„Sem az ész, sem a hit nem ígéri bármelyikünknek, hogy valaha is létezni fog tökéletes világ. Nem létezik. Állandó várása, a lehetőségével és közelségével való játék a legkomolyabb fenyegetés politikánk és társadalmunk számára, mert szükségszerűen származik belőle az anarchista lelkesedés. A pluralista demokrácia fennmaradásához, vagyis az emberileg lehetséges mértékű igazságosság fejlődéséhez és fennmaradásához nélkülözhetetlen, hogy újra megtanuljuk a tökéletlenség elfogadásának merészségét és az emberi dolgok állandó veszélynek kitettségét. Csak azok a politikai programok erkölcsösek, amelyek ezt a bátorságot élesztgetik.” - írja Joseph Ratzinger A közép újrafelfedezése című könyvében. Nagyrészt igaza van az egykori pápának. Bár az emberiség egy sor régi problémát megoldott (járványok, állandó háborúk, éhínség), egy sor újabb gonddal kell szembenéznünk (klímaváltozás, túlnépesedés, vagy most épp a koronavírus), illetve léteznek olyan nehézségek is, melyekkel talán sohasem fogunk tudni végleg leszámolni (rosszakarat, bűnözés). Amikor tehát tökéletes világról elmélkedünk, semmi esetre sem egy rózsaszín utópiát kergetünk, melyben békésen legel egymás mellett bárány és oroszlán. Ám arról azonban kár volna lemondani, hogy a meglévő tökéletlenségeink figyelembevételével megtaláljuk a lehető legjobb társadalomszervezési, együttélési formákat. Hogy ilyenek létezhetnek, arra nagyszerű mintául szolgál az autós közlekedés, illetve a KRESZ, a maga világos és egyértelmű előírásaival; szimpla és logikus alapelveivel.

Mit is tudunk a Közúti Rendelkezések Egységes Szabályozása kapcsán? Először is azt, hogy általános érvényű. Tökéletesen mindegy, hogy Suzukiról, vagy BMW-ről; kisautóról, vagy nagyról; szenegáli sofőrről, vagy japánról; férfiről vagy nőről van szó - egyik sem élvez sem előnyt, sem hátrányt a hétköznapi forgalomban. Ez egy olyan szegmense a létezésnek, ahol tökéletesen megvalósul a törvény előtti egyenlőség. (Kizárólag a megkülönböztető jelzést használó gépjárműveknek jár az elsőbbség, s ennek morális alapját - különösen, ha életmentés a cél - nem sokan vitatnánk.) Természetesen a közlekedésben résztvevőknek minden joguk megvan arra, hogy diszkriminatív módon viselkedjenek. Mindenkinek a magánügye, hogy azokban a helyzetekben, amelyekben az udvariasság dönt, kivel lesznek előzékenyek, s kivel kevésbé. Vannak, akik szívesen maguk elé engedik a nőket, a férfi vezetőkkel azonban nem kivételeznek. Mások hátrányos megkülönböztetésben részesítik a teherautókat, a drága sportkocsikat, vagy épp a pofátlanul betolakodni igyekvőket. Szívük joga.

Lényeges szempont az is, hogy a közlekedés valójában egy anarchista társadalmat modellez. Nincsenek uralkodók, vagy politikus törvényhozók, akik lényükre-kedvükre formálnák a játékszabályokat, avagy beleszólnának a napi működésbe. Amíg nem történik baleset, vagy egyéb váratlan fennakadás, addig semmi szükség felsőbb hatalomra; mindenki szabadon, önállóan jön-megy, amerre csak szeretne. Vegyük észre azt is, hogy ez a fajta anarchisztikus működés még véletlenül sem jelenti azt, hogy nem léteznek szabályok, így nem eredményez káoszt sem. Ebben nagy szerepet játszik az is, hogy a KRESZ egy olyan nyelv, amelynek minden eleme egyértelmű jelentéstartalommal bír. Itt nincs helye a kamunak; nem hivatkozhatunk sem a divatra, sem a közúti forgalom evolúciójára. Szemben a beszélt nyelvvel, melynek szavait - sajnálatos módon - teljesen önkényesen torzíthatjuk a saját érdekeinknek megfelelően, a tábla, amely tegnap még arra figyelmeztetett, hogy elsőbbséget kell adnunk, ma sem fog mást jelenteni. Mindezekből fakadóan a közlekedés terén megvalósulni látszik az ideális világ: az ún. éjjeliőr típusú állam, mely csakis akkor jelenik meg, ha probléma adódik, egyébként láthatatlanul meglapul a háttérben.

Jóllehet a KRESZ szabályai szigorúak, ám - normál esetben - sohasem öncélúak. Nem szólnak bele, hogy kit ültethetünk az autónkba, hogy milyen zenét hallgassunk vezetés közben, vagy hogy lógathatunk-e rózsafüzért a belső visszapillantó tükörre. Gyakorlatilag minden előírás egyetlen szempont köré épül: ne okozzunk sérülést vagy kárt másoknak. Ha jobban belegondolunk: mindannyian, akik autót vezetünk, valójában potenciális gyilkológépek vagyunk. Ilyen értelemben veszélyesebb a világunk, mint annak idején, amikor még karddal az oldalunkon jártunk. A többi ember védelme ad magyarázatot a sebességkorlátozásra, az alkoholtilalomra, de még a biztonsági öv kötelező használatára is. (Balesetnél az autóból kirepülő test további baleseteket okozhat, így nem csupán önmagunkat védjük az övvel.) Természetesen ha rendelkezünk egy saját birtokkal, annak határain belül tajtrészegen is száguldozhatunk, még akkor is ha nem tűnik igazán okos ötletnek. Persze, nem vitás, hogy a közlekedési szabályokat is lehet nemtelen célokra használni. Láttunk már indokolatlanul kirakott sebességkorlátozó táblát, mely kizárólag a bírságolás lehetőségét szolgálta. Láttunk már - illetve éppen hogy nem láttuk - út menti fa lombjában elvesző megállni tilos táblát, vagy erősen megkopott útburkolati tiltó jeleket. (A fővárosi működtetésű Paskál strand előtt például hosszú éveken keresztül üzemszerűen büntettek az önkormányzat közterület-felügyelői, ahelyett, hogy egy jól látható sárga festékcsíkkal jelezték volna, hogy az adott helyen tilos a parkolás.) Ám ez mind csupán vadkeleti vadhajtás. A Föld kulturáltabb részein nem játszanak kész átverés show-t az autósokkal, minden szabály egyértelmű és transzparens. Londonban imádtam, hogy az útburkolati feliratok milyen profin kiszolgálják a közlekedőket.

LONDON, EGYESÜLT KIRÁLYSÁG

HAIDARÁBÁD, INDIA

 NAIROBI, KENYA

Ha már kis hazánk határain túlra tekintünk, érdemes eltűnődni azon, hogy a közlekedés alapvetően anarchisztikus jellege milyen világot teremt a világ különböző szegleteiben. India városaiban például - európai szemmel tekintve - totális káoszt látunk: útjelzések sehol, gyalogosok és haszonállatcsordák annál sűrűbben. Afrika nagy részén hasonló a helyzet. Európa déli tájain még erősen érezni a mediterrán vérmérsékletet: Nápolyban sokszor olyan érzése van az embernek, mintha nem is ezen a kontinensen járnánk. Ezzel szemben Ausztria vagy Svájc maga a mérnöki rendezettség, s az autósokat is a nagyfokú előzékenység jellemzi. Úgy tűnik, hogy a közlekedés képe remek lakmuszpapírként funkcionál egy-egy társadalom tudati szintjét tekintve. Érthető, ha Joseph Ratzinger - és rajta kívül még sok millió más ember - aggályosnak tartja az "anarchista lelkesedést" a földlakók jelenlegi, átlagos szellemi nívóján. Ám alig hiszem, hogy Svájcban rendőrt kéne állítani minden egyes ember mellé, mert különben elvétenék az irányt. És alig hiszem, hogy az idő előrehaladtával Nairobi atmoszféráját céloznánk, s nem Genfét.

Az autós közlekedés legszembetűnőbb tanulsága mindazonáltal mégiscsak az, hogy kitűnően láttatja, miként néz ki az emberi együttműködés egy önkéntes alapon működő társadalomban. Sokan az állam legfontosabb szerepének az elesettek támogatását tartják, s a központi hatalomban látják az egyetlen zálogát annak, hogy senki se maradjon az út szélén. Ez a gondolkodásmód mindig abból indul ki, hogy az ember végtelenül romlott; hogy atomizált a társadalom; hogy mindenki magasról tesz a rászorulókra. Sanszos, hogy Joseph Ratzinger is így tekint az emberiségre (különben nem tartaná ördögtől valónak az "anarchista lelkesedést"). A valóság ezzel szemben egészen mást mutat. Idősek, betegek, fogyatékkal élők a jóléti állam megjelenését megelőzően is bőven akadtak, s társadalom jellemzően elhordozta őket. A családok, a kisközösségek, az egyházak, a civil szervezetek, vagy épp a különböző szeretetszolgálatok ezt a funkciót képesek nagyszerűen ellátni, s a történelem során egészen sokáig meg is tették. A különbség mindössze annyi, hogy manapság alanyi jogon jár a jólét mindenkinek. Tökéletesen mindegy, hogy kedvesek vagyunk, vagy mogorvák; civilizáltak, vagy barbárok; szeretetteljesek, vagy gyűlölködők. Léteztek idők, amikor a túlélés záloga volt a kulturált magatartás és a közösségi szellem. Éppen a piedesztálra emelt, segélyekkel és alapjövedelemmel operáló jóléti állam az, amely atomizálja a társadalmat, kitermeli az antiszociális figurák egész hadát és konzerválja a civilizálatlan viselkedésformákat. S teszi mindezt arra hivatkozva, hogy az emberiség gonosz, és nem törődik a bajbajutottakkal. A fura az, hogy az autós közlekedést látva egyáltalán nem ezt tapasztaljuk. Elképesztően ritka az, hogy valaki balesetet szenved, s nem érkezik villámgyors segítség. De nem is kell drámai helyzeteket keresnünk, elég, ha csak a cipzár-elvre, vagy fésű-szabályra gondolunk. Dugóban ülünk és elfogy a sávunk. Órákig szobrozhatnánk az adott helyen, ha mindenki érzéketlen tuskó volna. A valóság ezzel szemben az, hogy az egymást segítő, íratlan szabály nagyon is működik: mindenki beenged maga elé egy-egy autót. S teszi ezt úgy, lehetősége sincs felmérni, hogy akivel előzékeny volt, az mennyire jó ember; s esélye sincs arra, hogy valaha is visszakapja ugyanezt a gesztust ugyanattól a sofőrtől. Több mint huszonöt éve vezetek, s azóta nap mint nap megtapasztalom, mennyire odafigyelünk egymásra.

A gesztusokat rendszerint gesztusokkal háláljuk meg, így van ez a közlekedésben is. Ha udvariasan beengednek, egy intéssel, vagy a vészvillogóra nyomva megköszönjük a kedvességet. Igen ám, de mi történik, ha mi vagyunk előzékenyek, s a másiktól nem érkezik semmiféle visszajelzés? A legtöbben morcosakká, vagy kifejezetten dühössé válnak ilyenkor. Ez érthető, ugyanakkor tökéletesen felesleges reakció. Ha a szomszédunk mutatna hálátlanságot - akivel jó eséllyel húsz év múlva is egymás mellett lakunk majd -, olyankor volna értelme elraktározni az információt, s dönthetnénk úgy, hogy neki többé nem teszünk semmiféle szívességet. Ám egy közlekedési szituációban ez a szempont fel sem merülhet. Soha többé nem találkozunk a másikkal, így fel kéne ismernünk, hogy reakciónk pusztán önmagunknak szól. Az adott autóssal való emberi együttműködésre nincs hatásunk, így kizárólag a saját elménk belső játékáról van szó. Nyilvánvalóan a legjobb reakció az, ha megrántjuk a vállunkat, s tudatosítjuk magunkban: ez nem minket minősít, hanem a másikat. Az ilyen esetek pazarul szolgálják azt a célt, hogy örökre bevéssük: ne várjunk hálát soha senkitől! Ha a másik köszönetet mond, az jó érzés. Ha nem, azzal nincs semmi dolgunk. Pár napja történt, hogy a pesti rakparton beengedtem valakit magam elé. Még egy villantással jeleztem is, hogy szabad a pálya. A hálajelzés elmaradt, ám a magam részéről nem különösebben bánt az ilyesmi. Ugyanakkor elkezdett szemerkélni az eső. Igyekeztem bekapcsolni az ablaktörlőt, ám véletlenül ismét a bal karhoz nyúltam, s ezzel újra rávillantottam. Rögtön érkezett a vészvillogós gesztus, s én úgy szégyelltem magam, mint csak nagyon ritkán. Mintha kierőszakoltam volna a köszönetnyilvánítást...

"Tökéletes világ sosem volt, sosem lesz" - állítja az egykori pápa, s valójában értjük is, miért gondolkodik így. Semmi sem rontaná úgy a katolikus bizniszt, mintha képesek lennénk megteremteni a földi mennyországot. Mert onnantól kezdve ugyan ki vágyakozna az általuk kínált, ködös túlvilágra? Az autós közlekedés persze nem maga a Paradicsom. Arra azonban megfelelő mintául szolgál, hogy képesek vagyunk az önkéntes együttműködésre, s ezzel ha nem is tökéletes, de egészen élhető világot teremteni magunk körül.