A legtöbben egyetértünk abban, hogy a szégyen nagy dózisban kifejezetten mérgező. Sokan vannak ugyanakkor, akik - Pascal címbéli mondásának igazat adva - azt vallják, hogy némi szégyenérzet azért jól jön az embernek. Egyszerűen azért, hogy távol tartsa az illetlen, vagy bűnös tettektől. Jómagam úgy látom, hogy ez sem egyéb, mint idejétmúlt, dohos téveszme. A valóság az, hogy fikarcnyi szükségünk sincs semmiféle szégyenérzetre.
Ez a történet is a Paradicsomból indul. Ádám és Éva még minden szorongás és gátlás nélkül élvezi a naturista park minden örömforrását, csupán a bűnbeesést követően változik meg világképük: "Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy meztelenek. Ezért fügefalevelet fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak." A képlet meglehetősen szimpla: a szégyen része az almalopást követő retorziónak, mégpedig oly módon, hogy önmagunkat büntetjük vele. Amennyiben a paradicsomi állapotokat tekintjük ideálisnak és elérendőnek, valószínűleg a legelső tennivalónk, hogy szögre akasztjuk minden szégyenérzetünket.
Már maga a nyelv is meglehetősen beszédes. A "szégyentelen" kifejezés néhány generációval ezelőtt még komoly morális elmarasztalásnak számított. Manapság kizárólag az ortodox zsidó közösségekben, a szélsőségesen bigott keresztényeknél és az iszlámhívők körében értelmezhető ily módon. A nyugati kultúrában már csupán egy kaján vigyor kíséretében tudjuk kiejteni ezt a szót. Ám azzal, hogy a szexualitás kikerült a morál felségterületéről, még bőven maradt forrása a különböző szégyeneinknek. Kínos, ciki, zsenáns, cinkes, gáz - lesül a bőr a képemről, legszívesebben a föld alá süllyednék - elképesztően sokféle módon kifejezhetjük kellemetlen, szégyellnivaló dolgainkat. Már ez a nyelvi gazdagság is arra utal, hogy kifejezetten gyakori jelenségről van szó, melynek kezelésével van dolgunk bőven. Persze, az egészséges lelkűek utólag kiváló standup előadásokat produkálnak zavarba ejtő momentumaikról, ám az továbbra is magyarázatra szorul, hogy miért érezzük magunkat oly kényelmetlenül a szóban forgó pillanatokban. Az meg különösen, hogy az igazán gátlásosak miért képtelenek feldolgozni ezeket a helyzeteket.
S hogy mi is valójában a szégyen? Egy szimpla, hétköznapi frusztráltság annak kapcsán, hogy nem vagyunk elég jók, nem vagyunk elég értékesek. Százféle síkon megjelenhet, legjellemzőbb módon az adottságaink és a teljesítményeink miatt szoktunk szégyenkezni. Hemzseg a net az olyan cikkektől és posztoktól, melyekben lányok, asszonyok panaszkodnak, hogy nem mernek levetkőzni a párjuk előtt, mert olyannyira nincsenek megbékélve a saját testükkel. A mell különösen érzékeny terület; nem sok olyan nővel találkoztam életem során, aki maradéktalanul elégedett lett volna természetes adottságaival. Nos, ha van értelmetlen szégyenérzet, úgy az ilyenre tökéletesen elmondható. Ha nem találom magamat elég vonzónak, úgy a megoldás az, hogy formálni kezdem a testemet, s még véletlenül sem az, hogy pironkodva lekapcsolom a villanyt. Kevés dolog képes annyira tönkretenni az intimitást, mint amikor Éva retteg társa reakciójától. Talán csak az, ha félelme megalapozott, s Ádám lelkesedése valóban pillanatok alatt szertefoszlik.
Hasonlóan értelmetlen a teljesítménykényszerből fakadó szégyenérzet is. Alfie Kohn meséli el a Szülők feltétel nélkül c. könyvében azt a történetet, amelyben egy televíziós talkshowban együtt szerepelt egy hétéves teniszcsillaggal, akinek pályafutásába szülei elképesztően sok pénzt és energiát fektettek. Amikor a műsorvezető megkérdezte a kisfiút, hogy mit érez, ha mérkőzést veszít, a gyerek csak annyit motyogott halkan: "Nagyon szégyellem magam". Ha van tragikus következménye a maximalista nevelésnek, úgy az ilyen attitűd kialakulása mindenképpen annak mondható. Ez a szegény kissrác már hétesztendősen elfelejtette - vagy talán soha meg sem tanulta - hogy a tenisz valójában egy gyönyörű játék, melyet elsősorban élvezni kell. Nyilván mindenkit dühítenek a rontott szervák és az elbénázott röpték, ám ezekért egyáltalán nem muszáj eszelősen haragudni önmagunkra. Valójában mindazokról, akik a kiválónál gyengébb teljesítményük miatt éreznek szégyent, elmondható, hogy a legkevésbé sem önazonosak. A munkára, a sportra, a játékra nem valami önmagáért való örömforrásként tekintenek, hanem kizárólag mint a társadalmi sikeresség eszközére. Ha nem kapnak pozitív visszajelzést, lőttek a bizonytalan lábakon álló önbecsülésnek. (Nem túlzás: a legtöbb boldogtalanság abból ered, hogy nem elsősorban a saját szükségleteinknek kívánunk megfelelni, hanem külső - szülői, főnöki, gyóntatóatyai, reklámok diktálta - elvárásoknak.) Ez az ostoba teljesítménykényszer a nyugati civilizációban milliók életét mérgezi, s tölti meg felesleges szégyenérzettel. Ugyanerről a tőről fakad a férfiak csetlő-botló ügyetlenkedése is, amikor idegen nőket kell megszólítaniuk a délutáni forgatagban, vagy a pesti éjszakában. Ha sikerülne tudatosítani magukban, hogy nincs vesztenivalójuk, hogy az esetleges kudarc nem jár együtt törvényszerűen a szégyennel (ez csupán a rossz szocializáció hozadéka), úgy sokkal könnyebben létesítenének kapcsolatot bárkivel. Valószínűleg a profi randiguruk legnehezebb feladata, hogy tanítványaik elméjéből száműzzenek minden felesleges és gátló szégyenérzetet.
Ahogy mindenkinek, nekem is akadt pár kínos pillanatom rövidke életem során. Az egyik legemlékezetesebb, amikor egy banki projektet vezetve nyakkendős yuppiként egy egész decemberi délelőttöt végig arcoskodtam a megrendelő pénzintézet osztályvezetői előtt. Délben az egész stábbal helyszínt váltottunk, s épp hogy kiléptem a bank épületéből, a lefagyott járdán akkora hátast dobtam, amilyet csak múlt századi burleszkfilmekben látni. Annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy büdösbogárként a hátamon fekve sikerült kipréseltem magamból: "Ezt azért ne csinálják utánam!" A másodpercek alatt összetört imidzsemen még tovább rontott, hogy - hála a bőrtalpú cipőnek - ugyanezt a jelenetet egy fél percen belül sikerült egy az egyben megismételnem... A pénzintézeti kollégák csak a júniusi, projektzáró vacsorán, három tequila után mesélték el, hogy milyen vinnyogó röhögésben törtek ki távozásom után.
Egy másik személyes élményem során volt alkalmam megtapasztalni, milyen az, amikor valaki igazán komoly belső tartással bír, olyan tudati magasságban, ahová nem ér fel semmiféle szégyen. Egy céges mulatságon vettünk részt, s már nem volt fiatal az idő, ám mi még mindig brutálisan lármáztunk a szálloda halljában. Hajnali három óra táján megjelent a lépcsőfordulóban egy ötvenes fickó, papucsban, csíkos pizsamában. Igazi lúzernek tűnt, egészen addig, amíg meg nem szólalt: "Nézzék, itt lakunk az első emeleten, két kicsi gyerekkel, akiknek jót tenne, ha pihenhetnének. Megtennék, hogy valamivel csendesebben vígadnak?" Körülbelül másfél perc alatt spriccelt szét a társaság. Egy ilyen kérésre egyszerűen lehetetlen nemet mondani. Amikor valaki mer ennyire kiszolgáltatottá válni, miközben képes tökéletesen megőrizni nyugalmát és hidegvérét, abban olyan lelki erő lakozik, mely mindenkiben tiszteletet ébreszt.
Mindent egybevetve azt mondhatjuk, hogy minden korábbinál szégyentelenebb, ebből fakadóan igazán szerencsés korban élünk. Nem is olyan régen még letörölhetetlen szégyenfoltnak számított, ha egy lány házasságon kívül került áldott állapotba; ha nem ment férjhez 25 éves koráig; ha egy fiú soha nem volt katona; ha valaki elveszítette a munkáját; ha balkezes, vagy homoszexuális volt a családban. Léteztek idők, amikor a sértésre automatikusan párbaj, vagy akár háború volt a válasz. A szégyentelenség egyik legpozitívabb hozadéka, hogy drasztikus mértékben csökkenti az erőszakot és a vérontást. Ha a különcségben nincs semmi szégyellnivaló, akkor nincs miért megsértődni és elégtételt követelni. Ma már csak az igazán primitív kultúrákra jellemző, hogy nem bírják a kritikát, nem értik a viccet, s minden bántónak ítélt szóra agresszióval reagálnak. Különösen furának találom, hogy a ténylegesen prűd korokban, amikor szinte minden lélegzetvételt merev társadalmi keretek szabályoztak, így valamennyi kilengő térdig gázolhatott a megvetésben, a társadalmi büntetések során az emberi méltóságot gyakorlatilag semmire sem becsülték. Özvegy Németh Jánosné ellen 1638-ban a csepregi városi tanács - hamis vádaskodásért - a következő ítéletet hozta: "Az pellengéren marok vesszőkkel meztelen az hóhér hatalmasul megverje." A kaloda, a nyilvános botozások, a keresztre feszítettek megfosztása ruháiktól - mind a megszégyenítést szolgálták. Lassan ötven felé közelítek, s már van egy-két dolog, amit értek a világból, ám azt a mai napig nem sikerült megfejtenem, hogy a népléleknek miért oly kedves a másik ember megaláztatása, megszégyenülése. Sosem felejtem el azt a szívbemarkoló esetet, amikor az egyik alsó tagozatos iskolatársamnak egy Duna-parti napközis foglalkozás alkalmával sikerült telepakolnia a nadrágját. Ez már önmagában rém kínos, de a dráma még csak itt kezdődött. A hihetetlenül tapintatos tanárnője - háromszáz gyerekszempártól kísérve - a tisztás közepén, egy slaggal tisztította meg a szerencsétlen gyerek fenekét. A baleset fizikai nyomait ugyan sikerült lemosnia róla, ám az eset emlékét aligha: egészen nyolcadikig mindenki ezzel a történettel azonosította. Őszintén tisztelem a lelki erejét, ahogyan ezt a terhet cipelte, s mind a ma napig haragszom az ostoba és érzéketlen napközis tanárra, akinek még ezek után is volt pofája pedagógusnak nevezni magát.
Nem vitás, hogy van dolgunk a szégyennel, ráadásul küldetésünk kettős. Az első: lehetőség szerint kerüljük, hogy bárkit bármilyen helyzetben megszégyenítsünk! Az nem kérdés, hogy a szólásszabadság alapjogunk, így valójában bárkinek bármit a fejéhez vághatunk. Ám az már a saját döntésünk, hogy élünk-e a tapintat áldásos eszközével, s a beszólásokkal, cinkelésekkel csak addig a határig megyünk-e el, amíg a dolog még jópofa, s nem okoz a másiknál homlokzatvesztést. A második, hogy mi magunk végleg szabaduljunk meg minden maradék szégyenérzetünktől. Ennek természetesen nem az a célja, hogy innentől kezdve vállalhatatlan tetteket hajtsunk végre. Hanem az, hogy döntéseinket ne a gátlásaink, a félelmeink, a tudattalan tartalmak irányítsák, hanem az elegancia, a jó ízlés és a tudatosság. Az emberré válás egyik alapmozzanata, hogy a barbár szokásokkal saját belátásunkból szakítunk, s még véletlenül sem azért, mert a szúrós szemű szomszédok szerint szégyellni kellene magunkat.
