Ha létezik olyan metszéspont, ahol a férfiak és a nők egymástól oly különböző gondolatvilága találkozik, akkor a "fogadj el olyannak, amilyen vagyok", illetve a "ne akarj megváltoztatni" kívánalmak feltétlenül ide sorolhatók. Az infantilizmus ugyanis nemtől független. Aki azt várja, hogy feltétel nélkül szeressék, az szociális fejlődésében csúnyán megrekedt a 4-5 éves gyerek szintjén. Az egyik legpusztítóbb téveszme, hogy szüleinken kívül lesz bárki is e világon, aki anélkül szeretne bennünket, hogy számára valamiféle értéket nyújtanánk.
Ami igazán megmosolyogtató, hogy a bamba beletörődést megpróbáljuk erénynek beállítani: "én elfogadlak a hibáiddal együtt is." Ez az a mérgező mondat, amely akár egy életre megakaszthatja a másik fejlődését. Alapvetően háromféle kapcsolati felállás létezik. Először is lehet olyan, hogy Ádám és Éva egyaránt igénytelenek, s nem várnak sokat sem egymástól, sem az élettől. Ez a boldog tudatlanság állapota, nincs is vele különösebb baj, csupán a kihagyott lehetőségekért kár. A másik végletet az a lélekemelő együttműködés jelenti, amikor férj és feleség egymást motiválják a fejlődésben; együtt diétáznak, sportolnak, támogatják a másikat a továbbtanulásában, karrierépítésében, kreatív hobbijában, önmegvalósításában. E két ritka szélsőérték között találjuk az átlagos párkapcsolatot, ahol a felek elégedetlenek egymással, miközben lusták is a változásra. Ha mindezt meghintjük azzal a hazugsággal, hogy a házasság a kompromisszumokról szól, hogy néha nyelnünk kell és hogy végtére is ettől válunk jó emberré - máris felépítettük magunknak a saját kis földi poklunkat.
Sokan úgy gondolnak az esküvőre, mint egy markáns választóvonalra. Előtte: romantikus kalandregény, utána: két haldokló jajgatása az elfekvőben. Előtte: szívdöglesztően szexi szerkók, utána: elnyűtt mackónadrág. Amikor egy-egy tévériportban megszólaltatják a nép gyermekét, s a feliratból megtudjuk, hogy Kovács Ádámnnénak hívják a kövér, fogatlan, műszálas otthonkában nyilatkozó riportalanyt, minden esetben azon kezd el pörögni az agyam, hogy vajon ki lehet Kovács Ádám, és mit tett, amivel ezt kiérdemelte? Egy párkapcsolatnak nem a hétköznapokról kell szólnia, hanem az ünnepekről. Nem azért házasodunk, hogy szert tegyünk egy ingyen ápolóra, szakácsra, bejárónőre, sofőrre, vagy rakodómunkásra. A másik jelenléte nem a nyomorunk és fájdalmunk enyhítését, hanem az örömünk fokozását hivatott szolgálni.
Az egyik legostobább párkapcsolati téveszme, hogy a feleknek - miután határozatlan időre összekötötték az életüket - fel kell adni egyéni életvitelüket, át kell adni magukat az örök kompromisszumnak és innentől kezdve muszáj mindent együtt csinálniuk. Tegyük fel, hogy Ádám szombat este kimenne a Fradi bajnoki rangadójára, míg Éva ugyanarra az időpontra színházlátogatást tervez, s közben mindketten szívesen lennének együtt is. Mi a helyes döntés? (Az lenne az igazán szerencsés, ha most egy pillanatra abbahagynád az olvasást, s Te magad is megpróbálnál választ adni a kérdésre.) Számtalan különböző megoldási javaslatot hallottam már: döntsék el sorsolással; mondjon le az elképzeléséről az egyik, legközelebb majd a másik viszonozza; válasszanak egy harmadik, új programot, melyet mind a ketten élveznek, stb. Az optimális megoldás persze nem így születik. Az érintettek akkor járnak a legjobban, ha egyéni elégedettségük összege a lehető legmagasabb, ezt pedig úgy lehet elérni, ha mind a ketten a szívüket követik. Évának arról kell egyéni és tökéletesen önző (!) döntést hoznia, hogy mi okoz számára nagyobb örömet, a színházi előadás, avagy Ádám társasága. Ha az előbbi, úgy a férfiú döntésétől függetlenül érdemes jegyet váltania a darabra. Ugyanez a helyzet a focimeccs kapcsán is. Ha mindkettőnek a saját programja a fontosabb, úgy - ha elég intelligensek - külön töltik az este egy részét. Ha bármelyik inkább elengedi a saját tervét, mert nagyobb értéket jelent számára a társa testközelsége, úgy nyert a közös program. A kölcsönös elégedettség kulcsa, hogy még véletlenül se áldozza fel magát egyikük sem a másikért. A rossz szájízzel meghozott döntések csupán arra jók, hogy lassan halmozódó méregként idővel tökéletesen aláássák és elpusztítsák a szerelmet.
A házasságon belüli testiség vonatkozásában is jócskán tele vagyunk ostoba beidegződésekkel, alaptalan téveszmékkel. Az egyik legmérgezőbb az a jellemzően férfiúi attitűd, hogy az oltártól való távozás után - reklamációt el nem fogadva - jogunk van rámászni a másikra ott és akkor, amikor csak kedvünk tartja. Nem kevésbé elítélendő a szexmegvonás intézménye sem, mely többnyire a nők által alkalmazott zsarolási eszköz. Nem igaz az sem, hogy mindkét félnek közel megegyező alkalommal kell kezdeményeznie, az meg pláne nem, hogy mindig csak a férjnek. Mindezek olyan kulturális hagyományokban gyökereznek, melyeket érdemes volna egyszer s mindenkorra magunk mögött hagyni. A szerelem természetes és etikus játékszabályai ezeknél lényegesen egyszerűbbek: mindkét fél megteheti az első lépést és mindketten mondhatnak nemet is. Annak érdemes kezdeményeznie, akiben erősebb a vágy, még akkor is, ha ez minden esetben ugyanaz a fél. Az ő feladata a csábítás, az erőszak viszont csak szerepjáték részeként megengedett. Ha gyakoribb az elutasítás, mint a kéj, ott valamelyik féllel komoly baj van, érdemes újragombolni, vagy akár újragondolni a kapcsolatot. Nem tűnik túlságosan bonyolultnak.
A jól működő párkapcsolatok sohasem a feltétel nélküli szeretetről, az önfeladásról, a megalkuvásról, vagy az oltár előtt tett ígéret kényszerítő erejéről szólnak. Sokkal inkább az okos önzésről. Okos önzésünk az, amely megakadályozza, hogy lemondjunk bármiről is, ami igazán fontos számunkra, különös tekintettel szabadságunkra, önrendelkezésünkre, időbeosztásunkra. Okos önzésünk az, amely nap mint nap emlékeztet arra, hogy fontos számunkra a másik, ezért igyekszünk a lehető legnagyszerűbb szeretőkké válni, fizikai és lelki értelemben egyaránt. Okos önzésünk az, amely megköveteli, hogy a másik is igyekezzen hasonlóan tökéletes társsá formálódni. Olyan végtelenül egyszerű ez: minden, amivel többé - gazdagabbá, egészségesebbé, ápoltabbá, szebbé, műveltebbé, figyelmesebbé, érzékenyebbé, komplexebbé - válunk, azzal a kapcsolatot is erősítjük, anélkül, hogy egy szemernyit is feláldoznánk egyéniségünkből. Ezeket már önmagunkért is érdemes meglépnünk. Ugyanakkor minden olyan mozzanat, amely önfeladással jár - hagyni, hogy a másik döntsön helyettünk, beletörődni a rossz bánásmódba, bármiért is engedélyt kérni, átengedni az irányítást, keserű ízű kompromisszumokat kötni, elfogadni a másik igénytelenségét, hibáit -, magát a kapcsolatot is gyengíti.
"Szeress úgy is, ha rossz vagyok!" "Fogadj el olyannak, amilyen vagyok" - oly gyakran halljuk, hogy már-már elhisszük az igazságát. Végzetes hiba volna. Az igazán kielégítő párkapcsolatok egyik legfontosabb ismérve, hogy egyetlen percre sem törődünk bele a másik fejlődésképtelenségébe. No és persze a sajátunkéba sem.
