Nem vagyok egyedül azzal a meggyőződéssel, hogy az Ószövetség szellemisége a legkevésbé sem példaértékű. Egy féltékeny, haragos, büntető isten képét festi meg, s egy olyan társadalomét, amely e féltékeny, haragos, büntető attitűdből építi fel saját világát. Az Ótestamentum történeteinek és tanításainak jelentős része morális és spirituális mélyrepülés, legfeljebb arra jók, hogy az olvasó elszörnyülködve ráncolja a homlokát. Tekintve azonban, hogy a szerzőgárda meglehetősen heterogén, elvétve azért találunk egy-egy olyan tanmesét és útravalót, amelyek - helyes megvilágításba helyezve - hordoznak némi bölcsességet. Oly sok kritikával illettem már az Ószövetséget. Annyival feltétlenül tartozom, hogy néhány használható fejezetről is szót ejtsek.
Hogy rögtön az elejéről indítsunk: a bűnbeesés története például - a bibliai verzió primer síkján - abszolút vállalhatatlan. A teremtő kíváncsinak, felfedezőnek, tudásra szomjazónak alkotja meg Ádámot és Évát, majd minden magyarázat nélkül megtiltja, hogy egyenek a jó és rossz tudásának fájáról. Ez így, ebben a formában nettó tekintélyfitogtatás, semmi egyéb. Létezik azonban a történetnek egy mélyebb jelentéssíkja is, amelyről nem sok keresztény prédikátor ejt szót. Az a paradicsomi állapot, amelyben megszűnik minden kettősség; amelyben nem ismerünk jót és rosszat; amelyben a földi morál túlhaladottá válik; amelyben teremtő és teremtmény tökéletes egységet alkot - valójában egy igen magas, spirituális tudati szintet jelöl. Szó sincs arról, hogy az emberiség valaha is járt volna e földi mennyországban, ahonnan bűne miatt kilakoltatásra került. Éppen ellenkezőleg: ide tartunk. A homo sapiens felemelkedése a cél, melyhez nem vezethet külső, agresszív ideológia, csakis belső, individuális, békés utazás. Ahogy Albert Einstein írja: "Senkit se irányíts erőszakkal a helyes útra. Elég, ha te azon jársz." A bűnbeesés sztorija tehát egy fordítva befűzött film: egy tökéletlen világba születtünk, s az a küldetésünk, hogy - egyéni életvezetésünkön keresztül, saját tudati szintünk egyre magasabbra tornászása által - a tökéletesítésén dolgozzunk, megalkotva a Biblia által megfestett földi édenkertet. Így kaphat értelmet Ádám és Éva története.
A Paradicsomból való kiűzetés kapcsán sem hallottam soha, egyetlen bibliamagyarázó lelkipásztortól sem, hogy valójában a mezőgazdasági forradalom költői ábrázolásáról van szó. Yuval Noah Hararit kell olvasnom ahhoz, hogy ez a nyilvánvaló párhuzam felfedje magát előttem. "A föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. Arcod verítékével eszed kenyered, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél." Az ókor megfáradt, földművelő emberének mélabús múltba révedését látjuk. Nem is alaptalan e nosztalgia: a gyűjtögető-vadászó ember - még ha ki is volt szolgáltatva a természetnek - alapvetően egész elfogadható életet tudhatott magáénak. Az őskor évezredeit olyan tekintetben valóban paradicsomi állapotok jellemezték, hogy a szavannák édenkertje mindenféle előzetes munkaráfordítás nélkül biztosította elődeink élelmiszerellátását. Ráadásul abban az összetételben, ahogy a táplálkozástudomány mai álláspontja szerint ideális: bőséges zöldség- és gyümölcs-szortiment, kiegészítve némi vadhússal. Napi egy-két óra munka, jó társaság, nonstop természetjárás - az egész úgy fest, mintha egy frankó nyaralásról beszélnénk. Ha feltétlenül valamiféle bűnhöz szeretnénk kötni, hogy véget ért az édenkerti holiday, úgy a túlszaporodást kell vétekként elkönyvelnünk. Egyszerűen szűk lett az élettér a gyűjtögető-vadászó életmódhoz. Mindhárom történelmi vallás, amely szent könyveként tiszteli az Ószövetséget, elkötelezett a bőséges gyermekáldás mellett, hiszen a parancs világos: "Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!" Fura, hogy valójában a teremtői intelemnek való megfelelés miatt kellett lemondanunk a Paradicsom eredeti formájáról.
Káin és Ábel történetének megértéséhez Táborszki Bálint Káin - kommunizmus, kapitalizmus és a helyénvaló áldozat c. írása segített hozzá. A sztorit mindenki ismeri: Ábel attól válik pozitív szereplővé, hogy az Úr kegyesen tekint ajándékára, míg Káiné iránt nem sok érdeklődést mutat. Hogy ennek mi az oka? A Biblia a legkevésbé sem részletezi. Ám ha kilépünk az oltáron égő áldozatok jelképes világából és a valódi, a jövő építését szolgáló lemondásokra gondolunk - tanulás, munka, megtakarítás, testedzés, mértéktartás, tudatos családtervezés - rögtön közelebb kerülünk a megfejtéshez. Ábel jelképezi azt a karaktert, aki a megfelelő áldozatokat meghozva révbe ér. Ahogy Táborszki Bálint írja: "Az élő, lélegző, sikeres megtestesítője mindannak, ami te szeretnél lenni. - de amire képtelen voltál. A két lábon járó emlékeztetője annak, hogy a kínjaidért te vagy a hibás." Bátyja - saját kudarcát érzékelve - haragra gerjed, csakhogy ezt az indulatot képtelen céljai szolgálatába állítani. Ahelyett, hogy a siker receptjét kutatná, ellesné, inkább simán lemészárolja a testvérét. Elég beteg reakciónak tűnik, ugyanakkor nagyon is valóságos: pontosan így működik a kommunizmus és a nácizmus lélektana. Nem fejlődni, nem naggyá válni, nem versenyezni akar, hanem egyszerűen elpusztítani és kirabolni a másikat. Káin és Ábel sztorija azon kevés ószövetségi történetek egyike, amely minden tekintetben kiállja a morál próbáját, még az Úr karaktere is pozitív attitűdöt mutat. "Miért vagy haragos és miért horgasztod le a fejed? Ha helyesen teszel, miért nem emeled fel a fejed?" - a bátyhoz intézett isteni kérdések azt hirdetik, hogy létezik szabad akarat; hogy csakis rajtunk múlik, képesek vagyunk-e emelt fővel és nyílt tekintettel járni.
Muszáj szót ejteni a tízparancsolatról is, már csak azért is, mert egyes pontjai az egyetemes morál - történelmi korokon átívelő - alapjait jelentik. A "ne ölj" és a "ne lopj" olyan intelmek, amelyek már az indiai Asóka király, illetve a mezopotámiai Hammurapi törvényei közt is megjelentek, s minden valamirevaló civilizációban érvényesek mind a mai napig. A többi parancsolat már erősen véleményes. Talán a legérdekesebb a második számú: "Isten nevét hiába ne vedd!" A Brian élete c. filmklasszikus idevágó jelenete zseniálisan parodizálja a zsidó vallásgyakorlásban megjelenő farizeus értelmezést, mely szerint tilos, sőt büntetendő kimondani Jahve nevét. Ez a túlzó tisztelet nem csupán félreértése a mózesi intelemnek, de tökéletesen szembemegy az eredeti jelentéssel. A második parancs helyes értelmezése: Ne hivatkozzunk Istenre tetteinket igazolandó; ne kövessünk el kegyetlenséget az ő nevében! A Monty Python jelenet önmagában is bitang jó, ám az igazi vicc az, hogy pont azok vétenek a második parancs ellen, akik büntetnek a Jahve szó használatáért.
Amint a fenti bekezdéseket gépeltem, arra lettem figyelmes, hogy az Ószövetség használható fejezeteinek megfelelő értelmezését csupa világi figurától kaptam. Mintha a tradicionális vallások elöljárói és követői olyan mélyen bele lennének süppedve a szó szerinti jelentéstartalomba, hogy többnyire ki sem látnak abból. Persze, mit is keresnének? A fundamentalizmustól idegen a spiritualitás, a társadalmi evolúció gondolata, a személyes felelősségvállalás, de még a józan morál is. Pedig pont ezekről kéne szólnia minden tisztességes vallásnak.