Meglehetősen ostoba húzás volna, ha a címbéli közmondást egy az egyben a téveszmék közé sorolnánk. A türelem ugyanis hallatlanul fontos erény, hiányában semmiféle civilizációról sem beszélhetnénk. A problémák ott kezdődnek, amikor az önuralom túlzott mértékű, s úgy szalad el mellettünk az élet, hogy szinte bele sem kóstoltunk.
“A kielégülés késleltetése nem más, mint a fájdalomnak és az örömnek olyan beosztása, mely lehetővé teszi, hogy előbb túlessünk a fájdalmon, hogy azután felhőtlenül élvezhessük az örömöket. Ez az egyetlen helyes életmód.” - Így ír Morgan Scott Peck amerikai pszichiáter, tökéletesen megragadva a lényeget. Valójában erre az egy gondolatra épül a közgazdaságtan teljes tudománya: ha képesek vagyunk lemondani arról, hogy minden jövedelmünket fogyasztásra költsük, s hajlandóak vagyunk bevételeink egy részét megtakarítani és beruházásokra fordítani, az a jövőben sokszoros gyümölcsöt hozhat. Minden, amit ma fejlett gazdaságnak és jóléti társadalomnak nevezünk, ezen a felismerésen nyugszik. Ahhoz azonban, hogy legyen értelme megtakarítani, a mai kielégülés késleltetését a tőkepiacnak be kell áraznia: ezt hívjuk kamatnak. Számomra fel nem fogható, hogy a három nagy monoteista vallás miért tiltotta évszázadokon át tűzzel-vassal a kamatszedés minden formáját. Talán nem ismerték fel, hogy ez minden gazdasági fejlődés motorja? Talán felismerték, és éppen ezért tették, szándékosan nyomorban tartva a népet? Pedig a kamat - mint a türelem díja - nagyon is beleillik e vallások szellemiségébe. Ahol a lemondást, a böjtöt és az önmegtartóztatást megjutalmazza az Ég, ott nem volna logikus, hogy ez a jutalom kézzel fogható módon megjelenjen? Nem véletlen, hogy az ipari forradalom ideje is csak jóval a reformációt követően jöhetett el; Kálvin volt ugyanis az első jelentós keresztény gondolkodó, aki a kamatszedést megengedhetőnek ítélte (még Luther sem tartotta helyesnek). Az iszlám a mai napig tiltja a kamat minden formáját, a hivatkozási alap természetesen a Korán: „Ó ti, hívők! Féljétek Allahot és engedjétek el a fönnmaradt kamatot, ha ti valóban hívők vagytok! Ám ha ezt nem teszitek meg, akkor fogadjátok hírét egy háborúnak Allahtól és az Ő küldöttétől.” Ha cinikus lennék, azt mondanám, ez a világ legjobb biznisze. Mohamedre hivatkozva az iszlám bankok gyakorlatilag ingyen betétekhez jutnak a hívők millióitól, hogy aztán az így épült tőkét szabadon felhasználják - akár piaci kamatot felszámítva a kihelyezések után...
A viselkedési közgazdaságtan az ökonómiának azon ága, amelyben Nobel-díjjal jutalmazzák az olyan nagyívű gondolatokat, mely szerint az emberek ostobák, irracionális döntéseket hoznak, s képtelenek a tudatos türelemre. A téma kapcsán az egyik legismertebb kísérlet a pillecukorteszt, melyet első ízben a hatvanas években végeztek el Amerikában, s azóta a Föld legkülönbözőbb részein számtalanszor megismételtek. A mutatvány lényege, hogy négyéves gyerkőcök kecsegtető üzleti ajánlatot kapnak; az eléjük helyezett pillecukrot szabadon befalhatják, azonban ha képesek várni vele 15 percig, úgy dupla adagra tesznek szert. S hogy mi történik ezek után, amikor a kísérletvezető elhagyja a bekamerázott szobát? Háromból ketten azonnal, de legalábbis fél percen belül elpusztítják az édességet. A csoport versenyben maradt része erősen küzd önmagával, ám csak páran képesek arra, hogy mindvégig, negyedórán keresztül kitartsanak. A történet persze nem zárul le e ponton, a kutatókat elsősorban az érdekli, hogy e fiatalon tanúsított akaraterőnek és türelemnek van-e hosszú távú, pozitív következménye. A tesztalanyok életének nyomon követése azt találta, hogy az önmegtartóztatásra képes kisgyerekek felnőttként lényegesen sikeresebb életpályát mondhattak magukénak, mint a pillanatnak élő társaik. A kutatás primer üzenete tehát meglehetősen szimpla: akiben van kellő önfegyelem, az borítékolhatóan sokra viszi, szemben a többiekkel. Igen ám, de a kép ennél jócskán árnyaltabb. A későbbi, megismételt kísérletekben már a családi hátteret is alaposan megvizsgálták, és azt találták, hogy a teszten jól teljesítő óvodások jellemzően jobb környezetből valók. A szülők jövedelmi szintje döntően meghatározta a gyerkőcök magatartását, s ez számos kérdést felvet. A szóban forgó kutatások kapcsán elsősorban azt, hogy tesztalanyok felnőttkori sikereiben valóban a türelem erénye játszotta a főszerepet, vagy a família anyagi helyzetébe és társadalmi státuszába volt belekódolva az utódok könnyű diadalmenete? Szintén fontos észrevenni, hogy egy bizonytalan környezetben - melyet éhínség, háború, maffiauralom, vagy hiperinfláció jellemez - az itt és most falánksága nagyon is racionális döntés lehet. (A nép ajkán élő "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok" közmondás is ugyanennek a nyomornak és a reménytelenségnek a hangján szól.) Türelmesnek lenni, félretenni, megtakarítani - mindezt egyedül a békés jómód teszi észszerűvé. Az a kisgyerek, aki pontosan tudja, hogy ovi után apja elviszi fagyizni, sokkal könnyebben gyakorol önfegyelmet és sokkal lazábban kockáztat, hiszen számára az sem jelent komoly veszteséget, ha a kísérletvezető mégsem állja a szavát (s nemhogy nem kap még egy pillecukrot, de még az az egyet is elveszik tőle). Valahogy így vagyunk ezzel mindannyian. Jómagam például csodálattal vegyes irigységgel tekintek azon pókeres barátaim végtelen türelmére, akik könnyű szívvel dobálnak hatalmas lapokat, mondván, hogy lesz még ezeknél sokkal kedvezőbb helyzet is. A magamfajta, közönséges földi halandó a verseny bizonyos fázisaiban gondolkodás nélkül felakasztja magát egy egyszínű király-tízre, mert a sokéves tapasztalat szerint ennél jobb indulókezet aligha remélhet.
A kielégülés okos késleltetése többnyire a szerelemben is meghozza a maga gyümölcsét. Pontosan tudjuk, milyen eszelős magasságokba lehet felkorbácsolni a vágyat, ha az ember hajlandó némi örömodázásra. Csakhogy ez korántsem jelent olyasmit, hogy hónapokon és éveken át kéne türelmesen várni, amíg a pap végre összeadja a két robbanásig feszült fiatalt. Ez az ősrégi, egyes vallások által idealizált módi nem csak azért szerencsétlen, mert a nyugati világban ma már - a mormonokon és az ortodox zsidókon kívül - szinte senki sem követi. Sokkal inkább azért, mert eleve ostobaság. Lehet érték abban, ha a szerelmesek nem bújnak ágyba rögtön az első kínálkozó alkalommal. Talán abban is, ha adnak egy-két hetet az elfojtott, s egyre perzselőbb izzásnak. Egy idő után azonban folyamat értelmetlenné válik. Egy bizonyos szint fölött már nincs pozitív hatása, a vágy nem fokozható tovább, csupán a frusztrációt dagasztja. Hogy ez a pont hol keresendő, nyilván kapcsolata válogatja. Léteznek ugyanakkor olyan általános sztenderdek, melyekkel nem árt tisztában lennünk. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az első, egész estés randin érdemes eljutni legalább a csókolózásig. Ahol ez nem történik meg, ott többnyire kevés a szikra, s aligha épül belőle szenvedélyes románc. Ami pedig a szexet illeti, a téma egyik legjelentősebb nemzetközi szakértője, Mistery szerint a 7 órás szabály az irányadó. Ez azt jelenti, hogy a megismerkedéstől kezdve az első párnacsatáig átlagosan négyszázhúsz együtt töltött perc telik el. (Nagyságrendileg ennyi idő kell ahhoz, hogy egy nő fizikai és érzelmi biztonságban érezze magát egy férfi mellett.) Néha pörgősebb a tempó, s akár 3-4 óra is elég a teljes kapitulációhoz, esetenként pedig 10-11 óra is kevés. Az ostromlás ezen időszaka takarhat 5-6 rövidebb találkozást, vagy akár egyetlen - reggeltől estig, esetleg estétől reggelig tartó - hosszúra nyúlt randit. A bátrak és gátlástalanok gyorsabban, a félszegebbek valószínűleg komótosabban érnek célt, azonban - szemben a pénzügyi megtakarítások kapcsán jelentkező türelemmel - elnyújtott önfegyelmünkért cserébe e téren semmiféle garantált hozammal nem számolhatunk.
A testiségen túl számtalan olyan terület létezik, ahol a túlzott türelem az égvilágon semmit sem terem. Egy tartósan veszteséges vállalkozást az esetek többségében érdemesebb felszámolni, mint végtelen önfegyelemmel várni a sorsfordító csodára. Egy cudarul működő párkapcsolatban is könnyen előfordulhat, hogy amit a szószékről erényes türelemnek állítanak be, az nem jelent egyebet, mint elnyújtott kínt és elvesztegetett időt. A pénzügyi megtakarítások áldásos hatásáról már esett szó. Igen ám, de egy percig se feledkezzünk el a népi bölcsességről, mely szerint a sírba semmit sem viszünk magunkkal! Egy bizonyos vagyoni szint és egy bizonyos életkor felett már értelmetlenné válik a türelmes kuporgatás; ahogy a szerelemben, itt is érdemes felismerni, ha már a szüret ideje jött el. Nem mehetünk el szó nélkül a pszichoterápia mellett sem. Talán ez az a terület, ahol a türelem, mint mindennél fontosabb érték a leggyakrabban felemlegetésre kerül. Feldmár András könyveiben egy sor olyan pácienséről számol be, akik hosszú éveken keresztül látogatták, sokszor a változás legcsekélyebb jele nélkül. Persze, megértem azt, hogy a terapeutáknak is meg kell élniük valamiből... S túl a cinizmuson: azt is elfogadom, hogy számos menthetetlen lelki sérült számára a másik ember türelmes törődése az egyetlen fájdalomcsillapító; lehet, hogy a gyógyulásra nincs remény, de talán földi pokla egy hangyányit elviselhetőbbé válik. Bizonyára létezik ilyen is, csak egy magamfajta, naiv életigenlő ezt borzasztó nehezen fogadja el. Mindig azt érzem, hogy a végtelen türelem - akár egy szinten tartó drog - sokszor olyan esetekben is gátolja a fejlődést, ahol egyébiránt volna remény az előrelépésre. Pontosan ezt látom Ferenc pápa megnyilatkozásaiban is, aki következetesen kiáll a szegények és a szegénység mellett, de még egyetlen olyan sürgető mondatot sem hallottam tőle, hogy az érintettek tegyenek is valamit magukért. Az Ószövetség világa sem szól másról, mint a türelmes Messiás-várásról, s ez az elem a vallásos keresztényekre is átöröklődik; Jézus második eljövetelében bízva. Hitem szerint ez mind-mind meddő önámítás. Mindez csupán arra jó, hogy sorsformáló személyes felelősségünket a sarokba hajíthassuk. A türelem, mely megfelelő tudatossággal párosulva hegyeket képes megmozdítani, annak hiányában így válik lassú, önemésztő folyamattá.
A türelem rózsát terem? Néha valóban. Ha jó az út, amelyen járunk, de lehetetlen felpörgetni a tempót, olyankor valóban csak a türelem marad, mint valamiféle szükséges rossz, kényszerű nyugtató. A világot azonban a türelmetlenség viszi előre. A laboratóriumi kutatók lázas és sürgető kíváncsisága; a feltalálók égő vágya, hogy innovációjukat működni lássák; az építészek izgalma, hogy kreatív fantáziájuk mielőbb testet öltsön, s az egekig emelkedjen. Alig hiszem, hogy érdemes szenvtelenül végigbandukolni egy életen. Azt pedig pontosan tudjuk, hogy a szenvedély mindig türelmetlen. Kivétel nélkül.
