"Először is szeretném világossá tenni, hogy 1956 nem a kommunizmus elleni harc volt. A felkelők sem akarták eltörölni azt. Ezt manapság gyakran helytelenül ábrázolják." - Így fogalmazott Horn Gyula 2006. október 22-én, a Die Weltnek adott interjújában. Érdekes gondolat.

Amikor október 23-án délután Sinkovits Imre a Petőfi-szobornál elszavalta a Nemzeti dalt, a tízezres diáktömeg fejében valószínűleg tényleg nem az járt, hogy pontosan miféle makroökonómiai berendezkedést alakítanak ki másnaptól kezdve. Amikor az este folyamán a tüntetők ledöntötték a Sztálin-szobrot és megostromolták a Rádió épületét, egészen biztosan nem azon filozofáltak, hogy az állami szerepvállalás milyen mértéke volna üdvözítő a gazdasági hatékonyság szempontjából. A néplélek ennél sokkal szimplább. Márai Sándor szívbemarkolóan pontosan festi le a közhangulatot a Mennyből az angyal c. költeményében: "Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: Elég volt." Ez ilyen egyszerű. Betelt a pohár. Elég volt. Elég volt a rendőrállamból, a brutalitásból, a nyomorból, s abból, hogy mindezt demokráciának, jólétnek és boldogságnak hazudták.

Sokat elárul a kor atmoszférájáról, ha egy pillanatra áttekintünk a barikád másik oldalára is. A forradalom leverését követően, a Kádárral, Marosánnal felálló, gazdasági reformot előkészítő kormánybizottság egyik decemberi ülésére Nagy Elek, a csepeli munkástanács elnöke - saját felszólalását idézve - így emlékezik vissza: "Államminiszter úr, maga szerint Magyarországon marha nagy szocializmus volt 56 előtt? (...) Ha nagyon igaz akarok lenni, akkor szerintem fasiszta diktatúra, mert mindegy, hogy zsidót égetnek el, vagy kulákot akasztanak fel. És nyugodtan nem hajthatja le a fejét egy tisztességes ember se, mert akkor viszik el, amikor akarják." A kulisszák mögött a kritikus hangvétel azért volt lehetséges, mert Kádár és Marosán sem érzett igazi lelkesedést a Rákosi-korszak iránt, különös tekintettel arra, hogy az ötvenes évek első felét ők maguk is börtönben töltötték. A szovjet tankok által hatalomra segített, új vezetés számára világossá vált, hogy a múlt nem folytatható, a diktatúrát muszáj puhítani, ám gazdasági nyitásról ekkortájt nemigen eshetett szó. Fél év múlva, 1957. május elsején a dísztribün szégyenletes hátterét Marx, Engels és Lenin arcképei adják, Kádár pedig ellenforradalomról és a szocialista Magyarország felépítéséről beszél. 

1956 hősei elsősorban a zsarnokság ellen léptek fel, s vonultak utcára. Ha szeretnénk komolyan elgondolkodni Horn Gyula szavain, úgy először is erős fantáziára lesz szükségünk. Ahhoz ugyanis, hogy elhiggyük: a kommunizmus nem jelent automatikusan zsarnokságot is, el kell tudnunk képzelni egy olyan szabad világot, amelyben a marxi utópia minden kényszer nélkül megvalósul. Azt kéne látnunk, hogy a világ legszabadabb országaiban - Svájcban, Ausztráliában, Új-Zélandon - sorra jönnek létre a kommunizmus apró sejtjei: a kibucok, termelőszövetkezetek. Az emberek önként lemondanak az általuk tulajdonolt vagyontárgyakról, s felajánlják a közösség részére. Ezekben az önzetlen gazdasági társulásokban a munka frontján mindenki a képességei szerinti maximumot nyújtja, s csupán annyit vesz el a megtermelt javakból, amennyit feltétlenül muszáj. Mindenki elégedett, a szájak a fülig érnek, így e marxista sejtek egyre nőnek és terjednek, míg végül az egész ország egy nagy és boldog kommunista családdá egyesül. Nos, ilyet nemigen látunk, pedig minden lehetőség adott hozzá. (Olyan ez, mint a kék zsiráf esete. Ha a kék szín bármiféle evolúciós előnyt hordozna, már rég találkoztunk volna ilyen példányokkal, s idővel talán ki is szorítanák a klasszikus megjelenésű populációt.)  Sokkal inkább azt tapasztaljuk, hogy a legnagyobb nyomor pont azokat az országokat sújtja (Észak-Korea, Venezuela), amelyek a 20. század minden szörnyű tanulsága ellenére is ragaszkodnak a marxi gondolathoz. Nyilvánvaló, hogy az 56-os felkelők többsége nem rendelkezett átfogó közgazdasági műveltséggel, s egyáltalán nem ismerhették azokat a történelmi távlatokat, amelyeket mi már tisztán láthatunk. De egy szűk évtizednyi rémálom is elég volt számukra ahhoz, hogy kimondják: soha többé kommunizmust!

Október 23-ához közeledve sokan elgondolkodunk azon, hogy mi lett volna, ha... Vajon alakulhatott volna másképp is az ország sorsa? A hazai és külföldi levéltári anyagok feldolgozását követően egyértelműen megállapítható: az égvilágon semmi esélyünk sem volt arra, hogy a kommunista béklyótól megszabaduljunk. A Szovjetunió részéről stratégiai és presztízskérdésnek számított, hogy az 1945-ben létrejött európai status quo fennmaradjon, s egy nyugati beavatkozást látva akár még a harmadik világháború kirobbanását is simán megkockáztatták volna. Nem kellett ezzel számolniuk, hiszen az Egyesült Államok és Európa szerencsésebb fele jobban féltette a saját fenekét annál, minthogy a segítségünkre siessenek; gyakorlatilag fel sem merültek ilyen irányú tervek. Az már egy reálisabb kérdés, hogy az elkövetkező Kádár-rendszerhez képest léteztek-e jobb, vagy akár cudarabb forgatókönyvek. A fantáziánk e téren könnyen szárnyal: elég Nagy Imrére vagy Gerő Ernőre gondolnunk. Előbbi talán képes lehetett volna az "emberarcú kommunizmus" című színmű megrendezésére - ez valami olyan világot takart volna, amely kifelé marxista képet mutat, befelé pedig egyre nagyobb szabadságot és jólétet teremt; utóbbiból a Rákosi-féle terror folytatását néznénk ki. Ám mindez csupán fikció - az adott helyen és időben Kádár volt az egyetlen olyan figura, akit a szovjet vezetés is támogatott, s idehaza is képes volt elfogadtatni magát mind a politikai körökben, mind a széles néprétegek előtt. Bűneit - hazájának elárulását és a forradalmat követő megtorlásokat - semmi sem menti, ám azt el kell ismerni, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, mit miért tesz. Érdemes megnézni a már említett 1957. május elsejei beszédét, abban minden ott sűrűsödik, amit a következő három évtizedről tudni érdemes. Az emelvényről azt harsogja: "Az októberi események után erre a május elsejénkre minden oldalról figyelnek", vagyis tudja és tudatja, hogy nem nagyon ugrálhatunk; majd  elvegyül a tömegben és mosolyogva smúzol a nép gyermekével. Megszorítva a kisemberek kezét, tökéletesen játssza el, hogy ő a magyarság jóságos megmentője, a lehető legjobb választás az ország számára. Politikai marketingből kétségkívül jeles.

Nem egyszer hallottam önmagukat liberálisnak vallóktól, hogy 56 már lejárt lemez, kár annyit rugózni rajta. Alig hiszem, hogy igazuk volna. Aki ténylegesen a szabadságot tekinti a legfőbb értéknek, az mindig is a legszentebb ünnepek között fogja számon tartani. Még úgy is, ha tudjuk: eleve kudarcra volt ítélve. Egy olyan szégyenletes évszázadban, amelyben diktatúrát diktatúra követett; amelyben a magyarság többet szenvedett, mint valaha a története során, 1956 egy olyan fényesen kiemelkedő évszám, egy olyan nagyszerű pillanata a történelemnek, amelyre joggal lehetünk büszkék. Elődeink tanújelét adták annak, hogy nem vagyunk vágóhídra terelhető birkák, sokan az életükkel fizetve mindezért. Kevés felemelőbbet tudok elképzelni annál, mint amikor egy nép a kezébe veszi a sorsát és kiáll saját magáért. Örök példa mindannyiunk számára.