Imádom az LGT-t és természetesen a Mindenki című számmal sincs az égvilágon semmi baj. (Szőröstül-bőröstül Presser szerzeményről van szó, ám a szövege semmivel sem gyengébb a pazar Adamis és a zseniális Dusán költeményeknél.) Ebben a slágerben minden a helyén van, a három rövidke versszakban megfogalmazott valamennyi kívánalommal egyet lehet érteni. Amivel gondom van, az abból ered, hogy fejben mindenki megfogalmazza a maga kívánságlistáját. Mindenki felépíti a saját kis világát, meghatározva, hogy mi lenne a helyes, hogy a többieknek miként kéne élniük, s ezek az elvárás-csomagok többnyire a legkevésbé sem kompatibilisek egymással.

Az lenne jó, hogyha mindenki önzetlen és segítőkész volna; reggel pontosan beérne a suliba/munkahelyre, s ott szorgosan végezné feladatait; Wagnert és Bartókot hallgatna, Tolsztojt és Dosztojevszkijt olvasna a gagyi popkultúra fogyasztása helyett; továbbá sportolna; egészségesen táplálkozna; részt venne a vasárnapi istentiszteleten és nem akarna kibújni az adófizetési kötelezettsége alól... Napestig lehetne sorolni a hasonlókat, ízlések és preferenciák szerint. Ezek kapcsán csupán négy aprócska problémát látok: Először is: rettenetesen unalmas volna a világ, ha a teljes társadalom egyazon értékrendet követné. Másodszor: ahogyan fent már említésre került, ez a hét és fél milliárd kívánságkosár a legkevésbé sem összeilleszthető. Harmadszor:a személyes elvárások jelentős hányada ostoba téveszmékre épül, nem vallana különösebb bölcsességre az ezeknek való feltétlen megfelelés. És végül negyedszer: mindezekből fakadóan az egyénileg preferált ezerféle viselkedési minta túlnyomó többsége nem kikényszeríthető. Az emberi élet és a tulajdon védelme minden valamirevaló kultúrában szent, de egy szabad társadalomban minden egyéb elem tisztán fakultatív.

A legtöbben például nagyra értékeljük az udvariasságot és a jó modort. Igyekszünk is ennek megfelelően létezni. Köszönünk, mosolygunk, beengedjük magunk elé a másik autóst. De mi van akkor, ha a másik nem köszön vissza, nem mosolyog, esetleg még arra sem képes, hogy kettőt villantson hálája jeléül? Ilyenkor jön a kiborulás, hogy micsoda bunkó, s hogy a legközelebb én is ilyen leszek, mert nem érdemel jobbat ez a világ... Miközben pontosan tudjuk, hogy ez mekkora ostobaság. Nyilvánvalóan az lenne jó, hogyha mindenki figyelmes és előzékeny volna a másikkal. Ugyanakkor ez egyáltalán nem elvárható senkitől. A gyerekeim is megjegyzik a hátsó ülésen, hogy mekkora tapló az ilyen, és semmi sem volna rosszabb, mintha mentegetni kezdeném az illetőt. A gyerkőcöknek természetesen igazuk van, és pontosan látniuk, érzékelniük kell, mi az a suttyóság, már csak azért is, hogy ők maguk messze elkerüljék az ilyenforma magatartást. Viszont azt is meg kell tanítanom nekik, hogy ezen nem húzhatják fel magukat. Ha a másik képtelen viselkedni, az az ő szegénysége, rám nem kell, hogy bármilyen módon visszahasson, pláne hogy a viselkedésemen változtassak. Itt két világ találkozott, s a kettő között nem jött létre semmiféle kapcsolódás. Ez nem tragédia. Mindketten békésen haladunk tovább.

A jó modorral kapcsolatos elvárás még hagyján. Igaz, hogy csalódások és pofonok szegélyezik az útját mindenkinek, aki a nagyvilággal szemben ilyen igényt támaszt, de vágyálmai legalább valódi értéket képviselnek. Létezik azonban egy sor olyan magatartási norma is, amely tökéletesen értéksemleges, sőt olyanok is, amelyek egyenesen károsak az egyénre, vagy akár az egész társadalomra nézve. A neutrális kívánalmak sora végtelen: viselj rendezett frizurát, házasodj meg, vállalj legalább három gyereket, válassz nyakkendős munkahelyet, kövesd az ősök szokásait és vallását stb. Itt lehet jó döntés az is, ha hallgatunk ezekre a hangokra, s ugyanilyen jó az is, ha tökéletesen ellentétes módon cselekszünk. Bizonyos elvárásokkal sokkal nagyobb a baj: az ezeknek való megfelelés az egyén számára valódi öngól. Közös jellemzőjük hogy ősrégi, végzetes téveszmékből táplálkoznak, és a legtöbbször olyan megkérdőjelezhetetlenül mélyen bevésődnek, hogy az érintettnek halvány fogalma sincs, mitől oly boldogtalan. Ilyen lehet a rasszizmus, a homofóbia, a merev szabálykövetés, az altruizmus, az aszketizmus, a szenvedéskultusz, vagy épp a jámborság összetévesztése a tutyimutyi önfeladással. Ezek közül egy is elég, hogy tönkrevágjon egy egész életet, mégis komplett ideológiák és vallások épülnek a felsoroltakra. Nem véletlen, hogy sem a kommunizmus, sem a hagyományos kereszténység nem virágzik szabad társadalmakban. Egyszerűen hibás kiindulópont az, amikor az emberi önzetlenségre építünk. A legpusztítóbbak természetesen azok a filozófiák, amelyek nem csupán az egyénre, hanem a teljes társadalomra veszélyt jelentenek - nácizmus, sztálinizmus, hódító iszlám, stb. Ezek közös gyökere az intézményesített erőszak, s innentől kezdve nincs is miről beszélni, ehelyütt már abszolút immorális vizeken járunk.

Amikor két, egymással nem illeszkedő világ összeér, e találkozásnak összesen háromféle kimenetele lehetséges. A középkori módi háborút jelentett makro-, s kocsmai késelést mikroszinten. Ezek a mára már szalonképtelenné vált lejátszási formák abból a szemléletből építkeztek, hogy az emberi élet nem jelent különösebb értéket, még az egészen jelentéktelen ideológiai eltérések is - Fradi vagy Újpest, Jahve vagy Allah - többet nyomnak a latban. A második út a káoszt élteti, manapság ez számit a legdivatosabbnak. Az Európai Unió például közel hetven éve formálódik, de még mindig lényegesen több a nyitott kérdés, mint a szabályozott, ezt látjuk a Brexit esetén is. A dolog úgy fest, mintha egy focibajnokságban a csapatok nem tudnának megállapodni a lesszabályt illetően, s a mérkőzések ezen elemét egy homályos, szürke zóna jellemezné. Nem járna különösebb szankció a lesre futásért, de amolyan illetlen dolognak számítana. Ez persze így szürreálisnak hat, de ha jobban belegondolunk, az egész létezésünket ehhez hasonló jelenségek kísérik végig. Nem illik, nem kéne, nem korrekt, visszaélés, kihasználás, kizsákmányolás, lelki bántalmazás... Az összes ehhez hasonló értelmetlen kifejezés annak az eredménye, hogy folyamatosan szürke zónákat teremtünk magunk körül. A harmadik út, a klasszikus liberális iskola - mely szerint minden megengedett, ami kölcsönösen önkéntes - elsősorban attól igazán működőképes, hogy kifejezetten kevés szabályt fektet le, ám azokhoz minden körülmények közt ragaszkodik. Ennek a filozófiának az a fő hozadéka, hogy egy tiszta és őszinte világot épít. Eltűnnek a szürke zónák, a lebegtetett témák, az elbeszélhetetlen kérdések. A liberális eszmerendszer keretei közt két összeférhetetlen világ találkozása semmiféle gondot nem okoz. Simán elsétálnak egymás mellett. (Ha mégsem így történne, mert csak az egyik fél békés szándékú, úgy a liberalizmus egyetlen etikus válaszreakciója az önvédelem lehet, s még véletlenül sem a bárgyú önfeladás.)

"És mindenki hagyná a másikat,

hogy énekeljen úgy, ahogy a szívéből fakad.

És mindenki várná a pillanatot,

mikor együtt fújhatjuk a dallamot."

Ezt hívjuk művészetnek. Presser egyetlen strófában összefoglalja azt, amit jómagam öt, erősen túllihegett bekezdésben fejtegetek. Ebben a négy sorban minden benne van. Az első kettő az individualizmust, az egyén senki által nem korlátozható szabadságát élteti. A záró sorok pedig rávilágítanak, hogy miként épülnek fel az igazi közösségek: különböző egyéniségek önkéntes együttműködéséből. Semmi csordaszellem. Semmi kényszer. Semmi izzadtságszag. Tökéletes üzenet egy tökéletes zenekartól.