Amikor Gróf Széchenyi Istvánt politika ellenfele, Kossuth Lajos a legnagyobb magyarként emlegette, alig hiszem, hogy nagyon mellétrafált volna. Széchenyi oly sokat tett az ország felemelkedéséért, hogy lényeges projektjeit, kezdeményezéseit, alkotásait egy rövidke posztban szinte felsorolni sem lehetne. S bár szellemiségét manapság elsősorban a konzervatívok méltatják, gondolatai és tettei az adott korban kifejezetten progresszívnek számítottak. Törvény előtti egyenlőséget hirdetett; síkra szállt a liberalizált tulajdonviszonyok és a szabad kereskedelem mellett; támogatta a nemesi adómentesség eltörlését. Jómagam - liberális elveket vallva - abszolút példaképnek tekintem. Csupán a címbéli mondásával van némi vitám.
"Akkor élsz, ha másokért élsz" - ez a gondolat végtelenül nemes és nagylelkű, ám alig hiszem, hogy általános érvénnyel bírna. Széchenyi hatalmas dolgokat vitt véghez, mindazonáltal ehhez - a jó szándékon és a bölcsességen túl - anyagi erőforrási is bőséggel adottak voltak. Az egyik leggazdagabb magyar arisztokrata család sarjaként szükségletpiramisának alsóbb régióival nemigen kellett törődnie. Mondhatnánk: nem tette földönfutóvá az a gesztus sem, amikor egy évi jövedelmét ajánlotta fel az MTA felállítása érdekében. Ha körbenézünk, azt látjuk, hogy a vagyonos emberek jelentős része manapság is nagy hangsúlyt fektet a jótékonyságra, a nagyívű társadalmi célok megvalósítására. Demján Sándor közel hétmilliárd forintot költött fiatal tehetségek felkarolására, mozgássérültek támogatására és egyéb karitatív célokra. Leonardo DiCaprio dollármilliókat áldoz környezetvédelmi projektekre. Bill Gates is azon dolgozik, hogy valahogy megmentsük bolygónkat az ökológiai katasztrófától. Persze, mi mást is kezdhetnének e hírességek a pénzükkel, befolyásukkal, szabadidejükkel? Három-négy alkalom után már Bora Bora is dögunalom, muszáj magasabb célokat kijelölni. A földlakók túlnyomó többsége azonban sosem jut el erre a pontra. Akinek az energiáit teljességgel felemészti a létfenntartás és az utódok gondozása, az sosem fog álmatlanul forgolódni a szén-dioxid-kibocsátás és a globális felmelegedés miatt.
Nagy emberek nagy tetteit látva gyakran felsóhajtunk és a mesés önzetlenségről kezdünk áradozni, szemben a hétköznapok rút egocentrizmusával. Meggyőződésem, hogy helytelenül tesszük. A magam részéről teljes egészében Georg Klein, a magyar származású svéd rákkutató meglátását osztom: "Valóban önzetlen cselekedetek nem léteznek. Aki mégis ezt állítja, az hamis és félrevezető frázisokat hangoztat, és szándékosan félreértelmezi az ember pszichológiáját." Természetesen a nemes tettek értékéből az égvilágon semmit sem vesz el az, hogy hátterében ugyanúgy önző motivációk állnak, ahogyan a kapzsiságból, a hatalomvágyból, vagy épp a hedonizmusból fakadó cselekedetekében. Mindezt nem azért kell világosan látni, hogy a másokért vállalt nagyszerű erőfeszítések fényét elvegyük. Szó sincs erről. Sokkal inkább az a cél, hogy világossá váljon: a tettek értékét a legkevésbé sem a belső mozgatórugók határozzák meg. Amikor egy súlyos közlekedési baleset után élet és halál közt lebegek, s egy kitűnő sebész keze nyomán sikerül visszatáncolnom a földi Paradicsomba, olyankor aligha számít bármit, hogy ezt a remek orvost az emberbarátság, a szakmai büszkeség, vagy épp a pénzéhség vezérli. Igazából tökéletesen mindegy. Ennek a mellékkörülménynek legfeljebb az ő lelki egészsége szempontjából lehet jelentősége. Bár mindez a napnál is világosabb, a többség valamiért mégis képtelen átlátni. Ha egy könnyed társasági beszélgetés során szóba kerül, hogy Schobert Norbi, Rubint Réka, Lifetilt Tomi, Emily Skye, Brian Hawn, vagy bármely életmódguru ezrek életét emeli magasabb szintre, menetrendszerűen érkezik a magyaros reakció: "ki ne találd már, hogy önzetlenül teszik, nagyon is jól keresnek ezzel..." És??? Mit számít ez? Mi több, jómagam azt gondolom: minél vastagabbra hízik a bankszámlájuk, annál hitelesebben képviselik elveiket, termékeiket, szolgáltatásaikat. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy halmozottan hátrányos nemzet vagyunk. Évszázadokon keresztül hallgattuk a katolikus hazugságot az altruizmus üdvözítő voltáról, majd negyven éven át ugyanez a lemez ment, csak már kommunista nyelvezettel. Szomorú látni, hogy nem csupán a nagyszüleim és a szüleim, de részben még a saját generációm tagjai, a mai negyvenesek is erősen sérültek. Ideje volna már a sarokba hajítani azt az ostoba és pusztító mentalitást, amely mindenkitől önzetlenséget vár, s ez alapján hoz ítéletet a másik ember felett. Pokoli zsákutca.
S hogy miért nem létezik valódi önzetlenség? Egyszerűen azért, mert az evolúció nem igazán díjazza. Amit mi elnagyoltan altruizmusnak nevezünk, az valamilyen formában mindig önző génjeink játéka csupán.
- BIZNISZ - Egy-egy populáción belül már az állatvilágban is számos példát látunk az együttműködésre. Ennek egyik legtermészetesebb motivációja az üzletszerű kölcsönösség: én kurkászlak téged, cserébe te is kurkászol engem. Ha elmulasztanád viszonozni kedves szívességemet, holnap már hiába számítasz rám. Az ellenérték természetesen lehet bármi; a csimpánzoknál a szexért húst csereügylet kifejezetten jellemző a hímek és a nőstények között.
- ROKONSZELEKCIÓ - Egy percig sem lepődünk meg azon, ha egy nősténymedve akár élete árán is védelmezi kicsinyeit. Ez az ösztön az embernél is alapvető. Valójában az állatvilágban megfigyelhető, altruizmusnak ható jelenségek döntő többsége a rokonszelekcióból fakad. A méheknél a steril nőstények dolgozóként segédkeznek anyjuknak a további utódok létrehozásában. Egyes madárfajok hangjelzéssel figyelmeztetik társaikat a ragadozó közeledtére, s ezzel magukat sodorják veszélybe. A földimókus ugyanezt teszi, speciális füttyjelet alkalmazva. Ezekre az önfeláldozó gesztusokra is kielégítő magyarázattal szolgálnak az önző gének, hiszen az adott csoportban szinte kivétel nélkül rokonok is tartózkodnak.
- SZEXUÁLIS SZELEKCIÓ - Az evolúciós biológusok szerint a látszólag önzetlen gesztusaink egy részét a szexuális szelekció hívta életre, magyarul: imponálni szeretnénk a csajoknak. A férfiak például nagyságrendekkel gyakrabban adnak aprót az utcai koldusnak, ha épp egy becserkészendő nővel sétálnak, mintha egyedül lennének.
- TÁRSADALMI ELISMERÉS - Megfigyelték, hogy lelkesebben és gyakrabban mennek véradásra azok, akik ezért karszalagot vagy kitűzőt kapnak, ami lehetővé teszi, hogy mások már messziről tudják, hogy ők vérdonorok. Ezeket az embereket a társadalom, de szűkebb társaságuk is nagyra tartja, és a munkaadók is szívesebben alkalmazzák őket.
- ÖNBECSAPÁS - "Sok embert ismerek, akik csak azért próbálnak segíteni másokon, hogy ne kelljen szembenézniük a saját problémáikkal." - Paulo Coelho meglátása is feltétlenül idekívánkozik. Az altruizmus gyakran nem egyéb, mint beteg játszma, a megoldatlan kérdések szőnyeg alá söprésének elősegítője. A legtöbben találkoztunk már ilyen személyiséggel: soha semmire, de főleg önmagára nincs ideje, mert oly nagy szükség van rá mások életének egyengetésében, miközben a sajátja romokban hever.
- LELKI EGÉSZSÉG - Amikor nem várunk viszonzást, nincs vérrokon a láthatáron, se meghódítandó nő, továbbá abban is biztosak lehetünk, hogy jótettünkről az égvilágon senki sem értesül, valamint beteg játszmát sem folytatunk, olyankor sem kizárt, hogy a nemes utat választjuk. Talán ez az a konstelláció, melynek kapcsán a leginkább elhisszük, hogy mégiscsak létezik valódi önzetlenség. Az igazság azonban az, hogy még amikor kiegyensúlyozott háttérrel irgalmas szamaritánusként viselkedünk, olyankor is a saját belső szükségleteinket elégítjük ki. Elménk a másodperc tört része alatt elvégzi azt a számítást, mely összeveti ráfordításainkat és a várható pszichológiai profitot. A tudat, mely szerint jó emberek vagyunk, érző szívvel és segítőkész kezekkel, szinte megfizethetetlen. Minél súlyosabb a katasztrófa, annál nagyobb az esélye, hogy részt veszünk a mentésben. Ugyanakkor: minél nagyobb áldozatot kíván tőlünk az aktív segítségnyújtás, annál valószínűbb, hogy mégiscsak távol maradunk. Szimpla matek.
A valódi önzetlenség hiányának egyenes következménye, hogy számos eszmerendszer tökéletesen ingatag alapokon áll. A kommunizmus és az intézményesített kereszténység tipikusan ilyen, de az önfeláldozó hazafiasságot elváró nemzet is ugyanide sorolható. "Haljon meg a haza értem!" - kiáltott fel James Joyce, s ezt a mondatot sokan a mai napig botrányosnak ítélik, holott morális tekintetben még nagyítóval sem találnánk benne semmi kivetnivalót. Száz éve még dicső tettnek, mi több, erkölcsi kötelességnek számított, hogy az ember - ha a szükség úgy kívánja - az életét adja a hazájáért. Ez ugyanúgy igaz volt magyarra, franciára, németre. Mára ebből az attitűdből nem sok maradt. A konzervatívok ezt morális hanyatlásnak látják, abszolút tévesen. Az élet tisztelete ott kezdődik, hogy a saját életünkre is tisztelettel tekintünk, vagyis képesek vagyunk szembenézni mérhetetlen önzésünkkel. Eljutni a racionalitás azon fokára, ahol világosan látjuk, hogy nincs értelme ideológiákért tűzbe menni, lényegesen magasabb tudati szintet feltételez, mint a lánglelkű mártíromságé. A közelmúltban magam is rákaptam a Trónok harca című sorozatra, mely nem csupán pazarul naturalisztikus képi világával és akciódús cselekményével veszi le az embert a lábáról, de a középkori mentalitást is kiválóan tálalja. Kevés kivételtől eltekintve a szereplők mindegyike hataloméhes, dölyfös és forrófejű. Mindezt persze muszáj nemes csomagolással fedni, így a kulcsszavak: becsület, hűség, kötelesség. Csupán egyetlen karakter létezik, aki tudatosság terén magasan a többiek fölé emelkedik, groteszk módon épp Tyrion, a törpe személyében. Ő az, aki képes megőrizni könyörületességét, méltóságát és erkölcsi tartását anélkül, hogy a gőg legkisebb jelét is mutatná. Amikor fenyegetően megkérdik tőle, hogyan szeretne meghalni, így felel: "Nyolcvanévesen az ágyamban, borral a hasamban, farkammal egy asszony szájában." Alig hiszem, hogy létezik ennél tisztességesebb és igazabb válasz.
"Akkor élsz, ha másokért élsz" - állítja Széchenyi, de sokan még ezt is képesek cifrázni: "A másokért való szenvedés váltja meg a lelket." Ezek már Keszei István költő szavai, melyek számomra oly idegenül csengenek, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk. Hitem szerint az egyik legnagyobb téveszme az, amikor a világot az önzés és az önzetlenség mentén kívánjuk két térfélre osztani. Mivel önzetlen cselekedetek nem léteznek, sokkal reálisabb volna okos és ostoba önzésről beszélni. Ez utóbbi a szűklátókörűségtől egészen a kegyetlenkedésig terjedhet, míg előbbi segít újrafogalmazni a legnagyobb magyar mondását: "Akkor élsz igazán, ha elsősorban magadért élsz. Saját vágyaidat pedig úgy tudod a legteljesebb mértékben kielégíteni, ha másokét is szem előtt tartod."