Ha létezik igazán ősi dilemma, úgy a címbéli frázis igazságtartalma ilyen. Egyesek meg vannak győződve arról, hogy a történelem filmkockái egy előre megírt forgatókönyv szerint követik egymást, és - akár egy szövevényes, de jól átgondolt történetben - a végére minden szál a helyére kerül, minden furcsának ható mozzanat értelmet nyer. Mások úgy vélik, hogy létezésünkben szinte minden esetleges és a véletlenek óriási szerepet játszanak sorsunk alakulásában. Ha látunk is bármi rációt a váratlan szerencsében és tragédiában, az sem több, csupán utólagos belemagyarázás. Vajon hol az igazság?
Az alapkérdés már a világ, és ezen belül az élővilág keletkezését is érinti. A kreacionisták, akik egy fixen megtervezett és megteremtett univerzumot hisznek, legsűrűbben azzal szoktak érvelni az evolúcióval szemben, hogy a véletlenek játéka elképzelhetetlenül sokféle forgatókönyvet írhat. Olyannyira sokfélét, hogy azokból aligha születhet röpke évmilliók alatt az emberhez hasonló, összetett és fejlett élőlény. Csupán egyetlen apróságról feledkeznek el. Az evolúciót nem a véletlenek mozgatják. A szelekciós folyamatok iránytűje a hatékonyság felé mutat. S bár a fejlődési utak kialakulásában játszik némi szerepet a véletlenszerűség, ám ez nem jelenti azt, hogy minden létező variáció tesztelésre kerül. Egy "félkész" szerv következő evolúciós állomása nem egy nulláról induló új szervkezdemény lesz, hiszen a természetes és szexuális szelekció minden olyan elemet megtart, amely az adott környezetben már bizonyított. Vagyis: az evolúció nagyságrendekkel gyorsabb folyamat annál, mintha a minden a puszta véletleneken múlna. Mindez azt jelenti, hogy még a spiritualitást teljes egészében elutasító, ortodox materialisták sem gondolják úgy, hogy mindaz, ami körülvesz bennünket, minden, ami történik velünk, a szimpla véletlen műve volna.
A kérdés persze az írók fantáziáját is mozgatja. Thorton Wilder világhírű regényében, a Szent Lajos király hídja című műben a sorsszerűség kérdéseit feszegeti. A történet Peruban játszódik, ahol egy inka-korabeli függőhídon öt, egymástól független utazó kel át, amikor az leszakad. A Pulitzer-díjas alkotás alapgondolata értelemszerűen az, hogy e katasztrófa a legkevésbé sem véletlenül 1714 júliusában, az adott időpontban következett be, éppen akkor, amikor ők öten a hídon tartózkodtak. A regényből kiderül: az érintettek mindegyike életének olyan pontjára ért, ahonnan nincs tovább. Negyedszázaddal később Wass Albert is megírja hasonló témájú művét, Elvész a nyom címmel. Ennek cselekménye éppen ellentétes: hat tizenéves fiú - mindannyian máshonnan valók, látszólag teljesen véletlenül kerülnek össze egy gyerektáborban - elköt egy ladikot, mely megállíthatatlanul sodródik egy hatalmas vízesés felé. Valamilyen különös oknál fogva a csónak az utolsó pillanatban megakad, s csak a srácok kimentését követően zuhan a mélybe. A faluban szolgáló papnak ez jelenti a bizonyítékot Isten létezésére, s ő az, aki évtizedekkel később ismét összehozza ezt a hat, immáron meglett férfiembert. Világos, hogy írói szemmel tekintve a sorsszerűség egy rendkívül hálás és izgalmas téma. Abból aligha kerekedne olvasót lebilincselő, pláne elgondolkodtató sztori, ha a főhősök életét a leghétköznapibb véletlenek formálnák, látszólag teljesen összefüggéstelenül, mindenfajta előzetesen megformált rendezőelv nélkül. (Ezért is van, hogy a legtöbbünk életéből sohasem születik semmiféle regény, de még karcsú novella sem.)
Abból a mélyen gyökerező hitből, mely szerint nincsenek véletlenek, még a magamfajta cinikus-szkeptikus lelkek is bőven profitálhatnak. Példának okáért: gyermekeim anyjával akkor ismerkedtem meg, amikor az adott nagyvállalatnál a legutolsó munkanapomat töltöttem. Egy értekezletet hívtam össze, melyre teljesen ismeretlenül és váratlanul érkezett, egy aznap reggel lebetegedett munkatársát helyettesítendő. (Utólag többen is megjegyezték, hogy a szándékosnál hangosabbra sikerült a belőlem spontán feltörő "hoppá" szócska, mikor ő az ajtón belibbent...) A szeánsz végén természetesen körbejárt a jelenléti ív, ám csupán a legszemfülesebbekben merült fel a kérdés, hogy - közvetlenül a cégtől való távozásom előtt - miért is kérek telefonszámot minden résztvevőtől... Nem vitás, hogy huszonkét éve tartó kapcsolatunk legfőbb kovásza a sorsszerűségben való hite, más indokot nem látok, amiért hajlandó ilyen valószínűtlenül hosszú ideig elviselni. Jó szívvel ajánlom tehát minden szoknyavadásznak a legsziruposabb tánc- és popdal üzenetek szuggesztív alkalmazását: "Nekünk találkozni kellett", vagy akár "Meg van írva a csillagokban". Röhejes, de a jelek szerint működik. Igen, azt gondolom, hogy a nők sokkal fogékonyabbak a spiritualitásra, mint mi, férfiak. Valójában még sosem találkoztam olyan lánnyal, aki ásítozva témát váltott volna, ha komolyabb lélektani, vagy komolytalanabb ezoterikus témák kerültek napirendre. A fantáziátlanul racionális férfiaggyal szemben az ő elméjük rendszerint sokkal nyitottabb, sokkal intuitívabb. És bármilyen elcsépelt közhely, attól még igaz: nem véletlen, hogy a legtöbb falu főterén egymástól karnyújtásnyi távolságra találjuk a templomot és a kocsmát, melyek előtt vasárnap reggelenként a házaspárok érzékeny búcsút vesznek egymástól...
Úgy vélem, a vallások egyik fő funkciója, hogy megvédjen bennünket a dermesztő valóságtól, mely szerint teljes mértékben ki vagyunk szolgáltatva a véletleneknek. Egy óvó, isteni szempár sokkal megnyugtatóbb, mint azzal a tudattal élni, hogy bármelyik pillanatban lehúzhatják a rolót. Ismerjük a filmrendezők egyik kedvenc, s garantáltan drámai fordulatát, amikor az egzotikus környezetben békésen nyaraló család teljesen váratlanul egy cunamival (A lehetetlen), vagy egy véres népfelkeléssel (Kiút nélkül) találja magát szembe. Az istenhit egyik fő funkciója, hogy megnyugtassuk magunkat: velünk ilyesmi sohasem történhet meg. Az erős hittel rendelkezők biztosak benne, hogy az igazán kiélezett helyzetekben kapnak némi külső segítséget. Megnyílik a tenger, a víz borrá, az aranypénz kővé, a szegényeknek csempészett élelem rózsává változik, ha a helyzet úgy kívánja. Hogy ezekből a közismert legendákból mennyi a tudományosan magyarázható elem, mennyi a színtiszta mítosz, s mennyi a ténylegesen megtörtént csoda, azt aligha fogjuk tudni eldönteni. Hétköznapi tapasztalataink ugyanakkor a legkevésbé sem arról szólnak, hogy lépten-nyomon megmagyarázhatatlan csodákba ütköznénk. Kapunk hideget, s meleget egyaránt, s ádáz vitákat tudunk folytatni annak kapcsán, hogy sikereinkben és kudarcainkban milyen szerepet játszanak erőfeszítéseink, s mekkora részarányt képvisel a vakszerencse, ám természetfeletti magyarázatokra nemigen szorulunk. Endo Suzsaku Némaság című regényén - dacára annak, hogy mind témaválasztásában, mind szemléletében katolikus műről van szó - éppen az a tragikus tapasztalás vonul végig, hogy Isten a legkegyetlenebb borzalmak idején is néma marad. A kereszténységet üldöző, 17. századi Japánban játszódó történet főhőse, a missziót teljesítő szerzetes mindvégig valamiféle isteni megnyilvánulást, jelet, segítséget remél, ám a Teremtő - úgy tűnik - a füle botját sem mozgatja, még a brutális kínzások és kivégzések idején se. Ha végignézünk a történelmen, ugyanezt látjuk. Tökéletesen értelmetlen háborúkkal, mészárlásokkal, sortüzekkel és gázkamrákkal találkozunk; néha földrengésekkel, pusztító hurrikánokkal, becsapódó meteoritokkal; máskor kimagasló művészi és tudományos teljesítményekkel, illetve a természet ezerféle ajándékával - csodákkal alig. Az átlagos emberi tapasztalás szerint a világot a homo sapiens és az egyre pontosabban előre jelezhető, ám attól még véletlenszerűnek mondható természeti jelenségek formálják, semmi egyéb. Még az összeesküvés-elméleteket dédelgetők is csupán emberek alkotta háttérhatalomról beszélnek, az elkerülhetetlen sorsszerűséggel még ők sem kacérkodnak.
"A véletlen Isten eszköze, hogy névtelen maradjon" - ez már egy elfogadható frázis, már csak azért is, mert nem jelent semmit; a vizsgált kérdés kapcsán nem sok támpontot ad. "Isten útjai kifürkészhetetlenek" - ezt is gyakran használjuk, s nincs is ellenemre. Ha ez segít abban, hogy elviseljük az elkerülhetetlen tragédiákat és szenvedéseket, mi több, ezekből valamiféleképpen erőt merítsünk, tanuljunk, profitáljunk, úgy senkinek sem ártunk azzal, ha életfilozófiánk részévé tesszük.
"Véletlenek márpedig nincsenek" - vallják oly sokan. James Redfield A mennyei prófécia című műve - melyet könyv formájában jó szívvel ajánlok, ám a filmváltozat nézhetetlen - egyenesen azt állítja, hogy minden egyes találkozás, minden egyes szemkontaktus komoly jelentőséggel bír. Izgalmas gondolat, s nincs is baj azzal, ha valaki hisz az ilyesmiben. A hétköznapi gyakorlat azonban ezt a legkevésbé sem igazolja vissza. Emberi találkozásaink, ígéretes tekintetváltásaink túlnyomó többsége a legkevésbé sem formálja sorsunkat. Jelentőségük legfeljebb abban áll, hogy közülük kerül ki az a néhány, amely valóban meghatározó lehet. A többit nyugodtan a véletlen számlájára írhatjuk. De talán a meghatározóakat is.
