"Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan." - E pazar, mára már szállóigévé vált felütéssel indítja Albert Camus híres regényét, a Közönyt. Nincs az az olvasó, aki ne kapná fel a fejét egy ilyen kezdésre; a blazírt érdektelenséget aligha lehetne kifejezőbben tálalni. Túllépve a művészi hatáskeltésen, számomra fura, hogy a közöny - mely önmagában egy érzelmileg semleges álláspontot jelenít meg - miért cseng a legtöbbek számára oly negatívan. "A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny" - írja a Nobel-békedíjas Elie Wiesel, s Márai is hasonlóképpen gondolkodik: "Minden ellenségesség között a legveszélyesebb a közöny!" A címbéli mondás George Bernard Shaw-tól származik, a jelek szerint ő sem látja másként.

Természetesen létezik az érzéketlenségnek olyan extrém mértéke, amelytől kirázza az embert a hideg. A Gyilkos elmék c. sorozat pszichopatáit például bizonyosan nem nevezném követendő példaképeknek, ahogyan azokat sem, akik súlyos balesetet látva könnyű szívvel továbbhajtanak. Ugyanakkor a másik végletet sem tekintjük kívánatosnak: ha valaki minden kóbor kutyát befogad; ha azonnal repülőjegyet vált, amikor valamiféle távol-keleti természeti katasztrófáról értesül; vagy ha orvosként elsírja magát egy-egy súlyosabb betegség diagnosztizálásakor. Kell, hogy legyen egy optimális szintje az érzékenységnek.

Nyilvánvaló, hogy jelentős mértékben alkati kérdés, ki-ki hol helyezkedik el a TOTÁLIS KÖZÖNY - TELJES EMPÁTIA skálán. Ám közel sincs minden a génjeinkbe kódolva. Legalább ilyen lényeges az is, hogy egzisztenciális és mentális fejlődésünk mely szakaszában járunk. Üres tálból nem lehet enni adni - szokták mondani, s nehéz is volna vitatkozni ezzel. Ha mi magunk még nem értük el bőségnek azt a szintjét, melyben már rendelkezünk elégséges szabad energiával, idővel, avagy anyagi forrással, addig aligha leszünk képesek érzékenyen reagálni a világ bújára-bajára. (Ha másért nem, már csak ezért is érdemes mielőbb meggazdagodni.) A legtöbben még emlékszünk, milyen volt, amikor a friss jogosítvánnyal először ültünk a volán mögé. A figyelmünk 100%-át lekötötte, hogy ne csináljunk semmi hülyeséget. Eszünkbe sem jutott, hogy előzékenyen beengedjük magunk elé a másikat, pláne, hogy sávot váltsunk a könnyebb besorolása kedvéért. Észre sem vettük a többi autóst, legfeljebb azt az egyet, amelyik előttünk haladt. Nincs más út: egész egyszerűen fel kell nőni a megfelelő érzékenység eléréséhez. Egy csecsemő nem érez semmiféle empátiát, mert rajta kívül nincs más a világon - számára minden csupán önmagáról, s a puszta létfenntartásról szól. A tragédia az, amikor még hatvanévesen is ezen a szinten vegetálunk.

Azt kell világosan és tisztán látni, hogy a természet alapvető beállítottsága a közöny. Teljes téveszme az, hogy az evolúció - a természetes és szexuális szelekció által - könyörtelen és vérszomjas élőlényeket hozott létre, amelyek folyamatosan egymással küzdenek és versengenek. Az erdők állatai - hacsak nem egyazon tápláléklánc szereplői - többnyire békés közömbösséggel sétálnak el egymás mellett, szinte tudomást sem véve a másikról. Érthető, hiszen ahogyan az altruizmus, úgy az örökös harc is jelentős többletenergiákat igényel, a természet pedig alapvetően takarékos. A tigrisek, krokodilok és varacskos disznók tehát nem jók és nem rosszak - a morál ebben a dimenzióban értelmezhetetlen. Amikor arról beszélünk, hogy az emberiséget - sok egyéb mellett - az erkölcs emeli ki az állatvilágból, olyankor jó volna biztosan tudnunk, hogy etikai szabályaink valóban felfelé mozdítanak, s nem mélyebbre visznek. Az empátia, az érzékenység, a másokra való odafigyelés és az önkéntes adakozás például üdvözlendő értékek. Azonban az olyan erkölcsi rendszer, amelyben az önfeláldozás, az önmegtartóztatás és a jótékonykodás direkt módon megkövetelt, nem pozitív irányba lendít a közöny neutrális szférájából, hanem kifejezetten negatív tartományokba vezet. A magam részéről megemelem a kalapom minden szerzetes előtt, aki önszántából lemond a földi örömök jelentős részéről, hogy embertársait még nagyobb odafigyeléssel szolgálhassa. De ki ne találjuk már, hogy a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség önmagukban is bármiféle értéket képviselnek...

 ATTITŰDÖK ÉS TÁRSADALMI KONSTRUKCIÓK (VAJON MI KERÜL A KÉRDŐJEL HELYÉRE?)

Amióta csak ember él a Földön, valószínűleg azóta gyártjuk álmainkat egy eljövendő szép és jó világ kapcsán. Erről szólnak a különböző vallási fantáziák - köztük Jézus második eljövetelével, vagy a Jehova tanúinak színes kiadványaival, melyek illusztrációiban békésen heverészik egymás mellett a bárány és az oroszlán -, de még a szépségkirálynő-jelöltek szájába adott, erősen elhasznált "világbéke" szlogen is ezt a vonalat erősíti. Mintha Ádám és Éva sztorija ténylegesen megtörtént volna, s mi azóta is vágynánk vissza az elveszett Paradicsomba. Valójában nem is tűnik irreális vágynak a földi mennyország megteremtése, az viszont egészen bizonyos, hogy nem egyetlen hatalmas ugrással jutunk el oda, közvetlenül a pokolból elrugaszkodva. Az Ég felé vezető, sok ezer apró fokból álló lépcsősor a földi szférákon halad keresztül. A gyűlölet, ítélkezés és elnyomás tekintélyelvű légköréből nem terem semmiféle szeretet, az első lépést az ezektől való megtisztulás jelenti. Körülbelül ennek a folyamatnak a közepe felé jár ma az emberiség, miután a felvilágosodás során elkezdtük kidobálni régi, pokolbéli beidegződéseinket. Sokan idegenkedve szemlélik a modern kor közönyét, s nosztalgiával tekintenek vissza a vérgőzösen szenvedélyes, barbár múltba, holott sokkal építőbb volna előrefelé irányítani figyelmünket. A tradicionális vallások is azzal követik el a legnagyobb hibát, hogy az idejétmúlt, poros és nehézkes dogmákból igyekeznek spiritualitást teremteni, ami tökéletes téveszme, fából vaskarika. Minden megvilágosodás a dogmák meghaladásával és elvetésével kezdődik.

Lehet azt mondani, hogy a szeretet és spiritualitás szintjén már nincs szükség morálra. Ez így is van, mégpedig azon egyszerű okból, mert ebben a régióban már alap, hogy nem bántjuk egymást. Addig azonban, a modern kor egocentrikus világában a legfontosabb iránytűnknek számít. (Ha tekintetünket egy pillanatra Svájcra vetjük, azt látjuk, hogy százezer főre 0,7 gyilkosság esik évente, amely az egyik legalacsonyabb érték a világon, miközben minden negyedik lakosra jut egy otthon tartott lőfegyver. A társadalom egy bizonyos tudati szintje fölött feleslegessé válnak az önvédelmi eszközök, ahogyan tiltásuk is ugyanolyan értelmetlen.) Lehet azt mondani, hogy a legmagasabb szinteken jelentőségét veszíti a racionalitás is. Igen ám, de utunk földi tartományában a vakhitet első körben a tudományra kell cserélnünk, hogy azután azt ugyancsak meghaladhassuk. Lehet azt mondani, hogy a szeretet régióiban már semmi sem olyan természetes és magától értetődő, mint az empátia, de sosem jutunk el idáig, ha lépcsőtúránk során nem számoljuk fel a kikényszerített jóság intézményeit. A közöny légköre hűvös ugyan, de összehasonlíthatatlanul enyhébb, mint a tekintélyelvű korok fagyos világa. Akik a régi időket sírják vissza, azoknál minimum Stockholm-szindrómára gyanakszom.

Mondhatjuk azt, hogy "a közöny az embertelenség esszenciája". Beleverhetjük gyermekeink fejébe, hogy legyenek jók mindhalálig. Büntethetjük őket szidással, tiltással, veréssel. Megkövetelhetjük, hogy kedvenc játékaikat zokszó nélkül engedjék át a másiknak. Kikényszeríthetjük a bocsánatkérést, ha helytelenül cselekednek. Csak ne csodálkozzunk azon, ha az erőszak eszközeivel a poklot építjük újra. Szeretethez csak szeretet vezet. A szabadság könnyű levegője és semleges közönye pedig az egyetlen lehetőség ahhoz, hogy a szeretet légköre spontán módon, erőlködés nélkül, ha úgy tetszik: evolúciós szükségszerűségből kialakuljon.