Amióta egyáltalán kapitalizmusról beszélhetünk, azóta folyamatosan kongatják a vészharangot, mondván: ez a gazdasági rendszer halálra van ítélve. Válságok idején e hangok különösen felerősödnek. Nouriel Roubiani amerikai közgazdász szerint igazat kell adni Marxnak: a kapitalizmus lassan felszámolja önmagát, elsősorban az egyenlőtlenségek és individualista természete miatt. Serge Latouche francia filozófus, a nemnövekedés elméletének kidolgozója szerint egyenesen szakítani kell a kapitalizmussal, a termékek reklámozását pedig szabályozni kellene. Tamás Gáspár Miklós is hasonlóképpen látja: "A kapitalizmust meg kell haladni, mert a kapitalizmus maga is ezt mondja." A fene se tudja, honnan veszik ezeket az ostobaságokat. A legtöbb vészmadár képes hosszú oldalakat teleírni, avagy órákon keresztül beszélni arról, hogy a piaci versenyre épülő világ ideje lejárt. Csupán azokról a jelentéktelen részletkérdésekről felejtenek el említést tenni, hogy mire alapozzák mindezt; hogy mi következik majd a kapitalizmus után; s hogy miként lehet bármilyen más rendszert működtetni erőszak alkalmazása nélkül.

Először is, érdemes volna egy pillantást vetni a puszta tényekre. Az amerikai Heritage Foundation évről évre közzé teszi a Föld országainak listáját gazdasági szabadság tekintetében. A kutatásban résztvevők elsősorban az üzleti élet, a kereskedelem, a beruházások, a tulajdonviszonyok szabadságának mértékét, illetve az államtól való függőséget vizsgálják. Leegyszerűsítve a kérdést, arra kíváncsiak: miként áll a verseny a (kapitalista) szabad piac és a (szocialista) állami bürokrácia között. A 2018-as listán mindössze hat olyan ország szerepel, amely a Heritage Foundation értékelése szerint valódi gazdasági szabadságot élvezhet (ez 80 feletti pontértéket jelent a 100-as skálán), s csodák csodája, ezek mindegyike kiemelkedően magas egy főre jutó GDP-vel is bír. Svájc a második, Írország a negyedik, Szingapúr a nyolcadik, Ausztrália a tizedik, Új-Zéland a tizenkilencedik, Hong Kong pedig a huszonnegyedik helyen áll a népességre vetített nemzeti össztermék tekintetében. A második hullámban Kanada, Izland, Luxemburg, Norvégia és az Egyesült Államok esetén ugyancsak azt látjuk, hogy a magas szabadságfok (70 és 80 pont között) kiemelkedő gazdasági teljesítményt és jólétet eredményez. Az sem meglepő, hogy a sort Kuba, Venezuela és Észak-Korea zárja (31,9; 25,2; és 5,8 ponttal), s a szabadság hiánya mindhárom esetben együtt jár a szánalmasan alacsony GDP-vel. A közép-kelet-európai térségben a balti államok mellett Csehország dicsekedhet még viszonylag alacsony állami szerepvállalással, s ez a nemzeti össztermék tekintetében is érezteti hatását. Azt látjuk tehát, hogy az emberiség jóléte szoros összefüggést mutat az egyes országokban tapasztalható gazdasági szabadság, vagyis a kapitalizmus mértékével. Egyenes arányról nyilván nem beszélhetünk, hiszen a történelmi múlt és az olajkészlet is jelentős GDP-formáló tényező, ám a kapcsolat letagadhatatlan.

A második kérdés: vajon mi jöhet a kapitalizmus után? Erik Olin Wright amerikai szociológus azon ritka marxisták egyike, akinek legalább van némi homályos elképzelése a jövő lehetséges útjait illetően. Szerinte az antikapitalizmusnak négy alapvető stratégiája létezik.

1. A kapitalizmus MEGDÖNTÉSE erőszakos, forradalmi cselekedet, a demokratikus környezet fenntartása mellett lehetetlen.
2. A kapitalista társadalomból való KIVONULÁS egyéni, öncélú tett, aligha lehet elérni vele bármit is.
3. A kapitalizmus MEGSZELÍDÍTÉSE valójában szociáldemokrata kormányzást takar és a jóléti állam megteremtését célozza.
4. A kapitalizmus ALÁÁSÁSA pedig munkások által tulajdonolt és működtetett termelőszövetkezetek létrehozását jelenti, melyek békésen, hazai pályán győzik le tőkés rendszert, elsősorban azzal, hogy elszívják előle a szükséges munkaerőt. Az ingyenes internetes tartalmak, valamint a nyílt forráskódú szoftverek ugyancsak ezt a folyamatot segíthetik.

Erik Olin Wright a 3. és 4. pont kombinálásában lát némi halvány esélyt a kapitalizmus meghaladására. Külön-külön ezeket elégtelennek gondolja, ám együtt talán célt érnek. Radikális baloldali beállítottsága ellenére van olyan józan, hogy ő sem fogadna nagyobb összeggel e stratégia sikerére, de egyszerűen nem tud elképzelni egyebet.

Bevallom őszintén: nem igazán értem a marxista álmodozókat. Tamás Gáspár Miklós például - saját elmondása szerint - egész életében szinte mást sem tett, csak olvasott. Olyan elképesztő ismerettömeg lehet a fejében, amelyet egy átlagos földi halandó el sem tud képzelni. Miként lehetséges az - és ugyanez a kérdés vonatkozik a többi, idézett, baloldali gondolkodóra is -, hogy ez a roppant méretű történelmi, filozófiai, közgazdasági és szociológiai tudás a marxizmusban sűrűsödik össze? Miféle szoftver az, amely ilyen mérhetetlenül nagy információtömegből is ezt az eredményt szűri le? Az, hogy a történelmi példák sem hatnak rájuk kijózanítóan, még magyarázható oly módon, hogy ezek egyike sem volt valódi kommunizmus, csupán diktatórikus államkapitalizmus. Szemben ezekkel, a mai marxista ideológusok többsége nem hirdet erőszakot, vagyis hinniük kell abban, hogy az általuk képviselt eszme magasabb szintű a kapitalizmus gondolatánál, s jobban szolgálja az emberiség általános elégedettségét. Ez azt jelentené, hogy egy kellően szabad környezetben - az evolúció logikája szerint - a tiszta kommunizmus automatikusan megvalósulna. Bár alig hiszem, hogy ennek a legcsekélyebb reális alapja is lenne, ezzel együtt is teljes mellszélességgel támogatni tudok minden olyan törekvést, amely az emberiség szabadságát növeli. Gazdasági tekintetben ez a korrupció visszaszorítását, az adók és járulékok csökkentését és a feleslegesen korlátozó jogszabályok eltörlését jelenti. Ám még csak nem is kell szingapúri szintű szabadság ahhoz, hogy a társadalom - ha úgy tartja kedve - megkezdje a kapitalizmus aláásását, illetve megszelídítését. A legtöbb országban semmi sem tiltja, hogy a munkások termelőszövetkezeteket hozzanak létre, ahogyan azt se, hogy egyéni vállalkozóként tevékenykedjenek, vagy Kft-t alakítsanak. A marxistáknak bizonyára rossz hír, de ezek is szerves részei a piacgazdaságnak. Ha holnaptól semmilyen más társasági forma sem létezne, mint a termelőszövetkezet, az attól még bőven kapitalizmus volna. A jóléti társadalom megteremtésének lehetősége ugyanúgy adott: ahol léteznek baloldali pártok és programok, azok demokratikus választások keretében pozícióba hozhatók. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy két évvel ezelőtt Svájcban a polgárok 76,9 %-a utasította el az alapjövedelem gondolatát az arról szóló népszavazáson. Ez minimum jelzésértékű: úgy tűnik, hogy az igazán gazdag és nagy szabadsággal bíró népek a legkevésbé sem szeretnének túllépni a kapitalista létformán.

Nehéz volna azt állítani, hogy a piac mindenre gyógyírt jelent. A környezetvédelemre vonatkozóan nem igazán képes érvényes válaszokkal előrukkolni. A harmadik világ nyomorát sem képes egy-kettőre felszámolni, elsősorban azért, mert az alacsony szintű tőkejavak és a brutális túlnépesedés a legkevésbé sem jelentenek harmonikus termelési kombinációt. A korrupcióval szemben is tehetetlen, ám ez sem a piac természetéből fakad, ellenkezőleg. A tőke és a politika összefonódása pont a szabad piaci viszonyokat rombolja. Tekintve azonban, hogy az Adam Smith által felvázolt klasszikus kapitalizmus egyet jelent a gazdasági szabadsággal, nemigen képzelhető el ennél magasabb szintű rendező elv. Aki azt állítja, hogy "a kapitalizmusnak befellegzett", az nem csupán a történelem realitását tekintve, de filozófiai értelemben is valamit nagyon csúnyán benézett.