"Nem vagyok a magam ura..." - hajtogatja Victome de Valmont a kultikus Veszedelmes viszonyok című filmben, miközben brutális ridegséggel tapos Madame de Tourvel lelkébe. A John Malkovich által zseniálisan megformált szívtipró természetesen mellébeszél, ahogyan mi is tesszük oly gyakran. Elég csak a szakítás stílusára gondolni; senki sem tart pisztolyt a fejéhez, hogy efféle, kegyetlen mondatokat formáljon: "Az én szerelmem már az ön erényét is csak nagy nehezen élte túl." A kérdés mindazonáltal adott: lehetséges, hogy valóban nem vagyunk a magunk urai? Létezik az, hogy a szabad akarat csupán egy naiv illúzió?
Emberemlékezet óta foglalkoztatja a filozófusokat a szabad akarat problematikája, s ebbe a játékba az utóbbi évtizedek során a pszichológusok is beszálltak, számos kísérletet végezve és publikálva. A magamfajta, klasszikus liberális elveket valló ember számára mindez létkérdés. Ha a tudomány megcáfolhatatlanul kiderítené, hogy valójában mindannyian csupán genetikusan kódolt robotok vagyunk, s döntéseinkben a tudat vajmi kevés szerepet játszik, úgy minden, amiben valaha hittem - demokrácia, morál, akaraterő, önfejlesztés, személyes felelősségvállalás - egy csapásra értelmét vesztené. A fene se tudja, miként rendeznénk be egy ilyen világot, s hogy mit kezdenénk magunkkal - évszázados eszméinkkel, évezredes erkölcsi alapvetéseinkkel - egy ilyen forgatókönyv szerint. Szerencsére ettől - jelenlegi ismereteink szerint - igen távol vagyunk.
A szabad akarat létét megkérdőjelezni igyekvők leggyakrabban Benjamin Libet idegélettani kutató 1983-as kísérletsorozatára hivatkoznak. Az amerikai tudós időbeli csúszást talált a valóság és annak tudatos észlelése között. Ez tapintás esetén fél másodpercet, a látásnál még nagyobb eltérést jelent. Egyik kísérletében az EEG-elektródákkal felszerelt résztvevőknek fel kellett tenni a kezüket, s jelezni, hogy mikor hozták meg ezzel kapcsolatos döntésüket. Libet megállapította, hogy az agy csaknem fél másodperccel a döntés előtt már felkészül mozgásra, s ebből arra következtetésre jutott: szabad akaratunk pusztán illúzió. 2016-ban Adam Bear és Paul Bloom, a Yale egyetem kutatói is hasonló szemléletű publikációt jelentettek meg. Kísérleti alanyaiknak egy képernyőn megjelenő öt fehér körről kellett eldönteniük, hogy melyik fog pirosra váltani. A másodperc tört része alatt tippeltek és - csodák csodája - a 20%-os várható találati aránynál lényegesen jobban teljesítettek. Libet megállapításához hasonlóan ők is azzal magyarázták a jelenséget, hogy létezik egy szűk idősáv az agyi érzékelés és a tudatosulás között, s döntéseinket ebben az időrésben hozzuk. Azzal együtt, hogy ezek a kísérletek rém izgalmasak, a szabad akarat létéről nem sokat árulnak el. Amit Libet megfigyelt, az valójában egy készenléti potenciál, mely nem feltétlenül manifesztálódik tényleges cselekvésben. Bear és Bloom is azt találták, hogy amikor hosszabb időt adtak a döntésre, olyankor helyreállt a világ rendje, s résztvevők - romló produkcióval - immáron a 20 %-os matematikai esély szerint teljesítettek. (Ez a kutatás valójában az intuíciók természetéről árul el sokat.) A brit John-Dylan Haynes, aki maga is hasonló tesztvizsgálatokat végez, kihangsúlyozza: ezek a kísérletek a legkevésbé sem reprezentatívak életünk nagyobb döntéseit illetően.
Yuval Noah Harari, izraeli történész ugyancsak problémásnak véli a szabad akarat kérdését, ő azonban a mesterséges intelligenciában látja a gyakorlati veszélyforrást. Az élettudományokra hivatkozva azt állítja, hogy az ember valójában algoritmusok összessége, s nincs semmiféle megfejthetetlen belső hangja, lényege, lelke. Márpedig ha ez így van, úgy egy külső, átfogó megfigyelést végző algoritmus pontosan tudhatja, hogy mit érzünk és mire vágyunk, akár még nálunk is sokkal precízebben. Harari szerint az MI ily módon képes lesz átvenni tőlünk a szavazó és a piaci döntéshozó szerepét. Apró jeleit már érzékeljük ennek a most még futurisztikusnak tűnő világnak: az internetes reklámok és a Youtube tartalmak fogyasztói szokásaink alapján találnak meg bennünket, ez a jelenség közeli jövőben egyre szélesebb körben jelenik majd meg. Egy valamiről azonban nem feledkezhetünk el: amit az izraeli történész vizionál, az csupán technológiai lehetőség, nem pedig megkerülhetetlen kényszerűség. Valószínűleg 15-20 év múlva elég lesz csak rápillantani az okosóránkra, mely azonnal jelzi majd, hogy lecsökkent a magnéziumszintünk; hogy 150 kalóriával többet fogyasztottunk az optimális értéknél; hogy a Magyar Kétfarkú Kutya Párt programja áll a legközelebb az általunk vallott értékekhez; vagy hogy három percen belül szembejön velünk álmaink nője. Mi azonban dönthetünk úgy, hogy magasról teszünk a magnézium utánpótlásra, a diétára, a politikára, vagy a tökéletes bombázóra, aki - az előrejelzésnek megfelelően - tényleg épp most sétált el mellettünk. Egy vezérigazgatónak sem muszáj mindig a tanácsadóit követni, még akkor sem, ha sohasem tévednek. Ahogy a cégvezető is megteheti, hogy saját preferenciái, érdeklődési köre, szeszélyei szerint jobban beleássa magát a termelési és az értékesítési folyamatokba, miközben a beszerzéssel, a bérszámfejtéssel, vagy épp a számvitellel kapcsolatban csupán a főbb adatokat ismerve hoz döntéseket; ugyanúgy mi is bőven válogathatunk: talán befektetési döntéseinket az algoritmusokra hagyjuk, de a lakberendezés és a vasárnapi menü kapcsán csakis a belső hangunkra hallgatunk. S persze az is meglehet, hogy tökéletesen megbízunk a mesterséges intelligenciában, s gyakorlatilag minden alkalommal megfogadjuk javaslatait. A döntést ez esetben is mi magunk hoztuk meg, még akkor is, ha formális aktussá redukálódik csupán. Még akkor is, ha környezetünk ezerféleképpen manipulál, átmossa agyunkat s dróton rángat bennünket. Már az a körülmény, hogy irgalmatlanul zavar mindegyikünket, ha sorsunkat érintő kérdésekben más mondja ki a végső szót helyettünk, bőven elég ahhoz, hogy továbbra is szentként tiszteljük a szabad akaratot. A felelősségérzet és a moralitás alapja az, hogy cselekvéseinket a sajátunknak érezzük, teljesen függetlenül elménk tudatos és tudattalan folyamataitól.
Végignézve a történelmen azt látjuk, hogy mindig az adott korszak technológiai színvonala volt az, amely meghatározta az adott társadalom struktúráját, gazdaságát, ideológiáját, vallását. A mezőgazdaság feltalálását követően mindenütt megjelentek a királyok, császárok, fáraók, fejedelmek, akik - mi sem természetesebb - isteni megbízólevéllel vezették a népet, vagy akár maguk is istenek voltak. A keresztény gondolkodásban hangsúlyosan megjelenő szabad akarat a gyakorlatban csupán cinikus frázisként élt, hiszen az egyházi és az uralkodói tekintély minden lényeges kérdést eldöntött. Legfeljebb arra volt elég, hogy megváltsuk a jegyünket egy képzelt mennyországba, ha itt a Földön békésen tűrünk minden embertelenséget és jogi aszimmetriát. A felvilágosodás és az ipari forradalom elhozta a kapitalizmust és a képviseleti demokráciát. Egy olyan világot teremtett, amelynek polgárai a saját bőrükön tapasztalhatták, hogy mit jelent a szabad akarat: a tehetségeseknek és szorgalmasaknak sosem látott felemelkedést kínált. Most itt állunk a harmadik nagy, világformáló folyamat közepén, s azon tűnődünk, hogy az informatikai forradalom mit tesz majd a szabad akarattal, s miként strukturálja át társadalmainkat. A negatív forgatókönyvek szerint az ember - mint gondolkodó, döntéshozó, így úgy is, mint szavazó - teljesen elveszíti értékét a mesterséges intelligencia világában. A valóság az, hogy az egyén csak kétféle módon bukhatja politikaformáló hatalmát. Az egyik egy államnélküli világot, vagy minimális jogkörrel rendelkező államot feltételez, ahol a lényeges döntések nem a parlamentben, hanem tőzsdéken és az áruházakban dőlnek el. Ha az államok erősek maradnak, úgy a polgárok voksai is megőrzik értéküket, s csupán egy nyíltan antidemokratikus lépéssel foszthatók meg szavazójoguktól. A történelem jelen szakaszában egyik felvázolt szcenárió sem tűnik reálisnak. Jelenleg sokkal valószínűbbnek tartom a szabad akarat egyre fokozottabb térnyerését, amely abban ölthet testet, hogy a képviseleti demokráciát felváltja, vagy kiegészíti a közvetlen demokrácia intézményrendszere. Minél több olyan kérdés kerül napirendre, amiről az állampolgárok otthonukból, egyetlen gombnyomással dönthetnek, annál kevesebb társadalmi és politikai feszültség fogja terhelni világunkat. Ezt látjuk Svájcban, ahol a szélesebb körű közvetlen demokráciával működő kantonoknak nagyobb a makrogazdasági teljesítménye, mint a többié. Csupán a csorbult hatalmú politikusok járnak rosszul, ám értük aligha ejtünk könnyeket.
Akár az említett pszichológiai megfigyeléseket tekintjük, akár a mesterséges intelligenciában rejlő erős befolyásolási potenciált, adekvát következtetésünk nem lehet az, hogy nem létezik szabad akarat. Sokkal inkább azt látjuk, hogy annak érvényre juttatása nem mindenkinél azonos hatásfokkal működik. Egész egyszerűen különbözőek vagyunk impulzivitás tekintetben. Léteznek könnyen befolyásolhatóak, akik úsznak az árral, s léteznek tudatosak, akik sokkal határozottabban haladnak a saját maguk által kijelölt úton. Az impulzív embereknek valójában több akaraterőre van szükségük szabad akaratuk kinyilvánításához. A pszichológusok többsége sem állít mást: tudatosság és gyakorlás kérdése, hogy mennyire vagyunk a magunk urai.
