A német liberálisok nemrégiben törvényjavaslatot nyújtottak be a poligámia engedélyezése mellett. Bayer Zsolt, "a nemzet hangja" szilveszteri műsorában így kommentálta a hírt: "az elmebetegek átvették a hatalmat". Tényleg el lehet intézni ennyivel?
Hogy némiképp tisztábban lássunk, először is érdemes visszalapozni Bayer 2016. január 26-án megjelent cikkéhez: "A konzervatív újságíró látott már meztelen nőt, volt kocsmában, volt részeg is, sőt, fiatal is volt, s liberális, ismeri a görbe utakat, megesett, hogy több nője is volt egyszerre, és egyáltalán nem akar úgy tenni, mintha szentté lehetne avatni." Kiderül tehát, hogy Zsolti is hús-vér ember, teljesen hétköznapi szükségletekkel, csak valamiért ezeket a késztetéseket bűnösnek véli. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert az intézményesített poligámia nem fér bele a keresztény-konzervatív világképbe, a görbe utak is csak fű alatt. Egyéb érve nincsen, ezért a következőket találja mondani: "Ne álljunk meg félúton! Hát akkor miért ne vehetnénk el a kutyánkat?" Bevallom őszintén, hogy kedvelem Bayer Zsoltot, különösen morális érzékét, érveléstechnikáját és szenvedélyét. Ám ezúttal mindezekből csupán az utóbbi maradt. Hogyan lehetséges egy teljesen egészséges, emberi szükségletet összemosni egy aberrált, beteg viselkedéssel? Ez filozofikusan teljes mélyrepülés.
A német liberálisok szerint nem az állam dolga eldönteni, hogy ki kivel, vagy kikkel szeretné leélni az életét. Mi a probléma ezzel a gondolattal? Istennek hála, a világ fejlettebb régióiban ma már olyan életet élhetünk, amilyet szeretnénk, sem az állam, sem az egyház nem szólhat bele, hogy otthonunkat kivel osztjuk meg. A három hónapja, 91 éves korában elhunyt Hugh Hefnert sem átkozta ki egyetlen pápa sem, sokkal inkább mondható, hogy köztiszteletnek örvendett. Érdekes, hogy amit testiség terén egyébként normálisnak, elfogadhatónak és szívünk szerintinek vélünk, azt képesek vagyunk kíméletlenül a tudattalanunkba száműzni, s a szemérmes felszínen egy ezzel ellentétes, formális világot építünk. A házasság intézményét évszázadokon keresztül az egyház tartotta kézben, jelenleg az állam fennhatósága alá tartozik. Elgondolkodtunk már azon, hogy van-e ennek bármiféle értelme? Csupán annyi, hogy tökéletesen értelmetlen vitákat folytassunk melegházasságról meg poligámiáról. Egy szabad világban fel sem merülnek ilyen kérdések. A házasodni kívánó két (három, vagy több) érintett elsétál valamelyik ügyvédhez, ahol szerződésbe foglalják a frigy releváns paramétereit és ennyi. (Akár még azt is, hogy mi lesz a közös gyermekek sorsa válás esetén.) Az ügyvéd pár gombnyomással, elektronikusan továbbítja a házasságlevelet a központi nyilvántartás részére, s már kezdődhet is a lagzi. Az egyházak pedig - akárcsak manapság - eldöntik, hogy mely formákhoz adják a nevüket, s melyekhez nem. Szimpla, működőképes rendszer, mellyel csupán az anyakönyvvezetők járnának rosszul, hiszen munkájukkal együtt zseniális szónoki képességük kibontakoztatásának lehetőségét is elveszítenék. No meg persze a hatalmát féltő állam, mert így eggyel kevesebb módon szabályozhatná a társadalmat. Az a tény, hogy az elmúlt negyven évben a felére csökkent a házasságkötések száma, pontosan megmutatja, mennyire álságos és felesleges a jelenlegi gyakorlat.
Valóban tudathasadásos állapotban élünk. A hivatalos kánon továbbra is a monogámiát tartja az egyetlen igaz útnak, s ebben nem csupán az állam és az egyházak rugalmatlansága a döntő. A társadalmi tudat is lassan változik. Gondoljunk csak arra, hogy mi jut eszünkbe az "erkölcsös" kifejezés hallatán! Kapásból a szűzies, hűséges jelzőket kezdenénk sorolni, még akkor is, ha tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a természetes morálnak semmiféle köze sincs a szexualitáshoz. Ugyanez a helyzet a monogámiával is. A kultúra, amelyben élünk, lépten-nyomon ezt a vonalat erőlteti. A regény-, dráma- és forgatókönyvíróknak generációk óta megélhetést biztosít az a feszültség, ami a formális, gúzsba kötött létezésünk és a vágyaink szerinti szabadság közt húzódik. Nem láttam olyan filmet az elmúlt húsz évben, ahol ne jelent volna meg a kapcsolatból való kikacsintás, a félrelépés, a szerelmi háromszög. Megértem én, hogy borzasztó lapossá züllenének a drámai jelenetek ajtócsapkodások és tányértörések nélkül; kevés feszültség van abban, amikor a főszereplő blazírt nyugalommal kíván jó mulatást a nem titkoltan kimaradásra induló induló párjának. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a többségnek kifejezetten sokba kerül ez a nagy, általános képmutatás. Egyesek bűntudattal, mások lemondással, megint mások a titkolózásból fakadó intimitásvesztéssel fizetnek a vaskalapos korszellemért.
Valószínűleg nem jött még el a poligámia ideje. Akár a kamaszok, görcsös társfüggőként kapaszkodunk egymásba. A feleségek egy része elnézi a férjek szexuális kalandozásait, csak érzelem ne keveredjen a dologba. A férfiak jelentős hányada elfogadhatónak tartja, ha ő maga kimaradozik, ám arról hallani sem akar, hogy neje is szeretőt tartson. (Világos, hogy a férfiakat és a nőket nem ugyanazok az evolúciós ösztönök mozgatják. A poligám hímek rendszerint minden potenciális zsákmányra rárepülnek, míg a hipergám nőstények csak az elérhető legnagyobb vadakat célozzák. Ez értelemszerűen azt vonja maga után, hogy a nők kalandozásai jobban veszélyeztetik a meglévő kapcsolatot. Azt azonban semmiképpen sem jelentheti, hogy ez az alkati különbség alapjául szolgálhatna a muszlim típusú jogi aszimmetriához.) Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy nem a tiszta szeretet mozgatja kapcsolatainkat, melynek elengedhetetlen feltétele, hogy megadjuk a másik számára a teljes szabadságot és örülünk a boldogságának, hanem a gőg, a kisajátítás, a veszteségtől való félelem. Az a szűk kisebbség, amely nyíltan felvállalja, hogy szeretni többet is lehet, önmagát poliamornak nevezi. Kapcsolataikat a nyíltság és az önkéntesség jellemzi, sem a féltékenység, sem a titkolózás, sem a kényszer nem fér bele a képbe. Ez kétségkívül egy magasabb tudati szint, a szabadság kiteljesedésének egy fontos lépcsőfoka. Kár erkölcstelennek bélyegezni, ahogy a prűdek és aszexuálisok szokták, avagy elmebetegnek, ahogy a konzervatív újságíró teszi.
