Az ismert angol író és filmrendező, Clive Barker gondolata nem teljesen hamis. Abban feltétlenül igaza van, hogy jobban rászorul Fortunára az, aki csak sodródik az árral. A problémát csupán az elbizakodottság jelenti. Mert akármennyit fejlődik is a világ, s akármilyen tudatossá is válhatunk, sosem leszünk képesek teljes mértékben kontrollálni sorsunkat. A szerencse minden emberi életben elképesztően jelentős szerepet játszik és égetően nagy szükségünk van rá.

Amikor néhány tízezer éve asszonyaink a szavanna gyümölcseit gyűjtögették, míg mi - kezdetleges fegyvereinkkel, ám annál nagyobb lelkesedéssel - vadászni indultunk, még teljes egészében kiszolgáltatottak voltunk a természettel szemben. Ha nem volt szerencsénk, úgy aznap este éhesen tértünk nyugovóra. Egy idő után ráébredtünk, hogy ez mennyire kispályás stratégia, s feltaláltuk a mezőgazdaságot. Mámoros idők voltak, azt gondoltuk: most aztán kezünkbe vettük az irányítást! Akkor még nem is álmodtunk az ipari forradalom gépeiről, pláne nem az informatikára épülő világ automatizált termeléséről. Most, a 21. század elején összehasonlíthatatlanul jobban uraljuk sorsunkat, mint bármikor a világtörténelem során. Bízunk a tudomány hatalmában, s hiszünk abban, hogy idővel minden betegséget legyűrünk, s hogy még az időjárást, s a Föld klímáját is irányításunk alá vonjuk. Ám ha el is jut az emberiség erre a pontra, még ez sem lesz elég ahhoz, hogy a véletlenek szerepét nullára redukáljuk. A vakszerencse örök misztériuma a megfoghatatlanságában, betörhetetlenségében rejlik. Ismerhetjük a statisztikákat és az ezek alapján felállítható valószínűségeket, s bölcsen tesszük, ha ezeknek megfelelően hozunk döntéseket, de semmi sem garantálja, hogy elkerüljük a hideg zuhanyt.

Richard Wiseman - az egyesült királyságbeli Hertfordshire-i Egyetem pszichológia tanszékéknek egyik vezetője - három évig tartó, négyszáz résztvevővel végzett kutatása során a szerencse természetét vizsgálta. Megfigyelései érdekes következtetésre juttatták: a szerencse nem tökéletesen vak, sőt bizonyos mértékig tanulható, irányítható. Azokhoz pártol, akik nyitottak, lazák, nem aggodalmaskodnak, s ezáltal képesek észrevenni az adódó lehetőségeket, hallgatnak a megérzéseikre és kihasználják a véletlen helyzeteket. Kutatásait a Szerencseiskola című művében foglalta össze. A könyv több olyan kísérletet is említ, amelyben önmagukat mázlistának, illetve pechesnek tartó személyeket azonos szituációban figyeltek meg. Fortuna kegyeltjei észrevették a "véletlenül" földre ejtett bankjegyeket, a magazinban elrejtett, pénzt érő információt, míg a szerencsétlenek átléptek fölötte, illetve átlapozták azt. Mindannyian ismerünk olyanokat, akiket kiemelkedően szerencsésnek látunk, s olyanokat is, akik valósággal vonzzák a bajt. Hiba lenne egyetlen kézlegyintéssel túllépni a kérdésen, mondván, hogy ilyen vagy olyan csillagzat alatt születtek. Legkevésbé a horoszkópjuk tehet a sorsukról, pszichikai alkatuk sokkal inkább felelőssé tehető. A kérdés e ponton válik igazán összetetté. A címbéli gondolat egy racionális, bal agyféltekés, tervező, irányító észjárást sürget, ez pedig bezárja a kaput a kontrollálhatatlan, kiizzadhatatlan intuíciók előtt. Olybá tűnik, hogy a két agyfélteke kiegyensúlyozott és összehangolt működése jelenti az optimumot. Így érhető el, hogy a világ dolgai leginkább a kedvünk szerint alakuljanak, jóllehet még ez sem jelent védettséget minden sorscsapással szemben. 

A póker egy olyan gyönyörű játék, amely elképesztően jól modellezi a nem kevésbé gyönyörű, élet nevű játékot, elsősorban azzal, hogy a fenti kettősség itt is kézzelfoghatóan megjelenik. Nem elég, hogy vágjuk a matekot, de agyunk intuitív oldalára is komoly szükségünk van: sokszor muszáj a megérzéseinkre hagyatkoznunk. Persze, ez sem mindig elég. Lehetünk bármilyen profik, felismerhetjük ellenfelünk összes árulkodó gesztusát, megfejthetjük lapjait, s licitálhatunk ennek megfelelően, mindez édeskevés, ha érkezik egy szerencsétlen river, mely mindent tönkretesz. Egyetlen pókerrel töltött este alatt több pofont kapunk az élettől, mint egy átlagos földi halandó évek alatt. Ez a játék egyik igazán lényeges hozadéka: alázatra nevel. Nem, nem arra az ostoba és önfeladó alázatra, amelyet évszázadokon keresztül elvártak az embertől. Nem a szülővel, a tanárral, a feljebbvalóval vagy a vallási törvényekkel szembeni, tekintélyalapú, lélekgyilkoló alázatra. A póker arra a józan alázatra tanít, amelyet az általunk befolyásolhatatlan sorssal szemben érdemes tanúsítanunk. S hogy ezt vakszerencsének vagy Istennek nevezzük, valójában már csupán ízlés dolga. De hogy életünkben meghatározó szerepet játszik - még akkor is, ha mindig minden tőlünk telhetőt elkövetünk - afelől semmi kétségem sincsen.