Amikor csütörtökön azt olvastam az Indexen, hogy 300 ezer forintos bírságot szabtak ki egy piaci hentesre, csak mert túl vastagon fogott a ceruzája, először azt hittem, rosszul látok. A következő reakcióm rögtön az volt, hogy biztos valami félreértésről, vagy újságírói fogásról van szó. Mint ahogy a 25 évesen elhunyt, koronavírussal fertőzött magyar srácról is csak később derült ki, hogy halálát valójában motorbaleset okozta. Ezúttal azonban nem ez a helyzet, nincs semmi kamu. Az Innovációs és Technológiai Minisztérium honlapján is pontosan ugyanez a hír olvasható. Mérhetetlenül fel vagyok háborodva.
Hetek, sőt valójában évek óta megy az ellenzéki siránkozás, hogy Orbán diktatúrát épít. Jómagam mindezt egészen eddig a pillanatig szimpla hisztinek minősítettem. No nem azért, mert a kormány minden lépésére örömujjongásban törtem ki, sokkal inkább azért, mert az alapvető szabadságjogaimat egy percig sem láttam veszélyben. Ám ez most nagyon durva húzás. Természetesen létezik olyan, hogy tisztességtelen piaci magatartás, és azzal sincs különösebb bajom, ha az állam a fogyasztók védelmében fellép az ilyen ellen. Maga az ár azonban SOHA NEM LEHET TISZTESSÉGTELEN. Még akkor sem, ha szemérmetlenül magas. Még akkor sem, ha a most megtapasztalt szemléletmód nem új keletű és nem is magyar sajátosság, hanem az egész Európai Uniót jellemzi, mégpedig egészen a kezdetektől. (Az EU alapokmányának 82. cikkelye kifejezetten tiltja az "unfair" árak alkalmazását, jelentsen is ez bármit.) Akárhogy is: ez az attitűd lábbal tiprása a szabad piacnak, s mint ilyen, mélyen erkölcstelen. A magyar kormány számos európai elképzelésre könnyedén mond nemet, sok esetben abszolút helyesen. Miért pont ehhez a vérlázítóan immorális elvhez kell tűzzel-vassal ragaszkodnia?
Az EXTRAPROFIT kifejezés a kommunista terminológia része. Marx használta először e szót, melynek legfontosabb jellemzője, hogy közgazdaságtani aspektusból tökéletesen értelmezhetetlen. Mint tudjuk: a profit az a kockázati prémium, amellyel a vevők megjutalmazzák az eladókat, jelezve, hogy számukra értéket nyújtottak. Kompetitív környezetben a magasabb profit mindig annak a jele, hogy az adott vállalkozó jobban szolgálta a vásárlóit, mint versenytársai. A határ természetesen a csillagos ég. Pontosan érezzük: képtelenség meghúzni azt a limitet, amely alatt normál profitról és elfogadható árról; míg felette extraprofitról és tisztességtelen árképzésről beszélhetnénk. Ám ez nem csupán lehetetlen, de értelmetlen is. Az árplafon minden esetben kontraproduktív, ahogyan erre rövidesen ki is térünk. Mindenesetre fontos újfent leszögezni: az extraprofit fogalma nem közgazdaságtani elem, hanem kizárólag politikai kommunikációs panel.
Amennyiben a kedves Olvasót mindeddig nem sikerült meggyőznöm, s továbbra is szívmelengetőnek találja, hogy a kormányzat bírságolással igyekszik letörni az árakat, érdemes lenne elgondolkodnia azon, hová vezethet ennek az elvnek a következetes, széles körű alkalmazása. Ha komolyan vesszük azt az őrültséget, hogy létezik definiálhatóan tisztességes ár, akkor innentől kezdve mindannyiunknak nagyon résen kell lennie. Első osztályú éttermet nyitni mostantól rém felelőtlen volna, hiszen miként magyaráznánk, hogy drágábbak vagyunk a két sarokkal odébb üzemelő kifőzdénél? Továbbá: hogyan tudnánk eladni lakásunkat vagy autónkat anélkül, hogy hatósági büntetéstől rettegnénk túlzó árigényünk miatt? S ha egy állásinterjúra megyünk, nem kell-e tartani attól, hogy csuklónkon rövidesen kattan a bilincs, csak mert az átlagosnál nagyobb fizetésre tartunk igényt? Vegyük észre, hogy ez totális elmebaj, abszolút erkölcsi nonszensz! Jahve, Allah, Zeusz és Odin együtt sem dönthetnek arról, hogy jómagam mennyiért kínálom a csirkehúst, az ingatlanomat, vagy épp a napi nyolc munkaórámat. Ha bárhol, bármikor kirívóan, felháborítóan magas árakkal találkozunk - és nem ritka az ilyen, gondoljunk csak a fesztiválokra, a luxusszállodákra, a felkapott üdülőhelyekre - egyetlen etikus reakciónk lehet csupán: nem vásárolunk az adott helyen. Esetleg megkérdezhetjük: "volt már olyan ütődött, aki vett itt bármit is?" De ennyi. Viszont megbüntetni azt, aki drágán adja a portékáját??? Ez pont olyan, mintha joggal megpofozhatnánk minden egyes nőt, aki nem hajlandó azonnal ágyba bújni velünk.
Eddig az erkölcsi prédikáció, most lássuk a gyakorlatot! Tegyük fel, hogy egész Budapesten ez az egy szerencsétlen hentes kínálja csillagászati áron a termékét! Zavar ez bárkit is? Sétálunk tíz métert és a másik húspultnál megvesszük a csirkemellfilét feleannyiért. Ha mindenki így tesz, előbb-utóbb emberünk is kénytelen lesz engedni az árból, avagy beérni a betegesen sznob vevőkkel, akiknek kéjes örömöt okoz, ha méregdrágán vásárolhatnak. Ebben az esetben tökéletesen felesleges a büntetés, avagy az árplafon alkalmazása. Most vizsgáljuk meg azt az esetet, amikor nem elszigetelt jelenségről van szó, hanem általános drágulást tapasztalunk a teljes húsfronton! Mit fog ez jelenteni számunkra? Vagy azt, hogy csökkent az elérhető kínálat, vagy azt, hogy a fogyasztók többet akarnak. Az áremelkedés mindig tökéletes jelzés a termelők számára: ez a terület az, amivel érdemes foglalkozni. Pillanatokon belül ide irányul a figyelem, a tőke, a munka, a kreatív energia, s rövidesen ki sem látszunk a sok csirkehúsból. Ehhez képest mi történik, ha a kormány bírságokkal, vagy hatósági ár bevezetésével igyekszik "védeni" a fogyasztókat? Gyakorlatilag hiányt teremt. Az árak ugyan nem emelkednek az égig, ám a húspultok is előbb-utóbb üresen tátonganak majd, hiszen senki sem lesz olyan idióta, hogy veszteséggel termeljen. Az intervencionista gazdaságpolitika ezerféle eszközzel operálhat - ezek szükségességéről és hatékonyságáról megoszlanak a makroökonómiai szakvélemények. Ám az a lépés, amikor a fogyasztói árakba kíván közvetlenül beavatkozni, még soha a történelem folyamán nem hozott semmi jót. Fura, hogy közgazdaságtan legelemibb, középiskolai szintű leckéit sem értik még kormányzati szinten sem.
Az Innovációs és Technológiai Minisztérium honlapján a következő olvasható: "A fogyasztóvédelem már február végétől kiemelten vizsgálja, hogy a kereskedők nem használják-e ki a magasabb kereslet adta lehetőséget." De most komolyan: nem ez volna a dolga a világ minden kereskedőjének? Tényleg megáll az ember esze.
