Kevés dermesztőbb közmondást ismerünk. Vajon azok, akik nap mint nap használják és alkalmazzák, belegondolnak, hogy mit is jelent ez valójában? Valami ilyesmit: ha gyávák vagyunk tenni magunkért vagy másokért, úgy megúszhatjuk, hogy jobbá formáljuk életünket s a világunkat. Szívderítő, igaz? Természetesen korántsem lényegtelen, hogy milyen környezetben hangzik el a címbéli népi "bölcsesség".
1. A gyávaság kultúrájának a diktatúrák adják a legjobb táptalajt. Észak-Koreában elég egy apró kritikai megjegyzés Kim Dzsing Un rendelkezéseit illetően, s az ember máris a kivégzőosztag előtt találhatja magát. Egy ilyen extrém világban valóban hasznos lehet megfogadni a szóban forgó intést, hiszen az önmagáért való hősködésnek tényleg nem sok értelme. A baj ott kezdődik, amikor az emberek olyan szinten bensőségesítik a félelem kultúráját, hogy személyiségük alappillérévé válik. Ilyenkor a diktatúra felszámolását követően még hosszú-hosszú évekig megmaradnak a régi reflexek. Magyarországon a mai napig találkozni azzal a jelenséggel, amikor a tévés, a rádiós, a könyvkiadó zavartan fogja a fejét: ezt lehet, ezt szabad? Lassan ideje volna megérkezni a Puzsér Róbertek, Sebestyén Balázsok, Kovács Ákosok és Hajós Andrások világába, tépelődés nélkül kimondva azt, amit gondolunk. Ehhez persze a belső tartáson kívül az egzisztenciális biztonság sem árt. Egy máról holnapra élő újságíró könnyen válik szánalmasan szervilissé.
2. A társadalmi evolúció kulcsfontosságú területei, a tudomány és a technika szédületes iramú fejlődése sem volna elképzelhető, ha az embereket az óvatos némaság jellemezné. Természetesen ideig-óráig létezhetnek olyan vállalatok, ahol a félelem atmoszférája kitapintható, ám a dolgozói kreativitás az ilyen helyeken a legritkább esetben kap szárnyra. Az oktatás különösen érzékeny terület. Az állam a világ minden részén rajta tartja a kezét - idehaza különösen - s ennél kevés pusztítóbb dolgot tehetne. El sem tudjuk képzelni, hányféle kreatív oktatási metódus létezik, de valamiért ragaszkodunk hozzá, hogy gyermekeink agyonterheltek legyenek, gyűlöljék a tanórákat, kiöljék belőlük az alkotókedvet és mindezekkel együtt is félanalfabétán fejezzék be az iskolát. No de ne szólj szám, nem fáj fejem! Miért is kéne esélyt adni a szabadságnak és a sokszínűségnek?
3. A némaság kultúrája nem csupán az inkvizícióval, a nácizmussal, vagy a kommunizmussal terhelt időket jellemzi. A Nyugat-Európában és a tengerentúlon manapság kötelezőnek számító "politikai korrektség" ugyancsak ide vezet. Az eredetileg nemes szándékú kezdeményezés - ne bántsuk meg a másikat pejoratív szóhasználatunkkal - napjainkban már orwelli utakra tévedt. Ma már nem csak arról van szó, hogy dagadt, hájas, zsíros kifejezések helyett a túlsúlyost, teltkarcsút használjuk, hanem megpróbáljuk elhitetni a világgal, hogy a kövérség ugyanolyan értékes, mint a sportos karcsúság. A pc egészen addig üdvözítő, amíg nem hülyézzük le a másikat, ehelyett maximálisan megadjuk számára a tiszteletet és az emberi méltóságot, még akkor is, ha ordít róla, hogy komplett idióta. De amikor a politikai korrektség megtiltja, hogy az egyes népcsoportok közti, egzakt módon mérhető és mért átlagos intelligencia különbségeit szóba hozzuk, az már több is, mint a szólásszabadság durva megsértése: az már a gondolatdiktatúra terepe. Ugyanígy: tiszteletreméltó az, hogy mindenki szabadon gyakorolhatja vallását és ezért nem eshet semmiféle bántódása. Csakhogy amikor a vallás egyet jelent a terrorral, a máshitűek fizikai elpusztításával, olyankor érthetetlen, hogy magát a vallást - politikai korrektségből - továbbra sem szabad kritikával illetni. Vajon ha a nácizmus vallás volna, ugyanígy szabadon tombolhatna? Személyes kedvencem a pc elmebeteg húzásai közül: a holokauszttagadás büntethetősége. Ki az az eszement, aki tagadja a közelmúlt kézzelfogható szörnyűségeit? És ha van ilyen, mit árt vele a világnak? Az ilyen kretén intézkedésekkel nem az a fő gond, hogy innentől - a pc-re hivatkozva - Hirosimát, a gulágvilágot, vagy épp az örmény népirtást tagadókat is szigorúan büntetni kellene, hanem az, hogy alapvető emberi jogunkat, a szólásszabadságot csonkítja, s mint ilyen, etikátlan.
4. A magánélet szférájában a címbéli közmondást sok esetben a "ne adj tanácsot, ha nem kérnek!" népi intéssel helyettesítik. Aki olvasta Ibsen Vadkacsáját, annak világos, hogy néha valóban üdvösebb a távolságtartó némaság, azonban az esetek túlnyomó többségében szó sincs erről. Csupán azokat a keveseket érdemes meghagyni vakságukban, akiknek ez az állapot több boldogságot nyújt, mintha bevennék Morpheus piros piruláját. Az igénytelen szülők elhanyagolt, madárijesztő-külsejű gyerekének például valóságos áldás a diáktársak kendőzetlen cinkelése. A "ne adj tanácsot, ha nem kérnek!" intésben éppen az a végzetes ostobaság, hogy az érintettek a legtöbbször tökéletes ködben élnek, a saját nyomorúságukon túl nemigen látnak, s halvány fogalmuk sincs arról, hogy bármiféle útmutatásra volna szükségük. A közmondás mögöttes motivációja még ennél is nevetségesebb: az adott emberi kapcsolat - barátság, szerelem - védelme. Csakhogy mennyire erős, mély, intim az a barátság vagy szerelem, amelyik nem bírja el a jó szándékú, segítő, építő kritikát? És van-e bármi értelme megkímélni az effajta törékeny és abszolút értéktelen kapcsolatot?
Ha a morál kifejezés bármit is jelent számunkra, úgy a "ne szólj szám, nem fáj fejem" destruktivitása helyett hallgassunk inkább Babits Mihály bölcs szavaira: "vétkesek közt cinkos, aki néma".
