Totál idióták vagyunk. Valamiért azt gondoljuk, hogy a serdülőkorú gyerek nevelése - vagy akár csak az elviselése is - valami irgalmatlanul szörnyű dolog. "Mintha kicserélték volna" - sóhajtozunk, anélkül, hogy a leghalványabb fogalmunk volna róla, mi is zajlik leszármazottunkban. Pedig tudnunk kéne: valódi újjászületés történik, ténylegesen kicserélődik benne szinte minden. Totál idióták vagyunk, mert még csak nem is sejtjük, hogy ez a személyiségfejlődés egyik legfontosabb szakasza. Akinél ez tünetmentes, ott valószínűleg sokkal nagyobb a baj. És végül: totál idióták vagyunk, mert hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy mi is pontosan ilyen elviselhetetlenek voltunk annak idején.
Valamennyi kutatás egyetért abban, hogy későbbi sorsát illetően meghatározó, miként bánunk kamasz gyerekünkkel. A kemény drogosok például - kevés kivételtől eltekintve - jellemzően azokból a fiatalokból válnak, akik érzelmileg elhanyagoltan érkeznek a serdülőkorba. Akiket viszont vasszigorral és rendszeres testi fenyítéssel nevelnek, nagy valószínűséggel belőlük kerülnek majd ki a közeljövő kíméletlenül agresszív bűnözői. A legtöbb szülő a lelke mélyén sejti, hogy valahol a kettő között, az arany középúton kell keresgélnie, csak azzal nincs tisztában, mit is jelent ez a gyakorlatban.
1. EMPÁTIA - Aki csak egyszer is olvasta vagy hallotta József Attila klasszikusát, a Tiszta szívvel című költeményt - s létezik-e olyan magyar felnőtt aki még soha? -, az pontosan tudja, mit jelent kamasznak lenni. S bár húszesztendősen már a serdülőkor vége közeleg, ez a vers ezzel együtt is tökéletesen átadja mindazt a reménytelenséget, kilátástalanságot, melyet a legtöbb kamasz érez (csak nem tud ilyen zseniális módon kifejezni). Ez az az időszak, amikor a vágyak a lehető legmesszebbre gurulnak lehetőségeiktől. Már az egész világot akarják szőröstül-bőröstül, ám sokszor még arra is képtelenek, hogy két épkézláb mondatot kinyögjenek. Szülőként ilyenkor az a minimum, hogy nem szűkítjük további korlátokkal az egyébként is szerénynek érzett mozgásterüket, s biztosítjuk őket afelől, hogy álmaik (szinte) mind elérhetőek.
2. ELENGEDÉS - Tipikus szülői gyengeség, amikor képtelenek vagyunk elengedni serdülőkorú gyerekünk kezét. Nem tudjuk, nem akarjuk, nem is készülünk rá... Mintha leszármazottunknak egyetlen küldetése az lenne, hogy amolyan plüssmaciként állandóan a közelünkben legyen, ölelésre készen... Ez a szélsőséges ragaszkodás, féltés, túlszeretés főként az idős szülők, az egyedülálló anyukák és az egykék kapcsán jelentkezik. (Ha mindhárom ismérv egyszerre van jelen, szinte garantált a mérgező bánásmód.) A játszma kimenetele kétféle lehet: egészséges lelkű kamasz esetén permanens viszály; kevésbé szerencsés esetben konzervált életképtelenség. A beletörődő, sorsukat elfogadó serdülőkből lesznek a mama kedvencei, akik már az érettségire készülnek, de még két megállót sem utaztak soha egyedül; akik csak akkor hajlandók megenni a gyümölcsöt, ha anyuka előzetesen meghámozza és kockára aprítja nekik... A tékozló fiúról szóló jézusi példázatot milliószor előhoztam már. Arról az aspektusáról azonban ritkán beszélünk, hogy a történetbeli apa mennyire könnyen elengedi fiát; az égvilágon semmivel sem gátolja távozását. Nyilván őt is gyötri az aggodalom, ám a krisztusi etika világos: a szülő kényelmes biztonságtudata a kamaszkor beálltával másodlagossá válik.
3. ÖNÁLLÓSÁG - Ez az az életszakasz, amikor a tizenéves egyre több jogot követel, ám lehetőség szerint az azokkal járó felelősség nélkül. A szülő dolga ilyenkor nem az, hogy ahol csak lehet, megtorpedózza gyermeke döntéseit. Sokkal inkább az, hogy megnevezze az esetleges negatív következményeket, leszögezve, hogy azokat a döntéshozónak kell viselnie. Pécsi Rita neveléskutató - aki katolikus meggyőződése ellenére egészen jól érti az emberi lelket - előadásiban rendre megemlíti azokat az eljárásokat, melyeket szülőként maga is alkalmazott. Ha gyerekei télen - az anyai ajánlást figyelmen kívül hagyva - nem voltak hajlandók sapkát, sálat venni, megfázásuk esetén nekik kellett önállóan felkeresniük az orvost és saját zsebpénzből kiváltaniuk a gyógyszert. Muszáj engedni, hogy utódaink megtapasztalják a negatív szcenáriókat is. Nem kell helyettük összepakolni az iskolatáskát, nem kell utánuk vinni az otthon felejtett tornazsákot. Pécsi Rita arra is felhívja a figyelmet, hogy a serdülők önállósodásához elengedhetetlen, hogy valamiféle saját szigettel - lehetőség szerint külön szobával - rendelkezzenek. E saját kis birodalmukat aztán úgy rendezik be, ahogy csak szeretnék - az sem tragédia, ha permanens kupleráj uralja a helyiséget. Ami azonban a lakás többi részét illeti, minden egyéb szegletben megkövetelt a rend és a tisztaság. E feltűnő kontraszt sokkal hatékonyabban kialakítja és bensőségesíti a rendezettség iránti igényt, mint bármiféle szülői diktátum a saját szoba kitakarítására vonatkozóan.
4. NEM MEGSÉRTŐDNI - Semmi sem olyan szánalmas, mint amikor szülőként megsértődünk saját kamaszgyerekünkre. Ez annak az elismerése, hogy még mi magunk sem nőttünk fel, s valójában tökéletesen alkalmatlanok vagyunk a szülői szerepre. Az érzelmileg felnőtté válás azt a pillanatot jelenti, melytől kezdődően már lepereg rólunk minden bántás és sértés, legyen az bármilyen durva, érkezzen bármilyen irányból. Az idevezető, meglehetősen hosszú folyamatnak csupán az előszobája az, hogy a saját gyerekünk bántó megjegyzéseit elengedjük a fülünk mellett. Tudatos szülőként azt is el kell fogadnunk, hogy a kamaszkor időszakában nemhogy példaképek nem lehetünk, de jelenlétünk többnyire egyenesen kínosnak számít. Ez valójában nem a személyünknek, hanem a pozíciónknak szól: mellettünk gyereknek fogja érezni magát, pedig semmit sem szeretne ennél kevésbé. Kell ahhoz némi egészséges alázat, hogy a megfelelő pillanatokban képesek legyünk láthatatlanná válni.
5. RACIONALITÁS - Már az egészen kicsi gyerek is arra van programozva, hogy megfejtse a nagy rejtvényeket, a világ működésének mikéntjeit. Csakhogy amíg egy ötéves rendszerint elfogadja a szülői magyarázatokat - legyenek azok bármilyen blődek, semmitmondóak, vagy épp önellentmondásosak -, úgy egy tizenhat esztendőstől ezt már hiába várnánk. Az orrunk előtt szökik szárba az értelem; a mindent megkérdőjelezni igyekvő tudatosság. (Jómagam ebben az életszakaszomban hagytam fel a templomlátogatással, tekintve, hogy szüleimnek elfogytak a vallás mellett szóló, akceptálható érvei.) Adjunk hálát az Égnek, ha eljön ez a pillanat! Érdemes volna - legalább innentől fogva - a szülői tekintély helyett inkább józan érvekkel operálni.
6. CSAK KEVÉS SZABÁLY - Tekintve, hogy a kamasz nem viseli sem a függőséget, sem a tekintélyt, a kényszert meg pláne, érdemes elfelejteni a katonavilágot, s minél kevesebb szabályt előírni - csakis a legszükségesebbekre koncentrálva. Nem mellékes, hogy valójában ez is egy jézusi alapelv. A farizeusokat így teszi helyre: "Jaj nektek is, törvénytudók, mert az emberekre elviselhetetlenül nehéz terheket raktok." Egy olyan világnak, amely csupán egy (erkölcsi) minimumot vár el az embertől, megvan az a feltétlen előnye, hogy előírásait könnyű elfogadni és betartatni úgyszintén.
Persze, akármennyire tökéletes szülőkké is válunk, kamaszt nevelni sosem lesz könnyed mulatság. Azt mindenesetre látni kell, hogy ez az időszak valóságos kincsesbánya. Hogy leszármazottunk mihez kezd majd újdonsült kincseivel, az természetesen nagyban rajtunk is múlik. Pontosan tudjuk, hogy minden normális tinédzser forradalmár. Ám ha azt látja, hogy az általunk képviselt világban nincsenek olyan értelmetlen, merev, dogmatikus elemek, melyek ellen háborút indíthatna, idővel e forradalmi hevület is minden pusztító és önpusztító megnyilvánulás nélkül alábbhagy. Azt is látjuk, hogy minden egészséges serdülő szabadságharcos. Azonban ha biztosítjuk számára a megfelelő autonómiát, mi több, megmutatjuk azt is, hogy e függetlenséggel miként lehet okosan és felelősséggel élni, úgy az öldöklő harcok is elveszítik létjogosultságukat. Az sem kérdés, hogy minden serdülőkorú elkötelezett igazságkereső. Ugyanakkor ha azt érzékeli, hogy a szülei értékrendje stabil, mély meggyőződéssel képviselt és beleköthetetlen, úgy sanszos, hogy formálódó életfilozófiája sem lesz szöges ellentéte a miénknek.
Amikor konzervatív politikusok, újságírók megnyilvánulásait hallgatjuk, azt tapasztaljuk, hogy ugyanolyan becsmérlő, fitymáló gúnnyal beszélnek a kamaszkorról, ahogyan a liberális értékrendről. Nem véletlen a párhuzam: a serdülők minden követelése a liberalizmus hangján szól. A konzervatívok csak lesajnálóan legyintenek, mondván: minden fiatal szabadelvű, majd kinövik, megkomolyodnak. Ez azonban nem csupán téveszme, de tévút is egyben: a magasabb tudati szintekhez sohasem a korlátok vezetnek. Ami a kamaszkorban elkezdődik - a testi éréssel párhuzamosan a szellemi felnőtté válás - az egy olyan szent folyamat, melyet kár megtörni és visszafordítani.
Karinthy Frigyes a Találkozás egy fiatalemberrel című novellájában saját kamaszkori énjével folytat drámai beszélgetést. Bár a korkülönbség nem különösebben nagy - a szerző 26 éves, fiatalkori önmaga 17-18 körül jár -, mégis egy világ választja el őket egymástól. A kamasz Karinthy a beteljesületlen álmokat kéri számon felnőtt énjén, míg utóbbi csak szégyenkezve mentegetőzik. Pedig - ha belegondolunk - ez még egy viszonylag könnyen megbocsátható helyzet. Serdülőként ezer dologról ábrándozhatunk, s a legtöbben nem siratjuk meg a kiszanált projekteket, pláne ha egyébként elégedettek vagyunk a sorsunkkal. Az ugyanakkor érthetetlen, hogy a kamaszkorban megjelenő, megkérdőjelezhetetlen értékekről - szabadságvágy, igazságkeresés, a racionális magyarázatok megkövetelése, a tekintélyelvűség elvetése - miként tudunk oly könnyedén lemondani felnőttéveink során. A logikus az lenne, ha mindezeket féltve őriznénk, s cipelnénk magunkkal egy életen át. Ha másért nem, hát azért, hogy gyerekeink tinédzser évei már közel se legyenek oly nyomasztóak, mint amilyeneket mi magunk átéltünk annak idején. Tényleg totál idióták vagyunk.
