Minden szerelem véget ér egyszer, s a legtöbb esetben nem a nagyharanggal. A szakítás után még hetekig, hónapokig nem tér magához az ember, és semmit sem érez olyan gyötrelmesnek, mint amikor azt látja, hogy a másik már továbblépett. Ha van valami, ami még tovább fokozhatja a kínt, ha az új hősszerelmes nem egy ismeretlen figura, hanem nagyon is közeli rokon, barát, cimbora. Miért van az, hogy duplán kiborulunk attól, ha az exünk "házon belül" marad?

Ha rendelkezünk egy igazán fincsi, Dunára néző garzonnal, amit idővel kinövünk és nagyobba költöznénk, semmi sem természetesebb, mint hogy barátaink és ismerőseink számára ajánljuk fel első körben. Ha mi magunk imádtuk, nekünk tökéletesen megfelelt, úgy mindattól az áldástól és örömtől, amit számunkra jelentett, nyilvánvalóan a hozzánk közel állókat sem fosztanánk meg. Sőt, azt reméljük, hogy régi cimboránkat, akinek a kulcsokat átadjuk, ugyanolyan prímán kiszolgálja majd, mint ahogyan minket. Hasonlóképpen teszünk használt, de kiváló állapotban lévő verdánkkal, jól fizető munkahelyünkkel - ha csak lehetséges, a barátainkat hozzuk helyzetbe, ők élveznek elsőbbséget. A szerelemmel azonban mintha másként bánnánk. Ha exünkről kiderül, hogy öcsénkkel, unokatestvérünkkel, legjobb spanunkkal lép tovább, olyankor nem a megelégedettség csendes hullámain ringatózunk, sokkal inkább támad bennünk érthetetlen, tomboló vihar. Úgy érezzük magunkat, mint akit mindenki becsapott és elárult, még akkor is, ha ennek vajmi köze van a valósághoz.

Bármennyire is tipikus ez a sebzett-haragos attitűd, ettől még nem válik sem helyessé, sem törvényszerűvé. A világtörténelem számos békés, pozitív példával is szolgál. Közismert például Eric Clapton és George Harrison esete, akik azután is barátok és zenésztársak tudtak maradni, hogy Clapton lenyúlta az egykori Beatles-tag feleségét, Pattie Boyd-ot. Pedig náluk közel sem arról volt szó, hogy szimplán váltották egymást. Clapton éveken keresztül fűzte a házasságban élő nőt, már a Layla című, 1970-es slágert is Pattie ihlette. Megesett, hogy egy bulin, ahogy összebújva, meghitten beszélgettek, George rajtakapta és kérdőre vonta őket. Eric csak ennyit válaszolt: "Haver, szerelmes vagyok a feleségedbe."

PATTIE BOYD ÉS ERIC CLAPTON

Számtalanszor leírtam már, hogy a görcsös szerelemféltés mennyire kispályás megnyilvánulás. Hadd legyek ezúttal egy kicsit megengedőbb: létezik olyan élethelyzet, amikor a féltékenység valódi létjogosultsággal bír. Amikor nem kishitűségből és paranoiából építkezik, hanem nagyon is valóságos az alapja. Egy szakítás után, amikor az egyik fél még heves érzelmeket táplál, miközben a másik már szemmel láthatóan túllendült a románcon, s egy új fejezetet nyitott, az kétség kívül rém cudar állapot. A 90-es évek elején még viszonylag könnyű dolgunk volt. Internet, mobiltelefon, Viber, Messenger és egyéb platformok híján csupán az tudott valamit a másikról a szívszaggató búcsút követően, aki direkt felhívta, esetleg nyomozott, leselkedett utána. Manapság sokkal nehezebb a felejtés. A Facebook profilokról eltűnnek a régi, páros fotók és felkerülnek az újak, s a megtört szívűeknek csak pár kattintásba kerül, hogy sót szórjanak nyílt sebükre, naponta 10-12 alkalommal is akár. Ha létezik elfogadható érv az ellen, hogy szerelmünket közeli barát örökölje meg, akivel napi kapcsolatot ápolunk, úgy talán ezt az egyet megemlíthetjük. Tényleg buddhista szerzetes legyen a talpán, aki blazírt képpel képes végig asszisztálni az orra előtt szárba szökő új románcot.

No de ez minden. Nem tudok egyéb akceptálható érvet felhozni az ellen, hogy a lány kézről kézre járjon. Minden egyéb tiltakozás, ami nem a nettó fájdalomcsillapításról szól, óhatatlanul valami sötét és beteg titkot sejtet. Talán kiderül, s még a baráti körben is elterjed, hogy csapnivaló szerető voltam? Esetleg napvilágra kerülnek szégyellni valóan perverz szokásaim és vágyaim? Ezek is megbújhatnak a háttérben, de alig hiszem, hogy egy egészséges lelkű embernél hasonló félelmek egyáltalán felmerülnének. Beteg fejezetek híján viszont nem marad más, mint hogy örülünk a másik boldogságának. Ha jobban belegondolunk, ez egy olyan szerencsés mozzanat, amivel mindenki nyer. Sanszos, hogy a legtöbbet éppen mi, annak ellenére hogy jelenleg még nyakig ülünk az önsajnálatban. És nem csupán azért, mert épp az imént nyertük vissza a szabadságunkat, hogy ismét fejest ugorhassunk a nagybetűs kalandokba. Nem csak azért, mert esélyt kaptunk rá, hogy megtaláljuk azt, aki majd lényegesen jobban passzol hozzánk. Hanem azért is, mert felnőtté váltunk, s megtapasztalhattuk, hogy valójában mit is jelent az érzelmi nagyvonalúság.