A párkapcsolatok, házasságok kapcsán olyan elképesztően sok tévhit él a köztudatban, hogy vaskos köteteket lehetne megtölteni velük. Az egyik legelterjedtebb hiedelem, hogy létezik valahol a világban egy ember, akit csak azért alkotott meg a Teremtő, hogy a társunk, a kiegészítőnk, a másik felünk legyen. Szívmelengető gondolat, akárcsak a Mikulás, vagy a Fogtündér létezése, ám a realitása semmivel sem nagyobb, mint ez utóbbiaké, még akkor sem, ha hajlamosak vagyunk hosszabb ideig hinni benne.

Nyilván nem árt, ha olyan társsal kötjük össze az életünket, akivel jól illeszkedünk testileg, szellemileg, értékrendek tekintetében, illetve genetikailag úgyszintén. Az utódok biológiai fittségét jelentősen segíti, ha genetikai tökéletlenségeink nem öröklődnek tovább, így ösztönösen azokhoz vonzódunk, akik egészségesek, kiváltképp azokon a részterületeken, melyeken mi magunk esetleg problémákkal küzdünk. (Mint ismeretes, a közeli rokonok közötti frigy is azért tiltott, mert az esetleges génhibák kijavításának drasztikusan csökken az esélye.) A megfelelő kapcsolódás igénye a gyakorlatban azt eredményezi, hogy ezer potenciális partnerjelölt közül maximum két-három olyan akad, akivel érdemes lehet komoly terveket szőni. Gyors fejszámolás után arra juthatunk, hogy ha nem is sok, de néhány száz alkalmas pályázó bizonyosan fellelhető a nagyvilágban, semmiképpen sem egyetlen konkrét, személyre szabott NAGY Ő létezik. Azonban nem is ez a legnagyobb gond a "te vagy a másik felem" téveszme kapcsán. Sokkal inkább problémás az ebből következő attitűd, amely a párkapcsolatot egy boltívszerű lelki közösségnek hiszi. Leonardo da Vincitől tudjuk, hogy "a boltív két egymásnak támaszkodó gyengeség, melyből végtelen erő keletkezik". Sokan azt gondolják, hogy valójában erről szól a házasság: külön-külön ugyan erőtlenek vagyunk, de egymást megtámasztva - hiszen erre születtünk! - talán elbírjuk az élet terheit. Nem állítom, hogy működésképtelen modell, de hogy fényévekre van az optimális életstratégiától, abban egészen biztos vagyok.

Amikor kimondom, hogy "te vagy a másik felem", azzal egyidejűleg elismerem, hogy egymagam nem vagyok kész, nem vagyok teljes, nem vagyok egész. Csupán egy visszafogott 50%-ot tudok felmutatni, mely onnantól, hogy megtalálta a hozzá - látszólag - tökéletesen illeszkedő másik 50%-ot, már sziámi ikerként, összenőve kíván létezni. Ez a hozzáállás szüli a tipikus párkapcsolati téveszméket: mindent együtt kell csinálni; kötelező lemondani az egyéni igények egy jelentős részéről; közössé kell tenni a pénzügyeket; a problémákat együttes erővel kell megoldani; tilos a másik előtt titokban tartani bármit; osztozni kell a másik hangulataiban, érzéseiben is. Ha a nejem szeret valakit, azt nekem is kell; ha viszont ki nem állhatja, úgy én sem kedvelhetem... Nyilvánvaló, hogy mindez totál gyermeki szint; még nyomokban sem tartalmaz érett világlátást.

Meggyőződésem, hogy éppen a hétköznapok permanens testközelsége teszi tönkre a szerelmet. Az első néhány randi még valóságos ünnep; mindkét fél igyekszik a legjobb formáját hozni, s a találkozások minden perce szikrázó izgalom és túlfűtött gyönyör. Azután elröppen pár hónap, s a mámor helyét átveszik a kütyük, a távirányítók, a gázszámla és a zokni mosás. Lehet erre lemondóan legyinteni, hogy ez a világ rendje, apád is így csinálta. Attól, hogy ez az általános minta, még nem válik követendővé. Az igazán jó frigyet az jellemzi, hogy a találkozások megőrzik ünnep jellegüket. Ez persze csakis úgy lehetséges, ha a felek nem lógnak állandóan egymás nyakán. Ami az együtt töltött, minőségi idő fontosságát illeti, szinte minden párkapcsolati tanácsadó kihangsúlyozza. Arról már sokkal kevesebben beszélnek, hogy legalább ilyen lényeges a felesleges és kínos együttlétek elkerülése. Kevés szánalmasabb jelenséget ismerek annál, mint amikor Ádám egy éjszakába nyúló pókerversenyen vesz részt, Éva pedig órákon keresztül ott unatkozik mögötte. Ha valaki szeretné kiplakátolni magáról, hogy mennyire értéktelen, hogy mennyire társfüggő, hogy mennyire nincs saját élete, úgy ezt a vonalat feltétlenül tudom javasolni. Hasonlóan megmosolyogtató, amikor a házastársak kölcsönösen szabadságot vesznek ki a munkahelyükön, hogy a másikat elkísérjék hivatali ügyintézésre, vagy orvosi vizsgálatra. Itt persze már megjelenik a törődés, a féltés is, mint pozitív motiváció, ám ez is kevés ahhoz, hogy palástolja: úgy tekintünk a másikra, mint egy önállótlan gyerekre.

Kishont Ferenc A boldog házasélet titka című humoreszkjében felfedi a tökéletes megoldást. "Az utolsó levelezőlap, amelyet a múlt év nyarán küldött nekem, igen szívélyes hangú volt. Mindketten büszkék vagyunk, hogy saját erőnkből, intellektuális színvonalon megoldást találtunk a mindennapi házasélet apróbb problémáira..." Túl a szatírán: azért van ebben valami. Minél kevesebbet pakolunk a közös hátizsákba, minél lazábbra engedjük a kölcsönös függés kötelékét, annál szűkebb platformot teremtünk a vitára, a nézeteltérésre, a veszekedésre. Amennyiben Ádám ideális kapcsolatban él, úgy egy katasztrofális lapjárású estét követően Éva "Hogy ment?" kérdésére könnyedén válaszolhatja: "Vacakul, majdnem százezret buktam." Nem kell magyarázkodnia, nem kell elszámolnia, de titkolóznia sem, ugyanakkor nem is vár sem vigaszt, sem egy kölcsönhúszast fizetésig. Tudja, hogy neje valami ilyesmit válaszol majd: "Nyugi, legközelebb majd kifosztod őket. S most ahelyett, hogy belekezdenél, miként mákolták le a királyszettedet, inkább töltsük valami értelmesebbel az éj hátralevő részét..."

"Te vagy a másik felem" - egyetlen józan ember sem szeretné ezt hallani a társától, pláne ha az illető komolyan is gondolja. Összehasonlíthatatlanul szerencsésebb, ha két egész, önállóan is boldogságra kész ember találkozik egymással. Két félember összeolvadásakor nem csak a menny, de a pokol is összeér. Érett szerelmesek azonban képesek rá, hogy elsősorban a felsőbb régióikat fűzzék össze, megosztva a másikkal az áldást, s a kapun kívül hagyva a kicsinyesség átkait. Nem tűnik lehetetlennek.