, s nincs az a fickó a Föld kerekén, aki ne döngetné reggelig." Mindkét verzió nagyságrendekkel szerencsésebb, mint a lúzerek szánalmas, hebegő-habogó védekezése.
Nem vitás, hogy a vallások oroszlánrésze is az érzelmi zsarolásra épít. Számukra egyenesen elengedhetetlen, hogy híveik úgy érezzék: mindig van némi vaj a fejükön, mindig van, amiért bűntudatot érezhetnek. A probléma csupán az, hogy az átlagember, akinek tetteit természetes szükségletei, egészséges ösztönei és érett lelkiismerete vezérli, a lehető legritkább esetben követ el valódi vétket. Ezért muszáj volt a bűnök lajstromát alaposan felhígítani és kibővíteni a lehető legártatlanabb tételekkel. A legjobb húzásnak a szexualitás démonizálása bizonyult, hiszen e téren csaknem minden élő ember érintett. (Amint a fenti párbeszédből is láthatjuk: az elvetett mag a mai napig hozza mérgező gyümölcseit.) A felvilágosodás folyamata nem csupán azért tragédia az egyes felekezetek szemszögéből, mert az állam és az egyház szétválasztása révén kézzelfogható hatalmuk számottevően csökken. Hanem azért is, mert a felvilágosodás az egyén tudatában is végbemegy, s ennek eredményeképpen már nem zsarolható pokollal, kiátkozással, sőt Isten haragjával sem. A legtöbb vallás pont azért kártékony, mert nem tud túllépni ezen az ősi attitűdön. Ha képesek lennének megbarátkozni az öntudatos, felnőtt, kiegyensúlyozott ember eszményével, aki nem érez szégyent és bűntudatot; akinek döntéseit belső, morális iránytűje vezeti, s nem a szent könyvek formális szabályai, talán együtt haladhatnának az emberiséggel az egyre magasabb tudati szinteket célozva. Ám amíg az autonómiát gőgnek nevezik, addig a leghalványabb esély sincs erre. Ha így tesznek, követők gyanánt be kell érniük a népesség öntudatlan rétegeivel.
Ha sikeresen eljutottunk odáig, hogy mi magunk már immunissá váltunk mindenfajta érzelmi zsarolásra, az azt jelenti, hogy az út felét meg is tettük. Már csak annyi van hátra, hogy a továbbiakban lehetőség szerint mi magunk se éljünk ezzel a nemtelen eszközzel. Egy ideális világban semmi helye sem volna a buta játszmázásnak, a burkolt, vagy nyílt fenyegetéseknek. Mások befolyásolása - akár manipulálása - azonban még a földi mennyországban is napi feladatunk, legyen szó üzletkötésről, kreatív ötleteink elfogadtatásáról, politikai kampányról vagy épp csábításról. A két jelenség között óriási a különbség. Az érzelmi zsarolás áldozata azt érzi, hogy erőszakot tettek rajta, hogy önbizalma romokban hever, hogy képtelen érvényesíteni akaratát és olyan dolgok történnek vele, melyeket még az ellenségeinek sem kívánna. A professzionális manipuláció érintettjének ezzel szemben olyan élménye lesz, hogy kézen fogták és bevezették a Kánaánba. A legnagyobb csajozógépek számára nem is az a legfényesebb diadal, hogy a kezdetben vonakodó lányok, asszonyok végül beadják a derekukat, hanem az, hogy ezt később a legkevésbé sem bánják, sőt.
"Mindenkinek van egy kis vaj a fején" - állítja Salamon Béla a mára már klasszikussá vált jelenetben. Alig hiszem hogy igaza lenne. Meglehetősen sokan vagyunk, akiknek nemigen akad rejtegetnivalónk. No nem azért, mintha angyalok lennénk. Sokkal inkább azért, mert nem érzünk szégyent viselt dolgaink miatt. Lehet, hogy ezt hívják valódi szabadságnak?