A fene se akar Buddhával vitatkozni. Nyilvánvaló, hogy a címbéli, klasszikus szállóigének megvan a maga igazságtartalma. Amikor egy hónap múlva Moszkvában Lionel Messi a feje fölé emeli a kupát, a mámor csak pár percig, vagy néhány óráig tart majd. Ezzel szemben a torna összes meccse négy hetet, a VB-selejtezők pedig hosszú hónapokat jelentenek. Hogy egy még közhelyesebb példát iderángassak: a Mount Everest csúcsán elhelyezni a zászlót - egy pillanat csupán. Azonban esztendők munkája összegződik abban az egyetlen pillanatban. Ezek olyan élmények, amelyek tökéletesen tompák és értéktelenek volnának az odavezető út teljesítménye nélkül. Sőt! Maga az út önmagában is értéket képvisel, még akkor is, ha Argentína mégse nyerne VB-aranyat, vagy ha a hegymászó sosem érné el a csúcsot. Buddha igazsága háromrétegű. Egyrészt emlékeztet rá, hogy tevékenységeink minősége az egyik legfontosabb boldogságforrás. Másfelől arra tanít, hogy próbáljuk megtalálni az örömöt a kevésbé izgalmas elfoglaltságainkban is. Harmadrészt felhívja a figyelmet arra a jellemfejlődésre, amit maga az út kínál, függetlenül a cél elérésétől, illetve az élvezet mértékétől. Érdemes mindezeket szem előtt tartani, ám még így is messze vagyunk attól, hogy a címbéli szállóigét általános igazságként fogadjuk el.
Vegyük például rögtön a munkát! Parádés világ volna, ha senki sem elsősorban a pénzért, hanem a puszta élvezetért dolgozna. Feladatkörében a Tesco pénztárosa ugyanúgy megtalálná az örömöt és az önmegvalósítást, mint az ünnepelt rocksztár. Tény, hogy egy magas tudati szintű társadalomban ez lenne az általános, valamint az is borítékolható, hogy az automatizáció világában pont a leginkább monoton, lélekőrlő tevékenységek szűnnek meg a leghamarabb. (Még diákkoromban történt, hogy elvállaltam egy alkalmi munkát, amelynek keretén belül egy dohánygyár ajándéktárgyaiból kellett csomagokat készíteni. Egy zacskó, egy öngyújtó, egy baseball sapka, egy kulcstartó. Újabb zacskó, újabb öngyújtó... Szabályosan beteg voltam a nap végére. Buddhista legyen a talpán, aki egy ilyen munka kapcsán élvezetről és a jellemfejlődésről tud beszámolni.) Nem is igazából azért sántít a mondás, mert ez a világ még nem érkezett el. És nem is csak azért, mert egy robotok által működtetett high-tech környezetben is lesznek olyan anyagi és karriercéljaink, amelyeknél csakis a végeredmény számít majd. A leginkább azért érzem problémásnak a címbéli bölcsességet, mert - egyes értelmezések szerint - morális többlettel ruházza fel magát a tevékenységet. Mintha a munkavégzés önmagában is bármiféle értéket jelentene. Amikor azt mondom, hogy az út maga fontosabb, mint az eredetileg kitűzött cél, az olyan téves következtetéseket szülhet, mint hogy a verejtékes robottal megkeresett pénz értékesebb, mintha ruletten nyernénk. Ebből az ostobaságból következnek az egyes szakmákkal szembeni megvető, sztereotip gondolatok. Hallottunk már olyat, hogy minden politikus hazudik és lop? Hogy minden pap pedofil? Hogy az összes bankárt fel kéne lógatni az Andrássy úton? És olyat, hogy az ügyvédeket kellene egytől egyig leúsztatni a Dunán? Hányan gondolják még manapság is úgy, hogy a kereskedelem nem termel értéket, csakis az ipar? Hogy a jó bornak nem kell cégér és a marketing az ördögtől való? Úgy tűnik, kell még némi idő, míg a világ megérti, hogy egy szabad társadalomban minden terület értékes, amiért az emberek hajlandóak pénzt áldozni, tökéletesen függetlenül az izzadtság mértékétől.
Hasonló a helyzet a diétával és testedzéssel kapcsolatban is. A legtöbbünk számára egyértelmű a cél: látványos kockahassal végigsétálni a tengerparton. Pontosan tudjuk, hogy az odavezető útnak is megvannak a pozitív hozadékai. A tudatos és mértékletes táplálkozással ezerféle betegséget elkerülhetünk. Az esti szigetkörök jótékonyan hatnak a légzési és keringési rendszerek egészére. Az izomfejlesztő gyakorlatok a testtartást is erősítik, ezáltal a gerincproblémák kezelhetők, vagy megelőzhetők. Arról nem is beszélve, hogy minden önfejlesztésre fordított mozzanat a jellemet is pozitívan formálja. Mindezekkel együtt is egészen biztos vagyok abban, hogy amennyiben a sok kamuhirdetésből csak egy is igaznak bizonyulna, s tényleg létezne verejtékmentes álomtestet adó csodakapszula, a legtöbben rá se néznénk többé a súlyzókra. E téren sem az a legfőbb gondom Buddha bölcsességével, hogy nem igaz. Az csupán filozofikus probléma, hogy az eredeti célkitűzés nagyságrendekkel fontosabb, mint az odavezető út. Sokkal nagyobb gond, hogy az út túlmisztifikálása miatt sokan eleve lehetetlen küldetésként tekintenek a sportos karcsúság elérésére. Bár csodakapszula tényleg nem létezik, de különösebben szenvedni sem muszáj. A tudatos táplálkozás nem jelent éhezést; az észszerű testedzés is inkább időráfordítás és elhatározás kérdése, mintsem emberfeletti teljesítmény.
Ha létezik olyan terület, ahol aztán végképp bukik Buddha bölcsessége, úgy a csajozás abszolút ilyen. Itt sem a gyakorlat a döntő, hiszen attól még, hogy egy gyermeteg módon működő világban nem teljesül, még bőven igaz lehetne. Mindenesetre áldozzunk pár szót a valóságra: ha körbenézünk, azt látjuk, hogy a férfiak nem igazán élvezik a vadászatot. A legtöbben egyszerűek, mint a faék, és semmi másra nem vágynak, mint gyorsan és fájdalommentesen megszerezni azt a nőt, aki szül nekik két gyereket, kimossa a zoknijukat és eléjük teszik a vacsorát, míg ők kövéren és kopaszon, a fotelben elterpeszkedve Messi szólóját bámulják. E ponton bátran leszögezhetjük: mindenkinek - férfinek és nőnek egyaránt - áldás lenne, ha a srácok örömet lelnének a hálószövés fortélyos mutatványában, kiélvezve a becserkészés minden apró mozzanatát. Persze ez még mindig kevés volna ahhoz, hogy egy elbukott vadászat esetén is azt mondhassuk: ez jó mulatság, férfimunka volt. A hegymászó ugyan csalódott lesz, ha csak 7.500 méterig jut fel, ám teljesítménye attól még valódi sportértékkel bír. Ha az argentin válogatott idén is csupán az ezüstöt viszi haza, az minden szomorúsággal együtt is parádés eredmény. Ha az életmódváltás nem hoz teljes diadalt, s kockahas helyett csupán húsz kiló mínusz a vége, az attól még elképesztően örömteli lehet. A csajozással az a gond, hogy nem igazán léteznek részsikerek. Stációk igen, de ebben csatában csakis a teljes győzelem hoz pontokat. Egyetlen férfit sem fog elégedettséggel eltölteni pár plátói módon együtt töltött este, ha a lány a végén nemet mond. Olyannyira célorientáltak vagyunk, s oly kevéssé számít az odavezető út, hogy valóságos fegyverarzenállal vonulunk a harcba, s nincsenek gátlásaink, ha ezek bármelyikét használnunk kell. Általában a határozott, kőkemény macsót küldjük a ringbe az első menetben. Ha kudarcot vall, jöhet a pimasz-szellemes vonal. Ha még mindig várat magára a kiütéses győzelem, úgy a harmadik menetben előkerülnek a gyertyák, a vörösbor és a Sade cédé. Ha a romantikus vonal sem eredményez átütő sikert, úgy még mindig bedobhatjuk a Balázs Fecótól tanult, szánalomra építő technikát; elég, ha hitelesen hozzuk az utcára tett kölyökkutya tekintetét. Az igazán profik még könnyezni is tudnak... Röviden: senkit sem érdekel az út. Csak ami a végén vár.
Sorolhatnánk a példákat napestig, a veszélyes helyzetekből való szabadulástól kezdve a betegségek leküzdéséig. Mindre igaz lesz, hogy a buddhista szemlélet onnantól nyer létjogosultságot, amikor már lefújták a meccset. Muszáj megtanulnunk, hogy ne ragaszkodjunk görcsösen semmihez, hogy elviseljük a vereséget, s hogy képesek legyünk mosolyogva gratulálni a nyertesnek. Ám egészen addig, amíg tart a mérkőzés, kötelező minden idegszálunkkal a győzelemre fókuszálni és foggal-körömmel küzdeni érte. Mert a cél a teljes diadal, s az odavezető út minden öröme, tanulsága és jellemfejlődése csupán hab lehet a tortán.
