Karl Marx gondolata kapcsán - melyet 1853-ban, A gothai program kritikája c. írásában fogalmazott meg, s a kommunizmus alapeszméjévé vált - már első hallásra érezzük, hogy végtelenül igazságtalan, erkölcstelen és a legkevésbé sem működőképes. Ehhez nem kell filozófiaprofesszornak lenni, sem pedig súlyos évtizedeket végigélni egy szocialista világban; még egy tízéves gyerek is erre a következtetésre jut, ha rendelkezik egy csöppnyi morális érzékkel. A marxi, utópisztikus világban értelemszerűen mindenkinek az egekbe szökne valamennyi szükséglete és közben súlyos fogyatékosnak tettetné magát, Ayn Rand mindezt tökéletesen bemutatja a Veszett világ c. művében. Idehaza a nyolcvanas években aki csak tehette, leszázalékoltatta magát, így váltunk a 800 ezer rokkantnyugdíjas országává. (Az elmúlt évek egészségügyi felülvizsgálatai során ez az érték érdekes módon a felére csökkent...) Egészen döbbenetes, hogy pár elvetemült még mindig hisz a kommunista ideológiában, mondván, hogy a csúfos történelmi példák csak a rossz gyakorlati megvalósítás miatt váltak embertelenné. Érdemes volna tisztán látni: már maga az ideológia önmagában is bukásra ítélt.

Egészen nyilvánvaló, hogy csak igen kevesen hajlandóak munkájuk gyümölcsét önként átadni más, számukra idegen embereknek. Az emberiség túlnyomó többsége - abszolút helyesen - a saját boldogságát keresi. Ebből fakadóan nem marad más eszköz a marxi ideológia gyakorlati megvalósítására, mint az állami erőszak. Hogy ez azért mégse tűnjön nettó rablásnak, Marxék megpróbálták elhitetni, hogy ez valójában csak egy válaszreakció a tőkések erkölcstelenségére, s elterjesztették a kizsákmányolás fogalmát. (Ezen azt értjük, hogy a munkaadó megrövidíti az alkalmazottat, jóval kevesebbet fizet számára, mint amennyi igazságos lenne.) Ez a kifejezés már önmagában is egy vicc. Nincs mögötte semmi. Egyszerűen nem tudunk olyan jelenséget bemutatni, amelyet a kizsákmányolás szó leírna. Valójában kétféle interakció létezik: az egyik önkéntes, ebből fakadóan tisztességes, ezt üzletnek nevezzük; a másik erőszakkal kényszerített, így etikátlan, s a rablás megnevezéssel illetjük. A kettő között semmiféle szürke zóna sem húzódik, hiába a szavakkal való bűvészkedés. Manapság egyre gyakrabban halljuk a szexuális kizsákmányolás kifejezést. Ilyen sem létezik. Beszélhetünk nemi erőszakról, rabszolgatartásról, kiskorúak esetén pedofíliáról. Mindegyik brutális és mélyen elítélendő. Azonban a szexuális kizsákmányolás kifejezés életre hívása e téren is csupán arra jó, hogy összezavarja a fejeket, s hogy a radikális feministák válogatás nélkül rásüthessék bármire. Amennyiben holnap egy józan, félrebeszélések és szürke zónák nélküli világban szeretnénk ébredni, az első szó, amit el kéne felejtenünk, a kizsákmányolás volna. Van olyan, hogy önkéntesség és van olyan, hogy kényszer. Semmi egyéb.

Mivel nem létezik olyan, hogy kizsákmányolás, a központi hatalomnak sincs semmiféle morális alapja a megtermelt javak újraelosztására. Egy etikus állam kínosan ügyel arra, hogy csak és kizárólag olyan kívánalmakat elégítsen ki, amelyek valódi közszükségletek, vagyis a túlnyomó többség igényli és részesül is belőlük. Ilyen lehet a rendőrség, a honvédelem, az igazságszolgáltatás, a tűzoltóság, a katasztrófavédelem, a környezetvédelem, vagy a mentőszolgálat. Azonban semmiképpen sem tartozhat ide a kultúra, a sport, a vallások, vagy egyéb civil szervezetek támogatása. Ezek mind lehetnek nemes célok, azonban lényegesen jobban jár a világ, ha az ezekre szánt milliárdokról a polgárok maguk döntenek. Lehet állami feladat a súlyos fogyatékkal élők támogatása, de érezzük, hogy valami nem stimmel, ha a lakosság 8%-a papíron rokkant. Lehet a kormányzati stratégia része a demográfiai stabilitás, ám a gyermekvállalási kedv elősegítését is mindennél jobban szolgálják az alacsony adók. (A CSOK és a gyermekek után járó adókedvezmény működőképes intézkedések, azonban elsősorban azoknak, akiknek van már gyerekük. Ahhoz, hogy egy huszonéves megalapozza a jövőjét, s merjen egyáltalán családot alapítani, sokkal több pénzt kell a zsebében hagyni.) Az összes központi szolgáltatás közül az egyik legbetegebb az állami nyugdíj. Sajnálatos módon - a saját tehetetlenségénél fogva - ez még hosszú ideig teoretikus kérdés marad, azonban kevés dolog képes ennyire megbénítani a gazdaságot. Csupán arra jó, hogy a kormányzatnak feleslegesen nagy pénzügyi mozgásteret biztosítson, hogy a nyugdíjasokból szavazógépet gyártson, s hogy az embereket tökéletesen leszoktassa az öngondoskodásról.

"Mindenkitől belátása szerint, mindenkinek a teljesítménye szerint" - valahogy így fest a marxi frázis etikussá való átformálása. Egy szabad társadalom nem kényszerít senkit sem munkára, sem adakozásra. Mindenkinek joga van a lustálkodáshoz és a kemény munkához is, ahhoz pedig különösen, hogy tevékenységének gyümölcsét megtartsa. A dupla műszakban robotoló gyári munkás, a Riviérán napozó nagybefektető, a hétvégén is hajtó magánvállalkozó és az egész nap meditáló buddhista szerzetes - egyik létformára sem mondhatjuk kívülről, hogy értékesebb a másiknál. Mindenki szabadon választja életútját, s a saját elégedettsége jelenti az egyetlen értékmérőt. Az önkéntes alapon történő újraelosztás legszebb példáját kedden este hallottam, Pál Feri előadásában. A történet hőse a gulág egyik legyengült rabja, aki megérzi, hogy menthetetlenül közeleg a vég. Hogy utolsó napjait értelmesen és hasznosan töltse, napi étel fejadagját szétosztja társai között, s igyekszik minél tovább életben maradni. Hat napig sikerül kihúznia, de az a hat nap értelmet ad mindennek, egy egész, végigszenvedett életnek is. Én ezt hívom szabadságnak, ezt hívom önkéntességnek.